„Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” Ez karácsony ünnepének legszebb Isten-dicsőítése. Az angyalok éneke ma is megörvendeztet bennünket, mint egykor a virrasztó pásztorokat.
Két évvel ezelőtt, advent első vasárnapján, örömmel nyitottuk meg egyházmegyénkben a gondviselés évét. Akkor még nem sejtettük, hogy a karácsony az örömön túl szorongást és félelmet is hoz. Nem kevésbé az elmúlt év karácsonya, melyet az idén még a szomszéd országban dúló háború és a gazdasági krízis is tetézett. Hogy mit hoz a holnap? Nem tudjuk. De rendületlenül bízunk Isten gondviselő szeretetében, mert hisszük, hogy „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”. Ezért most sem akarunk mást, mint nagyra nyitni szívünk ajtaját az érkező Kisded előtt, befogadni őt és dicsőíteni az Istent.
XVI. Benedek pápa egyik karácsonyi beszédében éppen a befogadásról elmélkedve felteszi a kérdést, hogyan mennének végbe az események, ha Mária és József a mi ajtónkon kopogtatnának. Lenne-e számukra hely?
Van-e valóban hely nálunk Isten számára, amikor megpróbál belépni hozzánk? Van-e számára időnk és helyünk? Mintha az Istenre vonatkozó kérdés soha nem tűnne sürgősnek.
Pedig azt olvassuk, hogy a pásztorok siettek. – Ma melyik keresztény siet, ha az Úr dolgairól van szó? Napjaink már teljesen be vannak táblázva. De hatoljunk még mélyebbre. Istennek valóban van helye gondolatainkban? – Nincs számára hely. Érzéseinkben és akaratunkban sincs számára hely. Azokat a dolgokat akarjuk, amiket meg tudunk érinteni, a megtapasztalható boldogságot, személyes terveink és szándékaink sikerét. Teljesen el vagyunk telve önmagunkkal, annyira, hogy egyáltalán nem marad hely Isten számára… És ezért nincs hely a többieknek sem, a gyermekeknek, a szegényeknek, az időseknek.
Pákozdi István, nemrég elhunyt egyetemi lelkész karácsonyi beszédében idézi Szakonyi Károly egyik karcolatát, mely egy, a Szent Családéhoz hasonló, korunkban játszódó történetet mond el. Az autósztráda közelében, a település szélén lévő tanyasi házba bekopogtat egy, a tomboló viharban kint rekedt autós pár. A bizalmatlan házigazda durván elutasítja a jövevényeket, csupán az asszonyban ébred részvét, miután meglátja, hogy a menedéket kérők egyike áldott állapotban lévő nő. A rideg háziúr pénzt akar csinálni a kényszerű látogatásból, míg a felesége azért izgul, nehogy náluk szüljön az idegen. Egész éjszakájuk rettegésben telik, míg reggel – s ezzel ér véget a novella – hűlt helyük a látogatóknak, az ágynemű érintetlen, ők pedig nincsenek. Az asszony megérti: azok voltak a vendégeik, akik azt a Kisdedet hordozzák, akit mindenkinek be kell fogadnia.
A Megváltó felismeréséhez, befogadásához ma is hitre és alázatra van szükség. Mária alázatára, aki hitt az Úr szavában, s aki elsőként hajolt a jászol fölé, hogy méhének gyümölcsét imádja; Józsefnek, az igaz embernek alázatára, akiben megvolt a hit bátorsága, és ahelyett, hogy saját jó hírét óvja, Istennek engedelmeskedett; a pásztorok alázatára, a szegény és névtelen pásztorokéra, akik befogadták az égi hírnök üzenetét, és sietve közeledtek a barlanghoz, ahol megtalálták az újszülött Kisdedet, s akik csodálattal eltelve imádták őt és magasztalták az Istent.
Igen, dicsérték és magasztalták Istent, aki sosem adja fel, hanem szeretetéből fakadóan mindig keresi az embert. Jézus Krisztusban maga Isten indul el az „elveszett bárány”, a szenvedő és elveszett emberiség után. Amikor Jézus példabeszédeiben az elveszett bárányt kereső pásztorról, a drachmáját kereső asszonyról és az atyáról beszél, aki az elveszett fiú elé siet és átöleli őt, mindezek nem puszta szavak, hanem a gondviselő mennyei Atya létének és tevékenységének szemléltetése.
Krisztus hozzánk is jön, hogy elhozza a világosságot, hogy megajándékozzon az ő békéjével. De vajon van-e, aki éber és imádságos szívvel virraszt a kétkedés és a bizonytalanság éjszakájában? És vannak-e olyanok, akiknek van idejük hallgatni az ő szavát és hagyni, hogy szeretetének vonzása átalakítsa őket? – Igen! Az ő békeüzenete mindenkinek szól, mindenkinek felajánlja azt, mint a megváltás biztos reményét.
Ezért a karácsonyi angyalokhoz csatlakozva mi is dicsőítsük és magasztaljuk a gondviselő Isten jóságát, aki elküldte egyszülött Fiát, hogy minden embert az üdvösségre vezessen.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket, és Istentől áldott, békés, boldog új esztendőt!
Schönberger Jenő szatmári megyés püspök
