Pál József Csaba püspök: Hidakká kell lennünk

A Temesvári Egyházmegye főpásztora a keresztények egységkereséséről

1
1249
Két püspök Resicabányán (2021. január 23) Fotó: Corina Bouda

Pál József Csaba temesvári püspökkel a keresztények egységéért végzett imanyolcad utolsó napjaiban beszélegettem Kolozsváron. Hosszabb, a főpásztor tevékenységének néhány súlypontját áttekintő interjú készült, amelynek publikálása a következőkben várható, előzetesként azonban a keresztény egységtörekvésről szóló, aktuális részt közöljük.

Köztudomású, hogy a keresztények egységének az ügyét Ön korábban, resicabányai főesperes-plébánosként is nagyon szívén viselte. A Temesvári Egyházmegyében, amelynek pásztora, milyen hangsúlyai vannak az egység keresésének, az egységre való törekvésnek?

Az egységkeresés nekünk, katolikusoknak különösen is a szívünkön fekvő valóság. A Bánságnak sajátos színezete, hogy több száz éve együtt élnek különböző felekezetek és nemzetek. Mondhatjuk, hogy ezt az együttélést valahogy „megszokták” a közösségek. Sok olyan falu van, ahol magyar–román–német–szerb vagy magyar–román–német–cseh együttélés létezik. Valamiképpen ez a humusz, és sokan meg is maradnak ezen a szinten: mi mindig így voltunk, ez a tradíció – mondván. Ugyanakkor mostanra eléggé megváltozott a Bánság népességi összetétele, nemzeti és felekezeti szempontból is. Ebbe a közegbe érkezik a krisztusi tanítás, kérés és imádság, hogy Atyám, legyenek mindnyájan egy! Hála Istennek, hogy olyan ortodox metropolitája volt Temesvárnak Corneanu érsek személyében, aki ezt nagyon szépen felvállalta, szívesen adta vissza a templomokat is a görögkatolikusoknak. Ebben az örökségben élnek az ortodox testvéreink, és mi is ezt élhettük meg vele együtt. Aztán sok minden egyéb is történik, az emberek örülnek annak, hogy itt nálunk a felekezetek megértik, elviselik, elfogadják egymást, de törekszünk konkrét lépésekre is.

A hangsúlyok folyamatosan alakulnak…

1989-ben Baselben tartották az első nagy ökumenikus nagygyűlést. Akkor még arról volt szó, hogy a tolerancia a szükséges, egymásnak az elfogadása. Nyolc évre rá, 1997-ben Grazban rendezték meg a találkozót, ahol a hangsúly már arra került, hogy nem elég egymást tolerálni, hanem egymást tisztelni kell és értékelni. 2007-ben Nagyszebenben az jött felszínre, hogy az sem elég, hogy egymást csak tiszteljük és értékeljük: segítenünk kell egymáson. Minden keresztényre, a keresztény felekezetekre egyaránt vonatkozik ez. Sokféle ökumenizmus van. Múlt év végén megjelent egy ökumenikus vademecum a püspököknek, amely kimondottan nagyon kéri a püspököktől, hogy az egyházmegye az egységért éljen. Nagyon-nagyon a lelkünkre köti, hogy ez a felhívás nekünk, katolikusoknak szól, attól függetlenül, hogy mások hogy lépnek.

Hoz valami újat az ökumenizmus témájában a szóban forgó dokumentum?

Négy típusú ökumenizmust sorol fel. Az első a lelki ökumenizmus. Itt különösen is két dolgot említ meg: az együtt imádkozást és a szent életre való törekvést. Érthető, hogyha nem közeledünk Krisztushoz, akkor csak protokolláris lesz az egész egymáshoz való közeledésünk, aminek nincs jövője hosszú távon. Egy következő: a szeretet ökumenizmusa. Amikor egymást segítjük, kialakítjuk a szeretet dialógusát, s olyankor keressük, hogy mit tehetünk egymással és egymásért. Harmadikként említem a teológiai ökumenizmust, amely a doktrinális kérdéseket megpróbálja három szempontból nézni. Egyik szempont mindenképpen az igazság. Nem az igazság „megfaragásáról” van szó, hanem az igazság iránti szeretetteljes tiszteletet együtt tanuljuk meg, hogy együtt keressük az igazságot, de ugyanakkor egymás iránti szeretettel és alázattal. Tehát ha ez a három pont együtt van, az igazság, a szeretet és az alázat, akkor a teológia reményteljesen fog dolgozni az egységért. A negyedik az élet ökumenizmusa, amikor együtt dolgozunk más felekezetekkel emberi értékekért, akár szociális téren, akár a szegénység legyőzéséért, akár a nevelés területén. Ferenc pápának a gondolatát is meg kell fontolnunk, hogy nem úgy van az, hogy most imádkozunk az egységért, és akkor egyszer csak úgy az égből le fog szállni a kész egység, hanem menjünk együtt más felekezetű testvéreinkkel, járjunk együtt és útközben lépésről lépésre a jó Isten megadja nekünk a mindig több egységet. Mert valamiben egységben vagyunk, ha egy nagyon kicsi is az, vagy törékeny is, abban menjünk együtt, haladjunk előre! Az a fontos, hogy amit megtehetünk együtt, azt tegyük is meg, ne azon siránkozzunk, hogy mennyi mindent még nem lehet megtenni. Majd eljön annak is az ideje… Az ökumenizmusról körülbelül így és ilyen módon gondolkodunk, és ennek fényében cselekszünk is.

Fotó: A Temesvári Egyházmegye Facebook-oldala

Hogy zajlott az idei imahét az egyházmegyéjében?

Nagyon örülök annak, hogy korábbi szolgálati helyemen, Resicán most ezen a héten is mind a nyolc este valamelyik más templomban találkoznak és imádkoznak. Nem is kimondottan Resicabányán zajlik az egész, hanem Resicaboksán is, és most bevonták Aninát is. Csütörtök este éppen Aninán voltam az ortodox templomban, ahol Lucian Mic karánsebesi ortodox püspökkel együtt imádkoztunk. Nagyon szép volt! Ő is megtett egy csomó jó, szép lépést, hogy szép legyen, jó legyen a találkozásunk. Eleve kérte, hogy Resicán találkozzunk, és együtt érkezzünk meg, hogy együtt fogadjanak minket, és hasonló apróságokat, figyelmességeket említhetnék, amelyek építik a testvériséget is, és reménységgel töltenek el. Temesváron az a szokás hogy ott egy este találkoznak a keresztény felekezetek képvislői. Idén a város legnagyobb temploma, a Millenniumi templom adott otthont a mintegy tíz felekezet találkozásának.

Püspök úr, hogy látja, az ilyen találkozásoknak, a közeledés jeleinek milyen hatássa van a hívekre?

Örülök annak, hogy a híveink részéről nagyon sok szép visszajelzést kaptam. Azt látom, hogy az emberek örülnek annak, ha azt tapasztalják, hogy a papjaik, lelkészeik, püspökeik jó viszonyban vannak egymással, szeretik egymást. Gondolom, hogy az emberek is megtanulják azt, hogy az ökumenizmusból említett négy fajtájának valamelyikét most ők maguk építhetik, nem kell mindent a papokra hagyjanak.

Úgy is mondhatjuk, hogy az ökumenikus elköteleződés – miközben közösen keressük a jó Isten jelenlétét és vele akarunk találkozni az imádság közben – előre visz az úton embertől emberig is?

Teljesen így van, mert ha megtanuljuk, hogy egymást tiszteljük és szeressük, akkor magunk között is kezd ez megerősödni, működni, és akkor biztosan el kell tudjuk kerülni – ezt magunk között is el kell hogy kerüljük –, hogy a másik háta mögött rosszat mondjunk róla. Ezt saját köreinkben, de a másik felekezettel szemben is kell éljük! Nem beszélek róla! Ki kért meg engem, hol kért meg engem a jó Isten arra, hogy tovább mondjak ezt-azt a másikról? Legalább ennyit megtehetek! Következő lépés: örüljek a másik sikerének! Ez megint olyan kis dolog, ami ott dolgozik bennünk, a tudatunk alatt. Ha ez más felekezetek felé működik, akkor működik magunk között is, mert ugyanabból a forrásból táplálkozik, az Úr Jézustól mindkettő.

Fotó: A Temesvári Egyházmegye Facebook-oldala

Püspök úr csíki származásúként régóta a Bánságban él. Otthon vagy gyerekként a később megtapasztalt sokféleségnek nem sok impulzusa érhette egy tömbkatolikus közösségben, a csíksomlyói szentély közelében, ahol nevelkedett. Mégis azt látom abból, ahogy beszél erről, hogy ez egy fontos téma az Ön számára. Mi ennek az egységre törekvésnek, ennek a lelkületnek a forrása püspök úr életében és gondolkodásában? Mennyi köze van ehhez az egység lelkiségének is nevezett Fokoláre-mozgalomnak?

Én azt hiszem, hogy a legelső erős impulzust teológuskoromban, a bibliakörökön kaptam, amikor az egyik, más nemzetiségű testvérünk odajött közénk, és nagyon jól érezte magát. Én azt éreztem meg, hogy itt annyira Krisztus a fontos, hogy ennek a testvéremnek igazából helye van ott és az én szívemben is. Sok idő kellett elteljen, nagyon sok idő, amíg az emberben ez a dolog a tudatos belátástól eljutott a szívéig. Elmondanék egy esetet az életemből. Amikor marosvásárhelyi káplán voltam, egy alkalommal egy más felekzetű barátom is jelen volt a fiatalok közösségében, amikor egy jó viccet „megeresztettem” a másik felekezet ellen… A vicc elsütése után jutott eszembe, hogy a másik is ott van… Akkor jött ez az elhatározás, hogy nem lehet az, hogy nekem csak a tudatomban legyen egy döntés, annak „le kell jönnie” a szívemig. Le kell jönnie a kezemig, a tevékenységemig, az egész életemen láthatóvá kell válnia. Tehát nem lehet ezt a kétféleséget élni, hogy Jézus Krisztustól tudom, hogy szeretni kell a másikat, de a valóságban ellene mondok, tiszteletlen vagyok feléje. Az a helyzet nagyon mély volt, és egy leckét adott nekem, hogy én is megértsem azokat, akiket sokszor vádolnak, hogy „az csak mondja, de nem teszi”. Mert akkor azt mondom, hogy mondja, mert még csak a tudatáig jutott el, hogy azt mondja, de nagyon remélem, egyszer elérkezik a szívéig és a kezéig is, hogy tegye! Tehát: türelem is kell, mert velem is a jó Isten éveken keresztül türelemmel volt, amíg megérett, hogy ez bennem őszinte legyen, hogy ne legyen kétszínűség, egy megjátszott, protokolláris közeledés, amit csak azért tennék, mert a helyzet megkívánja. Próbáljam úgy látni, ahogy a jó Isten nézi az embereket, és ebben az egység lelkisége engem nagyon-nagyon sokat segít, mert állandóan felfrissíti ezt, és mélyíti a rendszeres találkozókkal, a rendszeres elmélkedésekkel újra és újra, hogy úgy nézzem az embert, ahogy elképzelem, hogy a jó Isten is nézi őt. Egy édesanyának az nem esik jól sohase, hogyha az egyik gyerekéről rosszat mondanak, vagy neki rosszat tesznek. Akkor is, ha nekem az a gyereke nem szimpatikus, az édesanyának fáj. Gondolom, a mennyei Atyának is fáj, hogy ha bármilyen ember felé nem tisztelettel, nem szeretettel, nem a testvéri gondolatokkal közeledek. Az egység lelkisége megerősített: újra és újra tisztázódnak a kérdések, új színeket ismerek meg. A napokban, pontosan amikor Florentin Crihălmeanu püspök a mennyországba költözött, valaki írt egy üzenetet nekem, amelyikben idézte őt egy májusi online találkozóról, amikor a fiatalokhoz beszélt. Amikor a többi felekezetekkel kapcsolatban kérdezték, egy hasonlatot hozott, s azt mondta, hogy hidakat akarunk építeni az emberek között. Hidakká kell lennünk. Ez azt jelenti, hogy engedjük, rajtunk keresztül járjanak. Ez az a híd, amiről az előbb beszéltem, hogy az igazságot alázattal is kell keresni, sose érezzük ennek a fájdalmát, hogy átmentek rajtunk, hanem azt érezzük, hogy Krisztus diadalmaskodik ott, ő van ott, és te nem vagy nagyon fontos ott! Ne azt a fájdalmat érezzük meg, hogy áthaladtak rajtunk, hanem azt érezzük, hogy Krisztus összehozta azt a csoportot, azt a felekezetet, azokat az embereket!

Amikor helyi, egyházmegyei szintről tekint a nagy egyházra, hogyan látja az ökumenizmust?

Ezelőtt talán három évvel voltam egy találkozón Münchenben, annak az volt a neve, hogy Együtt Európáért – adjunk lelket Európának. Rengeteg felekezet képviseltette magát, nagyon szép volt, egy előadás és utána egy kis mély imádság, majd ismét előadás, és megint imádság és ének. Jelen volt Kurt Koch bíboros is, aki az egységtitkárságának a prefektusa Rómában. Ő mondta, hogy úgy van ez, mint amikor a repülővel szállunk fel, és minden mozog és lüktet, s amikor eléri a repülési magasságot, azt érezzük, hogy megáll minden, mert semmi nem megy előre, de éppen akkor nagyon is halad a gép. Az ökumenizmus is így van, hogy most most nem érezzük, hogy annyira lüktetne, de történik, megy előre. 2018 novemberében Rómában, amikor ott voltunk ennél a kongregációnál, akkor ő bizonyos kérdésekre, hogy mit lehet, s mit nem lehet, azt mondta, hogy „Tegyék azt, amit lehet!” Ez volt az ő válasza, és megnyugtatott engem, hogy a jó Isten is azt kéri, azt tegyük, amit lehet. Tegyük meg, amit meg tudunk mi tenni, hogy ne adjunk teret a rossznak, a szakadásnak.