Ma is lehet szentként élni. Boldoggá avatták Rutilio Grande SJ-t

0
453
Rutilio Grande SJ a 2018-ban szentté avatott vértanú Oscar Romero érsek közeli barátja volt

Miután a Vatikán hivatalosan elismerte Isten szolgája, Rutilio Grande García jezsuita szerzetes és két világi társa vértanúságát, január 22-én avatták őket boldoggá San Salvadorban, a székesegyház előtti téren. Rutilio Grande jezsuitát, Manuel Solórzano és Nelson Rutilio Lemus Chávez világi hívőket 1977. március 12-én, az olasz ferences Cosme Spessottót 1980. június 14-én ölték meg. A Világ Isteni Megváltója-téren Ferenc pápa képviseletében San Salvador segédpüspöke, Gregorio Rosa Chavez bíboros avatta őket boldoggá.

Rutilio Grande SJ és két útitársa, a 15 éves Nelson Rutilio Lemus és a 72 éves Manuel Solórzano a salvadori El Paisnal kisvárosba tartottak, hogy a város védőszentjének, Szent Józsefnek a novénáját ünnepeljék, amikor 1977. március 12-én Aguilaresben, El Salvadorban az úton lelőtték őket. Évtizedekkel a gyilkosságok után, 2021. február 22-én a Vatikán bejelentette, hogy mártírként ismeri el mindhármat. Grande boldoggá avatásának hírét sok salvadori üdvözölte. El Salvadoron kívül Grandéra elsősorban Oscar Romero érsek közeli barátjaként emlékeznek. A salvadori polgárháború kezdetén Rutilio Grande volt az első pap, akit megöltek. Az új korszak mártírjai közül ő az első. Prófétai álláspontja és szülőhazája szegényeivel való szolidaritása vezetett halálához. Pontosan mit lehet tanulni abból, ahogyan ő élte az életét? Mire inspirálhat bennünket a saját életünkkel kapcsolatban? Erről közölt cikket az amerikai jezsuita magazin Ana María Pineda RSM, a Santa Clara Egyetem vallástudományi docense tollából. A szerző El Salvadorban született, az Egyesült Államokban működő Katolikus Spanyol Teológusok Akadémiájának korábbi elnöke, legutóbbi könyvét e témának szentelte, Rutilio Grande, egy jezsuita mártír emléke és öröksége címen januárban jelent meg.

Egy élet értékét nem a nettó vagyon határozza meg

Rutilio Grande 1928. július 5-én született El Paisnal elszegényedett falujában, El Salvadorban. Gyermekkorát nemcsak a szegénység, hanem a szülei válása, majd édesanyja halálának traumája pecsételte meg. Anyja halála és apja távolléte miatt öt idősebb testvérének kellett megküzdenie azért, hogy a fiatal Rutilio és apai nagyanyja anyagi támogatását biztosítsa. A nehézségek ellenére Rutilio sosem felejtette el sem szerény származását, sem a nagymamája által neki tanított népi vallásosság elemeit. Szülővárosa vallási és kulturális ünnepeinek emléke egész életére meghatározó volt számára. Büszke volt arra, hogy salvadori. Felnőttként Rutilio gyakran úgy jellemezte mesztic identitását, mint a “cafe con leche”, a kávé és a tej keverékét. Méltósággal viselkedett, bizonyítva, hogy az a tény, hogy valaki szegény családba születik, nem fokozza le, nem szűkíti be értékét, lehetőségeit. Személyes tapasztalataiból kiindulva nemcsak a szegények szenvedését értette meg, hanem azokat az álmokat, reményeket és törekvéseket is, amelyeket a kicsinyek dédelgetnek. Ez a tapasztalat alakította az evangéliumról szóló tanítását, ez visszhangzott benne, emiatt fogadta nyílt szívvel a II. vatikáni zsinat tanításait.

A szentség a mindennapokban is lehetséges

Papi élete elején Grande többször is a San Salvador-i San José de la Montaña szemináriumban szolgált. A brüsszeli Lumen Vitae neves katekétikai és lelkipásztori intézetben folytatott tanulmányai által ösztönözve Rutilio Grande a II. vatikáni zsinat irányelveit követve átalakította a szeminárium hagyományos képzését. Mély meggyőződéssel hitt abban, hogy a jövő papjainak közvetlen kapcsolatba kell kerülniük az emberek által megélt valósággal. A szeminaristák lelkipásztori érzékenységének növelése érdekében kirándulásokat szervezett számukra, hogy meglátogassák a környező városokban élő családokat. Ott a fiatalembereknek lehetőségük nyílt arra, hogy első kézből tapasztalják meg, hogyan élnek a hétköznapi emberek. Később, az Aguilares városában lévő Irgalmas Urunk-plébánia lelkipásztoraként Grande egy jezsuitákból álló csapatot vezetett egy innovatív lelkipásztori vállalkozásban, amely szellemiségében hasonló volt ahhoz, amit az egyházmegyei szeminaristák számára létrehozott. Látnoki jellegű lelkipásztori újításai közé tartozott az együttműködésen alapuló csapatfelfogás, a parasztok körében végzett szolgálat, a szegények és a szegénység preferenciális választásának lehetősége. A lelkipásztori tevékenység célja az volt, hogy olyan férfiakat és nőket evangelizáljon, akik idővel saját sorsukat alakítani tudják. Ebben Rutilio Grande víziója visszhangozta a II. vatikáni zsinat Az egyházról a modern világban kezdetű lelkipásztori konstitúció bevezető szavait. Saját szerény kezdetei táplálták az új látásmód iránti buzgalmát. Annak ellenére, hogy jezsuitaként számos lehetősége nyílt, sosem távolodott el attól a várostól és azoktól az emberektől, akik az életét formálták. Ők pedig még jóval halála után is emlékeztek Grande emberségére és arra, ahogyan a papság megélésének új példáját mutatta meg nekik. Gyakran mondogatta, hogy Isten nem a felhőkben él és van jelen, hanem a földön, az emberek életében. Rutilio Grande lelkipásztori megközelítése egy új egyházi modell megteremtésének útját egyengette El Salvadorban.

Mindannyiunknak missziós hivatása van

Ahogyan Rutilio Grande korábban innovatív megközelítést alkalmazott a szeminaristák képzésében, amikor az aguilaresi plébániára került, energiáit és erőfeszítéseit a laikus férfiak és nők képzésének új megközelítésére fordította. Azt mondogatta: “Most már nem fogunk kívülről jövő misszionáriusokra várni. Inkább nekünk kell a saját misszionáriusainknak lennünk.” Ennek érdekében a fiatal lelkipásztor és jezsuita társai felkeresték az embereket mind a vidéki területeken, mind a városokban. Idővel személyes megközelítésük vonzotta az embereket az Eucharisztia ünneplésére, a szentségek bemutatására és a bibliatanulmányozásra, ennek eredményeként a keresztények élénk közössége alakult ki, akik aktívan részt vettek a plébánia életében. Grande szolgálati megközelítése olyan hatékony volt, hogy egy éven belül 362 küldötte az Igének vett részt a plébánia evangelizációs munkájában. A laikus férfiak és nők közül néhányan aktívan csatlakoztak a jezsuiták csapatához, együttműködtek a plébánia lelkipásztori tervének megvalósításában; mások olyan pasztorális feladatokat vállaltak, amelyek megfeleltek újonnan felfedezett tehetségüknek, képességeiknek. Az evangelizációs módszer Aguilaresben sok gyümölcsöt termett, az evangélium elkötelezett keresztényeket formált. Fokozatosan, ahogy a formálisan kevéssé képzett férfiak és nők elgondolkodtak az evangéliumon, elkezdték megkérdőjelezni az őket ért igazságtalanságokat. A tanyasiak felfedezték Isten Igéjének felszabadító szellemét, megtanulták, hogyan építsék azt be az életükbe. Keresték a módját annak, hogyan szervezzék meg magukat, hogy követelhessék mindazt, ami jogosan illeti őket. Rutilio Grande bátorította el őket; tudatosította bennük az evangélium üzenetét és azt az igazságot, hogy Isten nem arra rendelt embereket, hogy szegénységben éljenek. Ugyanakkor világosan megfogalmazta, hogyan értelmezi papi szolgálatát. Gyakran mondta az embereknek: “Nem tartozom sem egyik, sem másik politikai párthoz. Amit én csinálok, az az evangélium hirdetése.” De ahogy az emberek egyre jobban megértették jogaikat, elkezdték keresni a módját annak, hogyan biztosíthatnák ezeket a jogokat. Elkerülhetetlen volt, hogy politikai szerepet vállaljanak. A laikusok képzésével párhuzamosan Rutilio Grande kiemelt figyelmet fordított a II. vatikáni zsinat szelleme és irányelvei által átalakított liturgiára. Gyermekkorában megtanulta tisztelni és értékelni szülővárosa, El Paisnal népi vallásosságát, azt a módot, ahogyan a hitet a hétköznapi emberek élték. Úgy érezte, hogy a népi gyakorlatokat, amelyeket a papság korábban a vallásosság nem helyes formáiként utasított el, a hit hiteles kifejeződéseként kell elismerni. Valójában Grande ragaszkodott ahhoz, hogy a hétköznapi emberek népi vallásosságát tiszteletben tartsák, az a plébánia lelkipásztori tervének központi része legyen. Számára az imádság, a hit népi megnyilvánulásai és a liturgia szerves részét képezték a salvadori emberek valódi életének. Következésképpen segített az embereknek abban, hogy az áhítatokban és kulturális ünnepeikben rejlő értékeket újra központba állítsák. Mivel a kisebb szemináriumban a Salvadori Köztársaság alkotmányáról tartott kurzusokat, ezt az anyagot gyakran beépítette prédikációiba is, összekapcsolta az alkotmányos jogokat az evangéliumi üzenettel. Megértette, hogy az üdvtörténet a modern világ kontextusában megköveteli az ima és a jó cselekedetek integrálását. Mindezek a II. vatikáni zsinat által inspirált lelkipásztori erőfeszítések utat mutattak, egy új egyházi felfogást és gyakorlatit hoztak El Salvador kortárs valóságába.

Isten átalakítja a sebeinket

Rutilio Grande boldoggá avatásának ünneplése közepette azok, akik életében ismerték, úgy vélik, hogy Rutilio Grande számos, az El Salvador-i egyház arcának alakításához való hozzájárulása közül a legjelentősebb az a munkája volt, amellyel az egyházat az emberek tényleges életéhez igazította. Arra késztet, hogy elgondolkodjunk azon is, mit jelent szentnek lenni a modern világban. Rutilio Grande életének korai szakaszában katatóniás rohamot szenvedett, amelyből fokozatosan felépült, de egészségére e rohamnak hatása volt. Kevesen tudták, hogy felnőttként is törékeny volt az egészsége, folyamatosan depresszióval és önbizalomhiánnyal küzdött. Jézus Társaságában elöljárói feljegyezték róla: “Vallásos életének kezdetén egyértelmű ideggyengeséget mutatott….. Pszichés problémai voltak, depressziói, féltették a mentális egészségét…” Tisztában volt ezzel a korlátozottsággal, szenvedett is miatta, de nem hagyta, hogy ez irányítsa őt. Elfogadta és dolgozott azon, hogy ne az uralja, hanem ő uralkodjon a betegségen, és legyőzte. Rutilio Grande úgy tanult meg együtt élni az állapotával, hogy teljesen Istenbe vetette a bizalmát, és igyekezett segíteni magán. Haláláig minden nap teljes egyszerűséggel Isten kezébe helyezte magát. Törékenységében, azon keresztül El Salvador e csodálatos fia nagy dolgokat vitt véghez az egyetemes és a latin-amerikai egyházért, különösen az El Salvador-i egyházért azzal, ahogyan a hitért, a hitből élt. Törékenysége talán nehéz keresztet jelentett, de ez még jobban kiemeli szentségének szépségét. Élete utolsó pillanataiban Grande teljesen átadta magát Istennek El Paisnal és az egyház hűséges fiaként, ahogyan mondta: “Legyen meg Isten akarata”.

El Salvador népe január 22-én a szeretett “Tilo atya” boldoggá avatását ünnepelte: csatlakozzunk és kiáltsuk velük együtt: “¡Presente!”, “Jelen!”

Forrás: America Magazine

Fordította és szerkesztette Bodó Márta