A gyergyói Szent Miklós-templom kincseit mutatták be

0
732
Fotó: Mincsor Tamás

A közel 700 éves Szent Miklós-templom és egyházközség műkincs-örökségét megvilágítani hivatott tárlatot mutattak be Gyergyószentmiklóson december 6-án. A megnyitón Bernád Rita elmondta, a munka Dávid György főesperes-plébános felkérésére indult idén februárban és szorosan kapcsolódik a 2032-ben hétszázadik éves „születésnapját” ünnepelni készülő város tervezett megemlékezés-sorozatához. Gyergyószentmiklós egyházközségi tárlatának szervezését, a tárgyak összegyűjtését és előkészítését Bernád Rita végezte, aki részletesen bemutatja, mit is láthatnak a jelenlévők a kiállításon.

A jelenlegi kiállításra több mint száz darab tárgyat gyűjtöttünk össze és mutatunk be, néhány oklevél és könyv kivételével most először, amelyek két kisebb és egy nagyobb helyiségben leltek átmeneti otthonra. Történelmiségük megértését 24 illusztrált pannó kíséri. A látványos és minőségi fényképeket Mincsor Szabolcs készítette, akárcsak a pannókat is, amelyeknek az arculatát dr. Szőcs Levente néprajzkutatóval közösen dolgozták ki – mondta Bernád Rita.

A készülődés folyamán előkerült műtárgyak értékesebb darabjai állományvédelmi beavatkozáson estek át: öt festményt, egy szobrot, öt templomi zászlót és több régi könyvet, valamint számos levéltári dokumentumot az elmúlt hónapokban restauráltak a megbízott szakemberek.

Az első teremben, a templom rövid kronológiájának bemutatásával indítva, a Szent Miklós-templom déli oldalán 2013-ban végzett régészeti feltárás emlékeit mutatják be. Megtekinthető egy 17. századi kamaszlány csontváza és pártagyöngyei, egy gótikus ablaktöredék, egy padlótégla, valamint a feltárt sírok szerény, de annál érdekesebb leletanyaga (egy 18. századi kegyérem, egy gyűrű, egy rézgomb, egy pipatető és két pénzérme). A régészeti tárlatszekció kialakítása az akkori ásatásokat is végző dr. Demjén Andrea régésznek köszönhető. A csontváz összerakásában a múzeum jelenlegi régésze, Kövecsi Gerzson Ákos volt segítségére.

Ugyanebben a térben megcsodálható néhány 20. század első felében nyomtatott, a Szent Miklós-templomot is megjelenítő képeslap is a múzeum gyűjteményéből, melyeket a múzeum munkatársa, Gál Levente történész készített elő.

A következő teremben az egyházközség levéltárát és könyvtárát lehet megtekinteni, amelyek a történetkutatás fő forrásául szolgáltak a most látható gyűjtemény előmunkálatainak idején. A vitrinekbe helyezett eredeti tárgyak mellett a pannókon olyan műkincsek is megjelennek, amelyek államosítás végett más kollekciókba kerültek vagy állapotuk fokozott védelme miatt nem volt megvalósítható a bemutatásuk.

Itt megemlítjük a nemrégiben dr. Merczel György budapesti karnagy által feltárt, a 15. század végén keletkezett Gyergyói Graduálét a Batthyányi Könyvtárból, a plébánia első, 1673-tól vezetett historia domusát és első, 1753-ban megkezdett anyakönyvét, melyeket a Román Állami Levéltár Hargita Megyei Kirendeltségénél őriznek Csíkszeredában, az alig két éve előkerült Ferenczi-regestrumot 1629-ből és az 1428-ban másolt Gyergyói Missalét. Élőben láthatjuk a szintén néhány évvel ezelőtt restaurált, 15. század elején kelt Gyergyói Antifonálét, amelyet dr. Czagány Zsuzsa muzikológus azonosított, és amelyet a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Csíksomlyói Papírrestaurátor Műhelyében fejtett le hordozókönyvéről Benedek Árpád könyvrestaurátor. A levéltári és a könyvtári anyagok restaurálását Pál Péterrel közösen végezték, színvonalas szakmai munkájukat hálásan köszönjük. A középkori graduále és antifonále neumái az akkori négyvonalas kottákból most Göbölösné dr. Gaál Eszter egyházzeneművész által válnak hallhatóvá a hangszórókban, amelyért hálával tartozunk.

A régi könyvek tárlónként tematizálva láthatók: püspöki tulajdonosbejegyzéssel ellátott kötetek, amelyek Ilyés András, Mártonfi György és Sorger Gergely püspöktől származnak; 18. századi bibliák és egy 1553-ban Bázelben nyomtatott szentírás-konkordancia; nyelvészeti könyvek (köztük egy Erdélyben ritka kiadvány is, Ambrosius Calepinus hétnyelvű szótára 1579-ből); tudományos művek (változatos szakkönyvek a sebészet, csillagászat, földrajz, történelem területéről, és ókori klasszikusok művei). Ugyanitt bemutatunk néhány 17–18. századi szentképet is, amelyeket könyvjelzőként rejtegettek évszázadokig a régi könyvek lapjai, és amelyek közül kiemelt helyen említjük Szent Korona vértanú szűz egyházmegyénkben egyedülinek számító ábrázolását. Kigyűjtésüket Birtalan István történelem-levéltár szakos gyakornok diáknak köszönöm.

A levéltári anyagon belül külön említést érdemel néhány olyan oklevél is, amely ritkaságnak számít az erdélyi püspökség területén fennmaradt egyházközségi forrásokon belül, mint például a rózsafüzér társulat 1728-ban kelt alapító oklevele, Szabó József 1768-ban a kolozsvári jezsuita akadémia által kibocsátott magiszteri oklevele (ez minősül a legrégebbi magiszteri oklevélnek az országban), a templomépítő Sikó József kanonoki kinevezése 1760-ból, a helyi peres ügyek tárgyalását 1758-tól megörökítő, alsóbb szintű egyházi fórum, az ún. egyházközségi „szentszék” jegyzőkönyve, vagy a millenniumi évre 1896-ban készített díszes tanítóegyesületi album.

A következő, legnagyobb terembe lépve rögtön a liturgikus tárgyak legértékesebb példánya fogadja a látogatót: az az úrfelmutató, amelyet gyergyói örmények vásároltak 1775-ben a Szent Miklós-templomnak, és amelynek az örmény nyelven gravírozott feliratával most szintén megismerkedhetünk.

A Johannes Benckner brassói ötvösművész műhelyében készült monstranciát Kapdebó Miklós és Kapdebó Márton finanszírozta, amint azt a szentségtartó üvegajtójának keretére vésett latin és örmény nyelvű felirat is tanúsítja. Az örmény ábécé ismeretének hiányában a szász ötvös által torzított formában felgravírozott betűk azonosítását és fordítását Zsigmond Benedek budapesti armenológusnak, az erdélyi örmény nyelv sajátosságai egyedüli ismerőjének és megfejtőjének köszönöm.

Tulajdonképpen ebbe a nagy terembe kerültek prezentálásra a templom alapvető berendezései: szobrok, festmények, zászlók, miseruhák és a szertartáshoz kapcsolódó tárgyak.

Összesen öt, 17-20. század közötti szobor került a kiállító térbe. Szent József a gyermek Jézussal-szobor a 17. század második feléből, amely egy mára megsemmisült mellékoltár részét képezte, egy szintén 17. század második feléből származó Fájdalmas Szűz-szobor, amelyet Csortán Tünde székelyudvarhelyi farestaurátor restaurált. A szobor különlegessége, hogy a hozzá tartozó oltárral együtt a templom kerítésének északi részéhez 1836-ban épített kriptakápolna berendezéséül szolgált az elmúlt évekig, amikor is annak felújítása miatt átmenetileg ideiglenes raktárhelyiségbe helyezték. A látszatra 19. századinak tűnő, többször átfestett és átalakított szobor ikonográfiai azonosítása a restaurálás menetét kísérő levéltári kutatás és személyes konzultálás eredményeként történt meg. A tisztítási és a konzerválási munka egy jóval korábbi műtárgyat engedett láttatni, a Szűzanya mellén lévő, utólag betömött szabályos vésés nyomai a valamikori, egy vagy több tőr befúródási helyét képezte, míg a festékréteg eltávolítása után az arcról kirajzolódó könnycseppek a Mária-alkotások ábrázolási típusát segítettek meghatározni.

A Fájdalmas Szűz oltárához tartozó, sérült retabló jelenleg restaurálás folyamatában található, a restaurátor által eddig feltárt kutatóablakok egy esztétikus festésű, a szobor színeivel összhangban álló kompozíciót sejtetnek, melynek teljes feltárását izgatottan várja nemcsak a szakmai közönség, hanem a tulajdonos egyházközség is.

A szobrok közül kiemelt helyre került az egyházközség meghatározó szimbóluma, a hajdan a templom nyugati homlokzatának egyik szoborfülkéjét ékesítő 18. századi szobor a templom védőszentjéről, Szent Miklósról. A szobor, Mihály Ferenc farestaurátor általi, konzerválási célból történt elszállítását leszámítva, először kerül templomon kívüli időszakos elhelyezésre.

A kiállításba bekerült a Tyllier György által felesége kriptája fölé emelt Mária-kápolna 19. századi, fából készült Piétája is, valamint egy kisebb méretű, Gyermek Jézus szobor, amely Oberbauer Antal, az adott korban népszerű kegyszerforgalmazó és -gyártó utódainak budapesti műhelyében készült a 20. század elején terralitből.

A kiállításra két festményt hoztunk: egy Mindenkor Segítő Szűz-képet és egy Szent József a Gyermek Jézussal ábrázolást. Az előbbi a templom egyik legrégebbi és legértékesebb festménye, amely a passaui Boldogságos Szűz Mária képtípus alapján készült 1777-ben, Franz Xaver Prigel, a brassói harmincad hivatal főellenőre adományából. Az akkori levéltári feljegyzések szerint a tabernákulum fölé helyezték a nagy oltárra, amely 1780-ra készült el, így addig ez a Mária-kép helyettesítette a jelenlegi Napbaöltözött Asszony-szobrot. A másik festmény 1923-ban készült, és Kovács Lajos gyergyószentmiklósi főgimnáziumi tanár munkája. A kép rámájának hátuljára a megrendelő kézjegyét is feltüntette: „Adományozták: Mihály József főszolgabíró és felesége Lázár Tilda…” A festményt 2023 tavaszán restaurálta Márton Ferenc szentegyházi festő-restaurátor.

A templomi zászlók és a miseruhák a dr. Szőcs Levente által tervezett és Baricz Károly asztalos által kivitelezett installációk segítségével kerültek bemutatásra. Összesen nyolc látványosabb zászlót állítottunk ki a 19-20. századokból, amelyből kettőre a keltezést is ráhímezték. A Szent Anna, Szent Miklós, Jézus Szíve, Rózsafüzér Királynője 20. századi zászlók mellett látható két 19. századi zászló is, melyeket Lázár-Prezsmer Kinga, sepsiszentgyörgyi textilrestaurátor restaurált, míg a rajtuk lévő négy festményt a már említett Márton Ferenc. A Fájdalmas Szűz és Szent József a gyermek Jézussal zászlóképek mellett Gonzaga Szent Alajos és Szent Vendel kétoldalas zászlóképei is újított állapotban tündökölnek. Szent Vendel, a földművesek és állattenyésztők védőszentjének ábrázolása az egyházmegyében szintén egyedülinek számít, ezért fokozottabb értéket képvisel. Az avatott kezek által szintén restaurált állapotba hozott Árpád-házi Szent Erzsébet és Szent György-zászló Jánosi György és Burján Erzsébet ajándékaként került a plébánia gyűjteményébe 1938-ban. Az úri hímzéssel hímzett selyemdamaszt zászló érdekessége Szent György szokatlan módon, bajuszosan történő ábrázolása. Az arcvonások gyaníthatóan az adományozók és egyben megrendelők portréit rejtik.

A miseruhás installáció által kilenc darab 18-19. századi kazula (néhány közülük stólával együtt), és két palást került közszemlére. A hegedű alakú miseruhák egyikét a benefactorok 18. századi nyilvántartása által sikerült datálni is, így megtudtuk, hogy azt özvegy Szőts Lukátsné Sándor Mária asszony adományozta a templomnak 1778-ban. A palástok közül az egyik cappája a 18. század második felében készült.

A liturgikus tárgyaknak több tárlót is szenteltünk, így a hívők által eddig csak távolról szemlélt, a szentmisék alatt sokszor sejtelmesen használt kegyszerek kerülhetnek közelebb hozzájuk. 18-19. századi cibóriumok, kelyhek, paténák, gyertyatartók, pixisek, naviculák, szenteltvíztartó hintővel és füstölő látható ezekben a virtinekben. Ugyanitt feltűnik egy 1827-ben ónból készült kézmosó is, amely a sekrestye kellékét képezte és Ilyés András ajándékozta a templomnak, valamint egy 19. századi kanna is. A fémtárgyak aprólékos tisztítását és konzerválását Sándor Lehelnek, a múzeum munkatársának ezúton is köszönjük.

Azok a templomi alapberendezések, amelyeket formájuk, méretük és rendszeres használatuk a múzeumba való kimozdításukat akadályozta, ismertető pannókon jelennek meg. Központi helyen jelenik meg a főoltár és a mellékoltárok illusztrált leírása, valamint azokhoz kapcsolódó tárgyak (egy festett angyalkafej az 1770-es években épült főoltárról, egy 1774-ben készült feliratos pixis), prédikációskönyvek és teológiai művek a 17-18. századból, valamint az oltárberendezések levéltári kutatása folyamán előkerült dokumentumok. Ez utóbbiak között említjük a barokk kori mellékoltárok közül egyedülállóan megőrződött építési szerződést 1768-ból, Bajtay József Antal püspök 1766-ban kelt oklevelét a kiváltságos főoltárról, valamint a második vatikáni zsinatot követően módosult szentély szembenéző oltárának felállítását engedélyező dokumentumot 1971-ből, amelyet Márton Áron püspök bocsátott ki. Ugyanebbe a kontextusba került egy 19. század második felében, Párizsban nyomtatott kánontábla is, az ún. tabella secretarum – ez a miséző papot segítette a szentmise állandó részeinek imádkozásában (egyfajta diákpuskaként szolgált), amelynek használata szintén a második vatikáni zsinatot követően szűnt meg.

A Nepomuki Szent János- és a Keresztelő Szent János-mellékoltárok Lukács János és Lukács Jakab örmény nemesek költségén épültek 1765-ben és 1775-ben. A kagylódíszen a családi címer alatt szintén örmény betűket is tartalmazó felirat megfejtése a kutatás során sok fejtörést okozott, ugyanis a jereváni óörmény tanszék professzorai sem tudtak a segítségünkre lenni a néhány betűből álló rövidített írás kiegészítésében és fordításában, mígnem a lemondás reménytelenségét a már említett Zsigmond Benedek gondviselésszerű feltűnése oszlatta el. Rendkívüli szakértelmét és önzetlen munkáját ezúton is hálaszavakkal nyugtázzuk.

A Szent Családot és Jeruzsálemet ábrázoló két vitráliumot szintén magyarázó pannó által tudtuk közelebb hozni a látogatókhoz. A 2016-ban törmelékeiből rekonstruált két üvegablak Egri István kolozsvári üvegművész munkája által kerülhetett vissza a templomba. Dokumentáló fényképeinek megosztásáért és szakértelemmel végzett alkotói tevékenységéért köszönettel tartozunk.

A Szent Miklós-templom Kolonics István által készített orgonája Fogarasy Mihály püspök adományaként került a templomba 1871-ben. Ezt is vászonpannó által, valamint két dokumentum segítségével igyekeztünk megmutatni. Az egyik levélben a mecénás püspök a költségesebb orgonaterv helyett egy egyszerűbb hangszerre, egy kevesebb mutációval rendelkező orgonára kér javaslatot 1868-ban, míg a másik levéllel Sándor Imre püspöki helytartó engedélyezi a gyergyószentmiklósi orgona javítását 1943-ban. Az orgona történetének kutatásában Gál Hunor plébános és orgonakutató osztotta meg velünk szakismereteit.

A harangokat ismertető pannó környezetébe egy nemrégiben előkerült, 18. századi harangnyelvet is sikerült elhelyezni, amelynek műszaki azonosítását dr. Márton László mérnöknek és technikatörténésznek, míg tisztítását szintén Sándor Lehelnek köszönjük. Ugyanebbe a környezetbe egy „Spes mea Christus 1649” felirattal ellátott kis harangot is elhelyeztünk. A templomtorony másik egykori „lakóját”, egy 19. századi óraszerkezetet a múzeum gyűjteményéből válogattunk be a tárlatba.

A Szent Miklós-templomot gyakran támogató, tekerőpataki Gáborfi család egyik leszármazottjának, Gáborfi Istvánnak és feleségének, Dusardin Annának az 1760-ból származó, címeres, díszesen festett padját is behelyeztük a kiállító térbe a korabeli hangulat érzékeltetése céljából.

A tárlathelyiségek előterébe helyeztük azt az egykor út menti keresztet, amelyet eredetileg az Arany János utcába állíttattak szokás szerint valamely természeti csapás emlékeztető jeleként. A kereszt átvészelte az 1874. április 14-én kitört tűzvészt, amikor a környékén öt utca házai porig égtek.

A kiállítás kezdeti tervezésében részt vett dr. Hegedűs Enikő, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség művészettörténésze. A tárlatépítés feladataiból a múzeumi munkaközösség már említett tagjain kívül Ferencz Anikó vállalt oroszlánrészt. A barkács-teendőket a múzeum karbantartója, Szász Imre látta el. A tárlók térbeli elrendezése Pál Péter levéltáros-restaurátor és a plébánia pasztorál-asszisztense, Fórika Sebestyén munkáját dicséri. 

A település első temploma a 13. század végén épült, az egyházközséget, a környéken egyedüliként, első alkalommal 1332-ben említik a pápai adójegyzékben a telegdi főesperesség részeként. A tizedlajstromban „It[em] nycol[aus] de Gyargio so[lvit] IIII. ban[ales]” bejegyzés utal a település első név szerint is ismert papjára, Miklósra, aki négy báni ezüstpénzt, vagyis négy királyi dénárt fizetett be adóként a Szentszéknek. (Ez a számunkra igen sokat jelentő bejegyzés, amelyet a vatikáni levéltárból szereztünk meg, kinagyítva a pannók arculatába is bekerült.) A forrás értelmében Gyergyószentmiklósnak már a 13–14. században temploma lehetett, melynek utódja az 1498-ban épített gótikus templom.
Ennek a második templomnak a szomszédságában volt az a három földterület, amelyet 1499-ben Gergelyfi Györgyné, Luca (Lúcia) asszony az egyháznak adományozott „örökön örökké papról papra”.
Az egyházközség hangsúlyos központi szerepet töltött be a 17. századi, püspök nélkül maradt egyházmegye történetében, ugyanis 1608-ban csíkmadéfalvi Szentandrásy Csíky István obszerváns ferences szerzetes és a pápa által kinevezett erdélyi egyházmegyei kormányzó (1606–1618) az egyházmegyei zsinatot Gyergyószentmiklóson tartotta. Továbbá a 17. századi gyergyói papok közül kettőt az erdélyi fejedelem vikáriusnak nevezett ki: Ferenczi Györgyöt 1634-ben és Sükösd Jánost 1653-ban. A pappá szentelés joghatóságát leszámítva, mindketten püspöki teendőket láttak el az erdélyi püspökség területén.
A népesség növekedésével szükségessé vált a gótikus templom bővítése, amelyre a már említett Ferenczi György (1574 k.–1660) esperes-plébános, később erdélyi püspöki vikárius idejében került sor.
A történelem folyamán több csapás is érte a települést: 1633-ban pestisjárvány, 1657-ben és 1661-ben a tatárbetörés.
A ma is álló templom építését 1756-ban kezdték el Sikó József plébános idejében. Megőrizték a régi templomtornyot, amelyet megmagasítottak és szintén barokk toronysisakkal láttak el. Az újjáépült Szent Miklós-templomot Bajtay József Antal (1760–1772) püspök szentelte fel 1772. augusztus -23-án. Nagyobb javításokat a templomon 1869, 1927, 1933, 1942, 1960-61, 1978, 1993-1995 és 2012-2013 években eszközöltek.