Erdő Péter meglepetése

0
149

Erdő Péter 70. születésnapjára kötetet állítottak össze tisztelői a Pázmány Péter Katolikus Egyetem támogatásával, annak rektora szerkesztésében és előszavával, négy nagy fejezetben: Kuminetz Géza (szerk.): Iustitia duce, caritate comite. Válogatott tanulmányok Erdő Péter bíboros, prímás-érsek 70. születésnapjára. A Szent István Társulat kiadásában 2022-ben megjelent kötetet Koncz Attila ismerteti.

Réges-régi latinórák emlékét idézte föl bennem, amikor az Erdő Péter tiszteletére összeállított tanulmánygyűjteményt lapozgattam. No, nem azért, mert már maga a kötetcím ezen a nyelven szól hozzánk, hasonlóan az egymást sorban követő írások megszámlálhatatlan idézetéhez és szakkifejezéséhez. Nem. Ami eszembe jutott, az az esettan egyik alapvető szabálya: a genitivus obiectivus és subiectivus megkülönböztetésének fontossága, illetve időnként elő-előforduló nehézsége. Ahogyan a tankönyvi példa mondja: „az anya szeretete” két, egymástól különböző dolgot jelenthet. Kifejezheti azt az érzést, amit az édesanya táplál gyermekei iránt (genitivus subiectivus), de azt az emóciót is, amit a gyermekek éreznek szülőanyjuk iránt (genitivus obiectivus). Azt pedig, hogy az adott szövegben pontosan melyikről van szó, csak a kontextus ismeretében, annak alapos elemzésével lehet megállapítani.

Valahogy így van ez az Erdő Péter 70. születésnapjára összeállított kötet esetében is. Nehéz eldönteni, ki kapott ajándékot kitől: a jubiláló bíboros az őt köszöntőktől, vagy pedig mi, olvasók a kiváló tudóstól, aki személyes példájával és munkásságával érdemelte ki, hogy a tisztelgő kötet megszülessen. Hajlok rá, a mi nyereségünk jóval nagyobb, mert az ünnepi tanulmánygyűjtemény nagyszerű seregszemléje a magyarországi egyházi tudományosságnak.Az enumeráció rendje korántsem véletlen, mivel a kiadvány a Pázmány Péter Katolikus Egyetem támogatásával, annak rektora szerkesztésében és előszavával látott napvilágot. A négy nagy fejezet ennek megfelelően az egyetem négy kapcsolódó tudományterülete szerint lett elrendezve: a teológia, a jogtudomány, a bölcsészet és a kánonjog témái követik egymást a lapokon. A hatszáznál is több oldalon összesen negyvenhárom tanulmányt olvashatunk: huszonötöt a hittudomány, ötöt-ötöt a jog és a humántudományok, végül nyolcat a kánonjog terrénumáról. Érthető, hogy a legterjedelmesebb és tematikájában leggazdagabb fejezet teológiai kérdéseket tárgyal. Ha csupán a címeket futjuk át, rögtön szembetűnik a keleti témák, az egyház- és vallásközi párbeszéd, illetve a modern ember élethelyzetére vonatkozó reflexió kiemelkedő jelenléte közöttük. A keleti kereszténység iránti érdeklődés két forrásból táplálkozik napjainkban: egyszerre vagyunk szemtanúi a magyarországi közösségek egyre erőteljesebb és látványosabb virágzásának mind katolikus, mind ortodox tekintetben, és ugyanakkor a kegyetlen üldözésnek kitett közel-keleti egyházak élethalálharcának. A témával foglalkozó írások annak a fontos felismerésnek egyszerre egyedi és általános érvényű megfogalmazásai, hogy a bizánci hagyomány nem csupán kuriózum, hanem megvilágosító és megtermékenyítő erejű örökség a nyugati rítusú katolicizmus számára is.

Baán István személyes hangú, ám egyszersmind tényszerű írása a modern bizantinológia életközeliségéről győzi meg az olvasót, és egyszersmind kreatív javaslatot fogalmaz meg a testvéregyház kifejezés kiváltására a keleti teológia látásmódját segítségül hívva.Ivancsó István tanulmánya a kegyelem fogalmát vizsgálja Aranyszájú Szent János liturgiájában, megvilágítva annak biblikus és jelentésbeli gazdagságát. Ebbe az izgalmas sorba illeszkedik Lovassy Attila írása is, amely a tisztítótűzre vonatkozó katolikus tanítás keleti előzményeit kívánja feltárni. A felsorakoztatott adatok egyik fontos tanulsága, ami a lelkipásztori pszichológia számára is ösztönzést adhat, hogy a bizánci teológia a bűnbánat után maradt elégtételre a gyógyulás eszközeként tekint inkább, szemben anyugati felfogással, ami viszont a büntetés funkcióját hangsúlyozza. Az egyház- és vallásközi párbeszéd két megközelítésből is fontos témája napjainknak. Egyrészt az egyik alapvető programpontja Ferenc pápa pontifikátusának, másrészt sorsdöntő jelentősége lehet a keresztény hittől folyamatosan távolodó nyugati kultúrában: az egyházak és vallási közösségek mind szorosabb együttműködése, illetve ennek optimális keretrendszeretalán soha nem volt annyira sürgető kérdés, mint háborús konfliktusokkal terhelt világunkban.

Beran Ferenc tanulmánya éppen ennek a krízishelyzetnek az egyik leglátványosabb és számunkra leginkább fájdalmas jelenségére, Európa válságára reflektál. Érvelése szerint azok az etikai fogalmak, amelyekre civilizációnk épül, kivétel nélkül csak a Szentírás tanítása szerint értelmezhetők helyesen, a politikai gondolkodásnak pedig sürgősen vissza kell térnie ehhez a kiindulóponthoz. Okfejtésének másik meghatározó eleme a „közép-európai lelkiség” fogalmának magyarázata, ami még erőteljesebben mutat az országhatárokon, nyelveken, intézményi sajátosságokon túllépő együttműködés szükségességének irányába. Miután megállapítja a közös pontokat Mindszenty József és a lengyel Stefan Wyszyńsky bíboros spiritualitásában, arra a következtetésre jut, hogy az általuk képviselt függetlenségre törekvés,máriás lelkület és szociális érzékenység a térség nemzeteinek közös sajátossága, amely szimbolikus megerősítést nyerhetne azzal, ha Szent Adalbert mindannyiuk közös társvédőszentje lehetne immár hivatalosan is.

Görföl Tibor dolgozata bár igen széles kontextusban, de csupán egyetlen mondatát értelmezi Ferenc pápának, igaz, annak jelentősége vitathatatlan. Az emberi testvériségről szóló nyilatkozat egyik pontja így fogalmaz: „A vallások, a bőrszínek, a nemek, a fajok és a nyelvek sokféleség és különbözősége isteni bölcs akarat rendelkezése, amellyel Isten az embereket teremtette.” A katolikus egyház számára (is) egzisztenciális jelentőségű kijelentés helyes értelmezéséhez a szerző számos érdekes tényt és összefüggést felvázolva jut arra a következtetésre, hogy Ferenc pápa felfogásában a keresztény igazság kiegészítésre ugyan nemszorul más vallások részéről, az igazság megértéséhez azonban nagyon is szükségünk lehet másokra, és gazdagodhatunk mások által.

A keresztények egységén való munkálkodás számos régi, jó gyakorlatára hívja fel a figyelmet Kránitz Mihály tanulmányának első része, ami aztán a továbbiakban a lelki ökumenizmus alapjait és Ferenc pápa teológiájára jellemző vonásait mutatja be. Hasonló gondolatok ezek Görföl Tibor imént bemutatott írásának sarokpontjához: a sokszínűség megőrzésének a keresztény egyházak közötti párbeszédben is érvényesülnie kell, az egység növekedéséhez pedig egy lelki tanulási folyamat szükséges. Az igazi ökumenizmus ugyanis nem szervezeti egységesülés vagy egy „kompromisszumos” közös tanítás kialakítása, hanem az Istentől kinyilatkoztatott hit egyre mélyebb és tökéletesebb megértése. A tanulmánykötet írásai azonban nem csupán az egyházi közösség, hanem az egyes ember életét meghatározó fontos kérdések sokaságával is behatóan foglalkoznak. Mindennapjainkat áthatja az árnyalatokat nem ismerő, fekete-fehér gondolkodásmód, legyen szó akár erkölcsi, akár társadalmi, akár kulturális kérdésekről. Különösen aktuálisak ezért azok a szempontok, amelyekre Gájer László hívja fel az olvasó figyelmét az erkölcs forrásaival és a cselekedetek erkölcsi értékelésével összefüggésben. Számtalanszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor annak összetettsége komolyabb vizsgálódást kívánna tőlünk, különböző okokból kifolyólag azonban nem vállaljuk a mérlegelés terhét. A cselekvés külső és belső célja, valamint a körülmények hármas szempontrendszerének helyes alkalmazása nem csupán a világról alkotott képünket teszi strukturáltabbá, hanem keresztény életünk egyik követelménye is.

Nem akármilyen kérdést tesz föl írásában Martos Levente Balázs, amikor – a zsoltárírót idézve – arra keresi a választ: „Mi az ember?” A tanulmány első része a Pápai Biblikus Bizottság azonos című, 2019-es dokumentumának alapos bemutatása, felvázolva azt a szellemi és teológiai horizontot is, amelyben az elhelyezkedik. Konkrét és jellemző témaként végül a szülők és gyermekek közötti szeretet sajátosságait tárgyaló szakaszt veszi szemügyre. A téma annál sokkal messzebbre vezet, mint elsőre gondolnánk, hiszen a dokumentum egyaránt „aszimmetrikus kapcsolatként” utal a gyermek-szülő, szolga-gazda, hívő-elöljáró, polgár-vezető kapcsolatra. Ezekben pedig újra és újra az egymás iránti alázatos szolgálatot, illetve kölcsönös alárendelődést tartja kívánatosnak. A család kérdései ugyancsak viták kereszttüzében állnak már jó ideje. Németh Gábor arra vállalkozott, hogy az Amoris laetitia című apostoli buzdítást értékelje az elmúlt esztendők fejleményeinek és a nemrég véget ért családévnek a tükrében. Kényes kérdések sora tartozik ide: házasság és válás, hetero- és homoszexuális kapcsolatok, gyermeknemzés és fogamzásgátlás megítélése a széttöredezettség korában – ahogy a szerző hivatkozik napjainkra. Véleménye szerint a dokumentum korszakhatáron született és korszakhatárt jelez, ennek lényegét pedig abban látja, hogy a korábbi, normatív és célközpontú megközelítés helyett („legyetek tökéletesek”), a cél felé haladó ember törékenységét, fragmentált élethelyzetét tartja inkább szem előtt, természetesen az irány megtartása mellett. Új megvilágításba kerül így az a szituációs etika is, amely korábban komoly kritikát kapott II. János Pál pápától. Németh Gábor szerint az Amoris laetitia értelmezésében az „nem a bűnös cselekedet takarójaként és magyarázatául szolgál, hanem épp ellenkezőleg, lehetőséget biztosít arra, hogy az embert ne mechanikus erkölcsi cselekvés végrehajtójaként szemléljük, hanem szabad és autonóm valóságként, aki döntéseiben még inkább megvalósítja önmagát, egyúttal a téves és hibás döntéseket pedig analizálja és a kudarcokból tanul.” Bár a szerző egyértelműen elismeri ennek a megközelítésnek az értékét, komoly nehézséget lát abban, hogy miként lehetne összeegyeztetni a posztmodern ember értékstabilitást kevéssé ismerő életfelfogásával. Az egyháznak tehát itt még bőven maradt feladata, ami a megkülönböztetés személyi és tárgyi feltételeinek pontosabb meghatározását jelenti – zárja gondolatmenetét Németh Gábor.

Iustum, aequum, salutare – adja meg az alaphangot a tanulmánykötet második egységéhez a Pázmány jogi karának jelmondata. Mondhatjuk, hogy mindhárom fogalom szorosan kötődik Bándi Gyula írásának témájához, amely az emberi méltóság és a teremtésvédelem összefüggéseit vizsgálja. Ismét csak egy olyan kérdés, ami egyszerre égető gondja napjainknak, és van jelen hangsúlyosan Ferenc pápa teológiájában. Az emberi méltóság fontossága jó ideje alapvető a keresztény antropológiában, amelynek gondolatokban gazdag bizonyítéka az egyház társadalmi tanításának kompendiuma. A dokumentum nyomán az sem kérdés, hogy az emberi méltóság és az emberi jogok kivételesen szoros kapcsolatban állnak egymással. Bár az Emberi Jogok Európai Egyezménye még nem tartalmaz környezeti jogokat, a szerző szerint ezek levezetése más jogokból egyáltalán nem problémás, hiszen a teremtett világ elleni bármiféle támadás – mivel megrövidíti vagy minőségében rontja az életet – sérti az ember méltóságát. Bándi Gyula azonban nem áll meg itt, hanem – különböző pápai megnyilatkozások vizsgálatával – ennek a tételnek a kiterjesztésére tesz kísérletet, hogy egyensúlyba hozza a környezetvédelem kérdésében is a jogokat és a kötelességeket. Tanulmány összegzésében logikusan állapítja meg: „bármilyen méltóságot is sértünk meg, az visszahat saját méltóságunkra, veszélyeztetve és rombolva azt, a környezet vagy a teremtett világ nagy egészének részeseiként (…). A teremtés/környezet méltósága így vitathatatlanul szoros kölcsönhatásban van az emberi méltósággal, annak része, eleme.” A magyar állam egyházjogi modelljét mutatja be tanulmányában Schanda Balázs. Az elmúlt bő három évtized fejleményeit számba véve a szerző sikertörténetként értelmezi az állam és az egyházak kapcsolatát. Bár a politikai és gazdasági viszonyok hullámzása értelemszerűen nem teszi lehetővé, hogy a témával kapcsolatos valamennyi kérdést lezártnak tekintsük, két fogalmat mindenképp e viszony alapvonásának tekinthetünk: a stabilitást és a kompromisszumkészséget. Az „együttműködő elválasztás” modellje maga is kompromisszumnak tekinthető az államegyházi megoldások és a vallást kizárólag magánügynek tekintő szabályozások között. Ebben a tekintetben is igaz a régi bölcsesség, amely szerint a középút mindig gyümölcsözőbb az egyoldalú érdekérvényesítésnél.

A bölcsészettudományi szekció nyitótanulmányában Fröhlich Ida törvény és narratíva összekapcsolódását, sőt egymásra hatását vizsgálja a Pentateuchusban. Ennek jelentőségét abban látja, hogy ennek köszönhetően „a történetet olvasó vagy hallgató közönség szinte észrevétlenül tanulja a jogot, teszi magáévá egy közösség értékrendszerét”. Bár a Pentateuchus két része, a narratívák és a törvények között fennálló összefüggést jó ideje felismerte a kutatás, a friss szövegkritika eldönteni látszik a legfontosabb kérdések egyikét: a patriarcha-történetek „nem kinyilatkoztatott történelmet tartalmaznak, hanem kinyilatkoztatott tanulságokat, múltbeli történetekben”. Van, amikor a törvény határozza meg a narratív részt, és előfordul, hogy a történet szándékozik a jogot formálni – Fröhlich Ida mindkettőre bőven idéz példákat. A tanulmány jóvoltából hasznos jogfilozófiai következtetésekre juthatunk, amelyek talán még napjaink technicista szemléletű törvényalkotása idején sem veszítették el érvényességüket.

Fontos igazságra világít rá Tusor Péter briliáns tanulmánya is, ami az esztergomi érsekek hercegi címének eredetét kutatja, és bogozza ki az elődök által alaposan összekuszált szálakat. A tanulság pedig abban áll, hogy azok a politikai, társadalmi, kulturális adottságok, amelyek a szemünkben öröktől fogva létezőnek és maguktól értetődőnek tűnnek, sokszor nagyon is konkrét pillanathoz és sajátos körülményekhez, személyes törekvésekhez kötődnek. Ahogyan megállapítja: a hercegi cím adományozása és becikkelyezése 1714-ben, illetve 1715-ben „kereken 80 éves múltra visszatekintő címigény és részbeni címhasználat elismerése és megerősítése volt. E törekvések genezise egészen Pázmány Péterig, annak Esterházy Miklós nádorral folytatott precedenciavitájáig vezethető vissza.” A történelmi esettanulmány finom figyelmeztetésként hat az olvasóra, aki talán maga is hajlamos olykor az anakronisztikus gondolkodásra.

Az Erdő Pétert köszöntő kötet utolsó nagy fejezete a kánonjog területéről közöl tanulmányokat. Sokakat érintő és nagy hatású reformok mérlegét vonja meg Hársfai Katalin, amikor a házassági semmisségi eljárások aktuális helyzetéről számol be írásában. Igazságos eljárás – ezzel a két szóval foglalható össze a lényeg, amely magában foglalja a felek egyenlőségének, védekezéshez, információhoz, meghallgatáshoz és segítségnyújtáshoz való jogának érvényesülését; a döntéshozó pártatlanságát; a per ésszerű időben történő lefolyását; a döntés indoklásának kötelezettségét; valamint a megtámadhatóság lehetőségét. Mindennek mélyén azonban egy sokkal általánosabb, és – természetét tekintve – erkölcsi megalapozású elv húzódik meg: „az új rendelkezések alapvetően bizalmat kölcsönöznek a feleknek, és nem feltételezik, hogy valótlan tényeket állítanának (…)”. Ez az a szemlélet, amelynek köszönhetően az egyházi peres eljárások az igazságosabb ítélkezési gyakorlat irányába tettek nagy lépést. Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban Szuromi Szabolcs Anzelm tanulmányára szeretném fölhívni a figyelmet, amely a vallási konfliktusok oktatásban való megjelenését veszi szemügyre, nemzetközi kitekintéssel. A külföldi beágyazottság azért is fontos, mert ezek a típusú problémák Magyarországon még kevéssé jellemzők, azonban a helyzet változhat, és a felkészülést nem árt időben elkezdeni. A szerző bátran néz szembe a ténnyel, hogy a katolikus oktatási rendszer világszinten komoly gondokkal küzd a versenyképesség terén, amiért alapvetően a törvényi szabályozás lehetőségeket szűkítő átalakítása tehető felelőssé. A vallási örökség szabad megélése az iskolában, ami a vallásszabadság alapvető jogával való rendelkezést jelenti, ma sok esetben rendszerszintű konfliktust generál állam—intézmény, intézmény—diák, illetve diák—diák relációban egyaránt. Szuromi megállapítása szerint ezek a problémák csak korlátozottan szüntethetők meg a vallásszabadság, a vallási identitás megőrzéséhez való jog és a vallási identitással szembeni tolerancia hármasának érvényesítésével, amely a részletesebb tanítás tekintetében nagy valószínűséggel lehetetlen, bármilyen típusú (szint, fenntartó) iskoláról beszéljünk. Részleges megoldások ugyan léteznek, amelyek közül néhányat a szerző fel is sorol, de véleménye szerint elkerülhetetlen a katolikus oktatási intézményrendszer újragondolása az aktuális helyzet és elvárások tükrében.

Ha valaki eljutott idáig e hosszúra nyúlt recenzió olvasásában, biztos vagyok benne, hogy maga is le tudja vonni a legfontosabb tanulságot: a magyar katolikus tudományosság nyitott szemléletű, friss, nemzetközileg beágyazott és egyáltalán nem utolsó sorban hasznos – értve ez utóbbi alatt, hogy releváns kérdésekre ad érvényes, gyakorlatba ültethető válaszokat. Az Erdő Pétert köszöntő tanulmánykötet azt bizonyítja, hogy képesek vagyunk egyszerre figyelemmel kísérni a nagyvilágban zajló folyamatokat és reagálni a sajátosan magyar körülményekre. Ez az általánosan jellemző, kettős fókuszáltság pedig nagyrészt éppen az ünnepelt tudós főpap iskolateremtő példájának köszönhető, aki egész tudományos pályájával bizonyítja ennek nemcsak szükségességét, hanem lehetségességét is. Egyetlen szempontból maradt bennem hiányérzet a kötettel kapcsolatban. A nagyszerű és izgalmas tudományos eredmények sokasága ugyanis a bennfentesek körénél jóval szélesebb nyilvánosságért kiált, annak azonban alig látom jelét, hogy ezt a nyilvánosságot meg is teremtenénk számukra, vagy legalább figyelmet szentelnénk megosztásuk elméleti és gyakorlati kérdéseinek. Általános értelemben is igaz, hogy korunkban egyre inkább tapasztaljuk: az egyház nemcsak kommunió, hanem kommunikáció is, ennek a felismerésnek, illetve a belőle következő (helyzet)elemzésnek és javaslatoknak pedig mindenképpen helyük lett volna a tanulmánygyűjtemény tematikájában. Ha pedig megosztás és kommunikáció, akkor itt kell feltétlenül megemlékeznem a kötet kiadójáról is.

A Szent István Társulattal kapcsolatban általában elmondható, hogy igényesen, magas színvonalon végzi munkáját, ezzel a kiadvánnyal azonban még a szokásoshoz képest is szintet lépett. A könyv egyszerre szép és használható, reprezentatív és praktikus. Igazi élmény kézbe venni, ami nyilvánvalóan a tartalom befogadását is könnyebbé, élvezetesebbé teszi. Manapság, amikor a könyvkiadás egyre inkább „a minél olcsóbb, annál jobb” megoldásokat kedveli, valódi kuriózum az ilyen esztétikailag is értékes munka.

Ahogy a latinnal kezdtem, azzal is szeretném befejezni ezt az ismertetést. Egész pontosan a címmel, amit a szerkesztő a kötetnek adott. Iustitia duce, caritate comite – szól a klasszikus tömörségű mondat. Szerencsés választás, mert úgy érzem, egyszerre igaz az ünnepelt, Erdő Péter főpapi attitűdjére és tudományos munkásságára, a tisztelgő tanulmánygyűjteménynek a szellemiségére, de egyszersmind tökéletes életvezetési tanács nekünk, olvasóknak is: lépéseinket az igazság vezérelje, és a szeretet kísérje.

Koncz Attila

MEGOSZTÁS