Ötven éve szolgál Csíksomlyón a 92 éves Márk József atya

2
4059
Márk József atya. Fotó: Dezső László

Idén decemberben 50 éve annak, hogy Márk József atya életének 93. évében a csíksomlyói kolostorban szolgál. A november és december ezen kívül is bővelkedik évfordulókban számára. Éppen hetven éve, hogy november 30-án a kommunista hatalom kidobta a ferencesek vajdahunyadi teológiájáról a hallgatókat. A munkaszolgálat után Désen folytatták tanulmányaikat, és 1957. november 24-én Márton Áron püspök Gyulafehérváron titokban szentelte pappá négy társával együtt. Ugyanazon év december 21-én tartotta első miséjét szülőfalujában. Az évfordulók kínálta alkalmat kihasználva beszélgetett József atyával Takács Éva.

Már diákként is a szolgálatra szegődött, hiszen a tanítóképzőbe járt, népének nevelője szeretett volna lenni. Milyen családi környezet indította el ezen az úton?

Legelsősorban jó keresztény, vallásos községből és családból származom. Nálunk a vallásosság abból állt, hogy a hitet gyakoroltuk, templomba jártunk. Édesanyám különösképpen imádságos lélek volt. Ez volt az alap. Tanítóink is jó tanítók voltak, elemista koromban is. Befejezve a négy polgárit Csíkszenttamáson, beiratkoztam a tanítóképzőbe, Domokos Pál Péternél, Kolozsváron. De már jött a háború, bombáztak Szentdomokoson, amikor mentem fel vonattal. Eljártam Kolozsvárra, beiratkoztam, beadtam az irataimat, s aztán valahogy visszajöttem, de az egész abbamaradt, mert a háború elvitte. 1945 januárjában mondták, hogy a tanítóképzőt beindítják Csíksomlyón. Volt egy pap igazgató és három-négy tanár, akik elkezdték a tanítást ’45 januárjában. Öt hónap alatt elvégeztük a képző első évét. Utána mondták, hogy nyáron tanuljunk, és ősszel lehet vizsgázni a másodikról is. Én biza jó bátor gyermek, ifjú voltam, hát szépen kezdtem tanulni, szereztem könyveket, és a második évről letettem a vizsgát eredményesen, úgy, hogy ’45 őszén már mentem a harmadik évre. Akkor már rendesen ment az élet, tanárok is többen lettek.

A tanítóképző diákjaként hogyan kapott meghívást a szerzetesi életformára, szolgálatra?

Majláth Gusztáv Károly nevét viselte a katolikus képző. Jártunk a somlyói templomba, imádkoztunk, szentmisén vettünk részt, énekeltünk, tanárainkkal, Angi Csabával és Boros Valérral együtt. Volt egy társunk, aki hetvenkedett, hogy ő barát lesz. Így a harmadév végén felvetődött a kérdés, mi lenne, ha belépnénk a rendbe. Bejöttünk vagy hárman szenttamásiak, és megkérdeztük Hajdú Leánder atyát, aki akkor a házfőnök volt, mi lenne a sorsunk, ha belépnénk. Ő elmondta szépen, hogy a rend taníttat, és ha felszentelt papok leszünk, akkor elhelyeznek, még misszióba is lehet menni. Olyan szép jövőt mutatott be, hogy egészen megkedveltette. A képzőnek vége lett, hazamentünk vakációra. Emlékszem, három hétig gondolkoztam, hogy belépjek vagy sem. Egyik nap elhatároztam, hogy belépek, másik nap, hogy nem lépek. Végül is összeegyeztünk, hárman bejöttünk Somlyóra, és beadtuk a kérvényt, hogy vegyenek fel a ferences rendbe. Tehát ’46 nyarán beadtuk a kérést, és alig telt el egy hónap, jött a válasz, hogy felvesznek. Az akkori elöljárók valószínű, úgy gondolkoztak, hogy ezeknek a kedvük most megjött, de ha nem vesszük fel egy évig, amíg be nem fejezik a képzőt, elmegy a kedvük. Így hát felvettek. Bevezényeltek Mikházára, újoncévre. Sikeresen elvégeztük az újoncévet, nagy ambícióval, lelkesítéssel: jó magiszterünk volt, Gurzó Anaklét volt az elöljárónk és tanítónk. Akkor következett volna a teológia, de az elöljárók meggondolták, visszaküldtek Somlyóra, hogy fejezzük be a képzőt. Így beöltözve, barát ruhában jártunk a képzőbe: ’47 őszétől ’48 tavaszáig elvégeztem a negyedik képzőt, eredményesen levizsgáztam, tanítói és kántori képesítést kaptam. A kántori képesítés még most is megvan, azt mondták, a tanítóit csak akkor adják ki, ha belépünk tanítónak. Egy ideiglenes bizonyítvány van róla, hogy eredményesen letettem a vizsgát. Akkor mentünk a teológiára.

Generációja a legnehezebb időkben, a szerzetesrendek betiltásakor és a szerzetesek deportálásakor folytatta teológiai tanulmányait, és végig kellett szenvednie a munkaszolgálatot is. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?

Vajdahunyadon volt a ferences teológia évszázadok óta. Ott az első év teológiát ugyancsak eredményesen elvégeztük, majd nyáron eltöltöttük az időt, ide-oda kirándultunk. Ősszel kezdtük a második évet. De november 30-án jött a hatóság, és kidobtak a teológiáról, feloszlott a kolostor. Éppen 70 éve. Ez is jubileum. Ők azzal érveltek, hogy az állam feloszlatott, mi ezt nem fogadtuk el. Mi mondtuk, hogy az iskolarendeket oszlatták fel, a pasztorációs rendeket nem, tehát ránk nem vonatkozik, de nem törődtek vele. Aki nem volt felszentelt pap, hazaküldték. A felszentelt papokat – volt vagy öt fiatal – Gyulafehérvárra küldték, hogy osszák be őket papnak. Papnak, de nem barátnak. Én hazajöttem Szenttamásra. Telt az idő, április végén behívtak munkaszolgálatra. Brassóban akkor volt egy cementgyár, a Cenken túl, egy völgyben. Ott három évet töltöttünk el. Többen voltunk, Szabó János, úgy tudom él még, olyan idős, mint én, falumbeli, Albert Dénes, dánfalvi, Bartók Albert, és mások, akik kimaradtak a teológiáról. Három év után, amikor leszereltem, hazajöttem. Aztán üzentek Désről, hogy menjünk oda, mert a tanárok folytatják a teológiát. Tudniillik a barátokat elvitték előbb Radnára, majd egy év után elosztották őket három helyre. Désre kerültek a főnökök és a tanárok. Így ’53 őszén bevonultam Désre, miután majdnem négy évet a teológián kívül voltam. Kezdtük a teológia másodévet, majd harmadévet, negyedévet. Hat év volt a teológia: két év filozófia, négy év teológia.

Az ötvenes években rendkívüli eseménynek számított a papszentelés. József atyáékat titokban kellett felszentelni. Hogyan történt az ötvenes évek közepén a papszentelés?

Főleg az elöljárókat állandóan zaklatták, zavarták és támadták, hogy miért nem oszlunk fel. Így attól féltünk, esetleg meggátolnak, elvisznek más helyre, rabságba. Ezért az elöljárók elintézték, hogy 1957. november 24-én Márton Áron püspök a magánkápolnájában titokban, két ministránssal, egy tanár jelenlétében felszentelt ötünket papnak.

Akik régebb Désen voltak, DO-sok voltak, ami azt jelenti, hogy kényszerlakhelyük volt. Nekünk nem adták meg, így tudtunk utazni. Tanárunknak, aki Körösbányáról került oda, szintén nem volt DO-ja, úgyhogy ő elkísért. Háromszor mentünk Gyulafehérvárra: november első vasárnapján szubdiakónussá (most már azt eltörölték), második vasárnapján diakónussá, harmadik vasárnapján pappá szenteltek. Amikor végre felszenteltek papnak, mondtuk, most már vihetnek akárhova.

Milyen körülmények között tudták megtartani első szentmiséjüket?

Érdekes, hogy a hatóság abba nem avatkozott bele. Désen végeztük az első misét, utána hazaengedtek mindenkit az elöljáróink a szülőfalunkba. Úgyhogy 1957. december 21-én végeztem az első misét Csíkszenttamáson. Búcsú napja volt, most is az, én végeztem az első misét. Persze nagy ünnepség volt, a családnak és az egész falunak is nagy ünnep volt. Én még elmentem Bartók Albert első miséjére, Kézdiszentlélekre. Aztán visszamentünk Désre, és végeztük a teológiát tovább. Tehát gyakorlatilag 1957 novemberében felszentelt a püspök, de 1958 júliusában végeztünk a nagy vizsgákkal, a rendi vizsgákkal a püspök előtt. Ezt jurisdictionak mondják. Így megkaptuk a papi rendet egyházi vonalon, de állami szinten nem ismerték el.

Milyen feladatokat kaptak felszentelt papokként a teológia elvégzése után? Hogyan történt a Somlyóra való helyezése?

Faluról falura mentünk, ahova küldtek, öreg, beteg papokat segítettünk ki. 1958 nyarán kaptam meg az engedélyt, azonnal kiküldtek Székre három hétre, majd egy hónapot itt, Somlyón töltöttem, és talán még egy-két hetet ráadtam, hogy Daczó Lukács atya – ő volt itt a pap – tudjon vakációzni. Akkor végeztem az első prédikációimat nagy izgalom között… Szép idők voltak. De a felszentelés után tíz évet még Désen töltöttem. 1961-ben az elöljáróinkat lefogták, börtönre ítélték. Ismerjük az akkori ítéleteket: kínlódtak, hogy mit fogjanak rájuk, csak annyit tudtak, hogy az állam törvényeit nem hajtották végre. A házfőnök Benedek Domokos atya volt, gyergyószentmiklósi születésű, ő lett az elöljáró, és megválasztott engem elöljáró helyettesnek. Ugyanakkor ő volt a plébános, én káplán. Ez azt jelentette, hogy plébániai dolgokat kellett végezzünk és hitoktatást tartsunk. 1967 nyarán, őszén nagy támadást intéztek a ferencesek ellen. Akkor Benedek Fidél atya volt a provinciális. Volt egy határozat, hogy ha a végszükség beáll, akkor el lehet engedni a barátokat. A püspökkel már meg volt beszélve, hogy a papokat ő alkalmazza plébániákon, a testvéreket harangozónak, kántornak, és ez így is történt. Én magam jártam a püspöknél kétszer is ez ügyben. Közben a lehallgatón hallgattak, az benne volt a falban, utána tudtunk meg.

Így 1967 decemberében egy társammal Háromszékre mentünk, ő Ojtozra ment, én Zágonba. Zágonban elég hányatott volt a helyzet, az egyházközség is fel volt bolydulva, neheztelések, haragoskodások voltak. Figyelmeztettek, hogy veszélyes hely, de mondtam, nem félek, mert minden emberben van valami jó is a rossz mellett. A lényeg az, hogy Zágonban a nép tetszését elnyertem. Szépen beszéltem. Jöttek hozzám, hogy ki kell dobni egyeseket a templomból. Mondtam, hogy én nem dobok ki senkit. Aki mellém áll, és dolgozik velem, az az én emberem. A két év alatt egy kicsit rendbe tettem a plébániát. Ugyanakkor Lukács atyának nehézségei voltak, kérte, hogy hívjanak ide, Somlyóra. Akkor én 1969. december 19-étől Márton Áron püspök úrtól kinevezést kaptam Somlyóra, persze, az elöljárók intézték a dolgot. Egyházi kinevezést és állami jóváhagyást is kaptam. Elrendeződött.

Mi volt a munkája Somlyón és kikkel dolgozott együtt?

Itt Somlyón akkor Lukács atya volt, tizenhárom évet volt összesen. Kilenc hónapig voltam vele. Nem volt kisegítője, csak én jöttem, és akkor ketten működtünk. De akkor nem volt ilyen nagy forgalom. Sem templomi forgalom, sem turisztikai forgalom. A szentmiséket, ünnepeket szépen elvégeztük, aztán éltük a magunk egyszerű ferences életét. Manyika, Bartalis Mária volt a sekrestyében, és Adorján Margit a konyhán. Lukács atya ’70 őszén kérte, hogy mentsék fel, akkor jött ide Écsy János atya, azt hiszem, éppen novemberben. Écsy János atyával voltam tizenegy évet, ’70 őszétől ’82 tavaszáig. Az élet szépült János atya idejében, mert a politikai helyzet is kezdett engedni, a börtönökből kiengedték ’64-ben a rabokat, politikai fogás volt. Kezdtek járni a turisták, Magyarországról is, a templomba is többen jöttek az ünnepekre: pünkösd, Mária neve, templombúcsú, évközi ünnepek. 1982 tavaszán autóbaleset történt, és meghalt szegény János atya, Isten nyugtassa. Teljesen hibánkon kívül történt, szembejött egy rosszul előző autó. Én két hónapig Vásárhelyen voltam, a lábamat gyógyították. Azalatt kisegítő barátok jöttek ide, de aztán idehelyezték Pöhacher Balázs atyát, ő lett egyben a provinciális is. Vele voltam hét évig. 1979 novemberében azt mondta Albert atyának, jöjjön Somlyóra. Telefonált Albert: te, mit csináljak – ilyen kicsi ember, mint én – akkora templomban? Mondtam: sokat ne mondj, szedd össze magad, s gyere ide. Balázs atya beteg volt, ő Brassót vállalta, ott könnyebb volt. Albert eljött, felváltotta, és kezdődött Alberttel az „uralom”. De kezdődött a világváltozás is. Nagyon jó viszonyban voltunk. Ő „uralkodott” hét évig, ő volt a házfőnök, én a helyettes. Utána én a házfőnök, ő a helyettes. Mondtam neki tréfálkozva: szerencséd, hogy jól bántál velem a hét év alatt, mert hanem most megbosszulnám… Kimondottan mindent együtt vezettünk, ha ő volt a főnök, ha én, együtt beszéltünk meg mindent. Búcsúkor is ő itt bent intézte a dolgot, én kint a hegyen.

A rendszerváltás után megváltozott az élet a rendházban is. A pünkösdi búcsú megszervezése komoly feladatot jelentett, és fontos döntést kellett hozniuk a búcsús szentmise helyével kapcsolatban. Hogyan döntötték el a két Somlyó közötti nyeregbe való költöztetést?

A gimnázium tanárai, Borsodi Lászlóék ’90-től fogva mellénk álltak. Az első szerepléseket én vittem, de a hangom gyenge volt, ezért fogadtam kántort, fogadtunk bemondót, és én csak irányítottam odakinn. Miklós Jóskát befogtuk bemondónak. 2007-ig irányítottam. A „költözés”, az hosszú történet: itt benn nem fért a nép, ki kellett vigyük a búcsút a nyeregbe. Ketten mentünk ki Alberttel, sokat fontolgattuk, hogy melyik mezőbe vigyük, és kitaláltuk, hogy ez a legjobb hely, a két Somlyó között. Kimentünk, lemértük: itt lesz az oltár, ő távolabb ment, én beszéltem, így állapítottuk meg a helyet, és építettük az első oltárt. 2000-ben leváltottak, és jött a fiatalság. Én itt maradtam, mert volt egy hivatalom, economusi hivatal, és a domus historiát, a háztörténetet és a kegyhely történetét írtam. És a mai napig írom. A pápalátogatásról annyit írtam! Az előkészületekről, a lefolyásáról, a pápa beszédéről… A jó Isten annyi erőt adott, hogy a mai napig megtartott… Ezért engem nem helyeztek el, Albert atyát áthelyezték Udvarhelyre, még élt pár évig, de 2004-ben meghalt, már tizenöt éve.

Melyek azok az események, amelyeket kiemelne, és amelyekre szívesen emlékszik vissza az elmúlt ötven évből?

A változás előtt végeztük a feladatunkat. Persze mindent elvettek: a kolostort, a birtokokat. ’90-ben Albert atyával megindultunk, hogy kérjük vissza a kolostort is, a birtokot is. Azt mondta az akkori megyei elnök: ne ugráljatok, várjatok, meglesz minden. A város vezetősége mellénk állt. Igaz, hogy eltelt egy év, mire visszakaptuk a kolostor felső részét, és eltelt egy újabb év, hogy visszakaptuk az alsó részét is, és az udvart. A konyhát még akkor sem, azt nyolc év múlva adták vissza. Akkor már tényleg ki akartunk rohanni, hogy kidobjuk őket, de aztán visszaadták, mert a körülmények úgy alakultak. Akkor mindent végig kellett javítani, meszelni, villanyvezetékeket kicserélni.

A legnagyobb esemény az első püspökszentelés volt, 1990 tavaszán, április 27-én Jakubinyi Györgyöt szentelték püspökké, utána jött a búcsú, annak a megszervezése, megtervezése, mindent újból kellett csinálni, de mind a város vezetősége, mind a tanári kar mellénk állt, és ez nekünk nagy kegyelem volt, mert tudtunk működni. Előbb megépítettük kint, az udvaron az oltárt, és akkor fogadtuk a keresztaljákat, ahogy jöttek régi szokás szerint. Bejöttek a kórház, a régi megyeháza előtt, és előre. Ahogy jöttek a keresztalják, a Szent János kápolna előtt a kő szószékből én fogadtam. Úgy elfáradtam, hogy délben, amikor megszabadultam, nem az ebédhez mentem, hanem az ágyhoz, lefeküdni. Az első búcsú nagy élmény volt. Persze nagy dolog volt a papságot, gyóntatókat megszervezni, de sikerült. Akkor még nem püspök volt a szónok, azt hiszem, Csató Béla volt, aki végezte az első búcsús misét. Azután jöttek a következő évek, 1992-ben már nem fért a nép a templom előtti téren. Ezért elhatároztuk, hogy kivisszük a szentmisét innen, minden el volt tervezve, de Bálint Lajos püspök nem akart beleegyezni. A püspök ellenében nem cselekedtünk, tiszteletben tartottuk a döntését, és ezért ’92-ben még elgyötörtük, ahogy lehetett, de ’93-ban már ő is belátta, hogy itt cselekedni kell. A szentmise után lejövet azt mondta: tudod-e, jó volt, ez jól sikerült. Ezek nagy élmények, az első búcsú megszervezése, a szertartások, a körmenetek, a gyóntatók, a rendezők, a tanárok segítsége… Ez évről évre fejlődött, annyira, hogy amikor a betegségem miatt 2008-ban kimaradtam, már mindent tudtak. Akkor Tímár Asztrik volt a templomfőnök, ő már tudta a dolgokat. Én többet nem szerepeltem.

Még a rendszerváltás előtt történt egy esemény a kolostorban, amiről az egész város suttogva beszélt. Hogyan történt a kolostor falába befalazott értékes régi könyvek, nyomtatványok megtalálása, és mi lett azok sorsa?

A hírét hallottuk, hogy 1944-ben, amikor jött a háború, az értékes könyveket elrejtették az ebédlőben. De volt egy másik rend is, amit Lukács atya dugdosott ide-oda. Azt hiszem, felvitték a templom padlására, aztán ő lehozta, berakta az orgona alá, majd berakta a Mária szobor mögé. Azt Écsy János atya is tudta, én is tudtam, de beszélni nem volt szabad róla. A titoktartás, ugye… Amikor 1980-ban javítottuk a Mária szobor alatti állást, a mester kibontotta, és egy rend könyv kiomlott. Azokat behoztuk ide, Écsy János atya lekönyvelte, és azok itt vannak. A másik adag az ebédlőben volt betéve a falba. Muckenhaupt Erzsébet muzeológus is tudott róla, valószínűleg János atyától, és mondta, hogy ki kéne vegyük. János Pál múzeumigazgató is tudott róla. 1985-ben Muckenhaupt Erzsébet jött, hívtunk egy kőművesmestert, aki nekünk dolgozott. Annyit tudtuk, hogy az ebédlőben vannak. De hol? A mesterrel és Muckenhaupt Erzsikével bementünk az ebédlőbe, vertük a falat, nem volt ott. Az ablakmélyedésekben sem volt. Már fel akartuk adni. Mondtam, hogy ott van egy szekrény, nézzék meg, nincs-e mögötte valami. Néztük, s hát ott volt a lebetonozás. Kibontotta a mester, kiszedtük, amit találtunk, kihordtuk a fűtött garázsba. A könyvek átnedvesedtek, nagyon értékes könyvek elkorhadtak, de nagyon értékes könyvek megmaradtak. Régi könyvek voltak befalazva, ősnyomtatványok, a Kájoni-kódex. Százhuszonvalahány könyv. Kivittük, szétraktuk, nem volt szabad forgatni, mert ezek a korhadt könyvek kezdtek széthullani. Mondtuk, nem nyúlunk hozzá, amíg szakember nem jön. Betettük, lelakatoltuk, viaszt tettünk, és volt nekem egy nagy érmem, olasz írással, azt rányomtam. Másnap jött a szekuritáté, nézték, hogy idegen pecsét, hogy lehet ilyen? Összecsomagoltatták és elvitték a könyveket. Az állam tulajdona, azt mondták. Pert akartak indítani, de Bukarestből egy szakértő kijött, azt mondta, hogy nem peranyag ez. A szekuritáté János Paliékat, Muckenhauptékat már zaklatta, engem is bevittek. Mondtam, én úgy tudtam, hogy a világ kezdete óta, amióta a könyvtár van, azóta a barátoké, hogy mondják, hogy az államé?! De akkor úgy volt, hogy minden kincs az államé. A szeredai múzeumosok aztán bevitették Bukarestbe, ott elosztották oda, ahol restaurálást végeztek. Ügyesen megcsinálták, amit csak lehetett… és visszavitték Bukarestbe. Na de hogy hozzuk ki onnan? Erzsikével elhatároztuk, hogy csinálunk egy Kájoni emlékkiállítást születésének 360. évfordulójára. Felterjesztették, hogy a könyvek kellenének. És Bukarest kiadta, azóta Szeredában vannak. Erzsikével beszéltem, mit lehetne tenni, hogy visszakapjuk. De azok nagyon értékes könyvek, és nincs, ahova helyezzük. Itt egy nagy szobát feláldoztunk, de már tele van könyvvel. Amíg a múzeumban vannak, jó helyt vannak.

Fiatal korában József atya megtanult orgonálni, behatóbban foglalkozott a zenével, olyannyira, hogy egyházi műveket is komponált. Hogyan születtek ezek a művek?

Tizenöt évig kántori állást töltöttem be, csak utána kellett lelkipásztori dolgokkal foglalkoznom. Volt bennem egy olyan bátorság, már diákkoromban és katonakoromban is írtam éneket és verset. A blogomban leírtam, hogy Lourdesban voltunk, és ott énekelték: Ave, ave, ave Maria. A zászlókat feltartották, énekeltek, nagy, tízezres tömeget láttunk ott. Akkor azt mondtam János atyának, ha hazamegyünk, én is írok egyet. 1979 telén írtam a Köszöntünk Somlyó szép csillaga éneket, és tíz évig le volt téve.’90 után, amikor Alberttel kezdtük kiadni a búcsús programokat, akkor beletettük ezt is. A kántor is kezdte énekelni az énekkarával, és lett belőle egy közismert ének. Most már eléggé ismert, a Facebookot néha elé-eléhozzák. A jó Isten segítségével úgy látszik, úgy írtam meg, hogy bevált.

A technika világa is közel áll önhöz, hiszen már egészen fiatalon, a dési évek alatt rendtársával, Tarzíciusz atyával olyan rádiót raktak össze, amely befogta a Szabad Európa Rádiót. A technika végigkísérte egész életében, lépést tartott a korral: használja az internetet, honlapot szerkesztett, blogot ír, jelen van a Facebookon.

Désen, amikor fiatal papok voltunk, Tarzíciusz atyával elbontottunk egy akkori román gyártmányú rádiót. Középhullám és hosszú hullám volt rajta, de nekünk kellett volna a rövid hullám. Beszereztünk tekercseket hozzá, és kezdtük tekergetni. Olvastuk, hogy hogy kell. És amikor egyszer annyira jutottunk, hogy beindítottuk, hát Amerika hangja megszólalt. Azt mondtuk: heuréka! A számítógép aztán ’95-ben jött, akkor kezdtem írni, s mihelyt kezdtem írni, kezdtem közölni. Egy gimnáziumi tanár segítségével írtam cikkeket, akkori aktuális problémákról. Szeredának volt egy honlapja, aminek egy oldalát kisajátítottuk. Mikor négy-öt cikkem volt, azt mondta a tanár, hogy ebből lehetne saját honlapot szerkeszteni. Megszerkesztettem az első honlapot Somlyóról. Írogattam a kegyszoborról, a búcsújárásról… Aztán Borsodi László mellém állt, és segített kiadni a Csíksomlyói mozaik című könyvet. Azóta a blog megsemmisült. Újraindítottam markjozsefofm.ro cím alatt, de már csak a kegyszoborról, búcsújárásról, a legszükségesebb dolgokról írok.

Miért tartja fontosnak, hogy interneten is közöljön?

Azért, mert a világban már az érdeklődés nem annyira a könyvek felé, hanem inkább az elektronikus híradás felé fordult. A levelezések általában ezen folynak, és ott van a Facebook. Az állandóan tudósít, de kinek milyen az érdeklődési köre, olyan a barátsága. 340 barátom van. De nekem elég. Most már az érdeklődés erre fordul, és az egyház is azt mondja, missziózzatok ott, ahol érdeklődnek. Ez a missziónak egy formája.

Több mint 90 év élettapasztalatával és 50 év somlyói tapasztalattal milyen üzenetet fogalmazna meg az olvasóknak?

A polgári élet mellett és boldogság mellett nagyon fontos a vallásos élet. Az Isten parancsa, akarata szerinti élet, az egyházzal való kapcsolattartás. És fontos betartani az isteni törvényeket, mert akkor nem tévedünk el a földön sem, de még a mennybe is bejutunk! Mert ahogy Jézus mondja, aki hisz, üdvözül. Nem mondja, hogy aki nem vétkezik, üdvözül! Ő tudta jól, hogy vétkeznek az emberek. De aki hisz, s a hit szerint él, tehát gyakorolja a jót is, de a bűnbánatot is, az üdvözül. A jó Isten irgalmas, az emberi hibákat megbocsájtja. Tehát ha gyakoroljuk a hitet, üdvözülhetünk. Egyénileg bírál el a jó Isten mindenkit, hogy ki milyen természetű volt, milyen kultúrát örökölt, milyen tudása volt, milyen szorgalma volt, és még a gyarlókat is megbocsájtja, mert vannak olyan emberek, akik nem tehetnek róla, hogy nem elég jók. Nagyon fontos a hit megvallása, gyakorlása, Isten akarata szerinti élet.

Isten segített, Szűzanyám velem volt, mióta itt vagyok, a Szűzanya valósággal emelt engem itt Somlyón. Én ezt érzem, ezt tapasztaltam. Ezért volt a sok énekírás, egyebeket is írtam, kántorkönyvet is adtam ki, tanítottam kántorokat legalább húsz évig, télen tanítottam, ősztől tavaszig. Amíg képes voltam. Működés volt, s Isten irgalma és kegyelme.

Takács Éva

2 HOZZÁSZÓLÁSOK

  1. ISTEN ÁLDÁSÁT S A CSIKSOMLYÓI SZŰZANYA ANYAI OLTALMÁT KIVÁNOM JOZSEF ATYA EGÉSZ ÉLETÉRE ÉS PAPI MÜKÖDÉSÉRE,,MERT VALÓBAN SOK A MUNKA S KEVÉS A MUNKÁS.ISTENI HÁLA ,HOGY ENGEM IS OLY SOKSZOR LELKI TANÁCSAIVAL TÁMOGATOTT.A TOVÁBBIAKBAN IS KÉREM ÖN SZÁMÁRA ISTEN ATYAI GONDOSKODÁSÁT ,HOGY MINDAZT AMIT MINDANNYIUNKRA BIZOTT ISTEN KELŐ LELKI S FIZIKAI TUDÁSSAL S BÖLCSESSÉGGEL ELTUDJUK VÉGEZNI .EHHEZ KIVÁNOK A TÖVÁBBIAKBAN IS SOK KEGYELMET. VOLT LELKI LEÁNYA.G.ILDIKÓ. 29 év után .A Csiksomlyó-i SZŰZANYA oltalmazza