Addig tanulj, amíg a szemed nyitva van ezen a földön

0
1390

A moldvai csángóknak tartott magyar nyelvű szentmiséket, a zarándoklatokat ő szervezi, tanított magyar nyelvet Pusztinán, tanít gyönyörű csángó népdalokat Ringató-foglalkozásokon, kutatja saját gyökereit, dolgozott már finnországi egyetemen, ahol sokan kíváncsiak a csángók életére, példát mutat minden feltörekvő fiatal moldvai magyarnak. Erős hivatástudatú, színes, bátor, ambiciózus, lelkes és lendületes, de egyszerre csendes, hívő természetű ember TIMARU-FAZAKAS CARINA, aki ugyanakkor Fazakas Tímár Karina, és aki megható és lelkesítő történetet oszt most meg az olvasókkal.

Pusztinán nőttél fel, milyen volt a csángó gyermekkor?

Számos tekintetben olyan, mint más gyermekkor, azzal megfűszerezve, hogy egy nagyon zárt, introvertált közösségből származom, ahol az emberek egy kicsit másként látják a világot, másként élik meg a mindennapjaikat, hagyományaikat, sajátos vallási életüket. A csángó embereket az vezérli, hogy maguk után hátrahagyjanak egyfajta örökséget, hogy majd a halál utáni létbe nyugodt lelkiismerettel tudjanak átmenni. Mindig a valamit valamiért elv vezérli őket. Én is nagyon vallásos családban nevelkedtem, az egyik öcsém papnövendék, a iaș-i intézetben tanul. Mindig állattartással foglalkozott a családom. Édesapám, bár bádogos végzettségű, sokáig dolgozott Olaszországban, édesanyám pedig szakmáját tekintve varrónő, de mindig azt láttuk, hogy számára az elsődleges tevékenység a gyermeknevelés és a háztáji munkák elvégzése. Mindig ott volt mellettünk, ugyanakkor mi úgy nőttünk fel, hogy a családban mindenkinek megvolt a maga jól körülhatárolt feladata. Iskola után tudtuk, hogy kinek mi lesz a dolga: volt, aki a tehenek után ment, volt, akinek a majorság ellátása volt a feladata. És mivel négygyermekes családból származom, amelyben én vagyok az egyedüli lány és a legidősebb testvér is, így én az öcséimre is kellett vigyáznom, de a főzésből és takarításból is ki kellett vennem a részem. Előbb az iskola, utána az otthoni munka következett, nagyon kevés időnk jutott arra, hogy tanuljunk, legidősebb gyermekként nem is volt annyira fontos, hogy én tanuljak, és talán éppen ez motivált, határozta meg a döntéseimet később, hiszen hamar megtanultam önállóvá válni, megtanultam főzni, ellátni magam, megtanultam az időmet jól és sűrűn beosztani. Az én nagymamám mindig keveset aludt és sokat dolgozott, és ezt másnak is előszeretettel javasolta, én pedig azóta sem alszom sokat.

A tanulást háttérbe szorított, házimunkára fogott gyermekek sokszor meg is rekednek ebben a szerepben, te viszont minden akadály ellenére kitörtél. Mi motivált?

A pusztinai férfiak nagy része külföldön dolgozik, az asszonyok pedig házimunkával, gyermekneveléssel töltik a mindennapjaikat otthon. Én viszont, amikor kicsi voltam, mindig azt mondogattam, hogy amikor nagy leszek, olyasvalaki szeretnék lenni, aki nem függ senkitől, meg tud állni a saját lábán. Valamiért kicsit feministának formált engem a jó Isten, mert mindig is dühített, hogy a nőknek sok tekintetben nincsenek egyenlő jogaik a férfiakkal: egy apának megengedett volt, hogy hazajött munkából és lefeküdt, de az asszonynak akkor is főzni kellett, ha hulla fáradt volt az egész napos munka után. Megfogadtam, hogy bármi áron, de sokat fogok tanulni, mondogattam, hogy minden iskolát elvégzek majd, és független, önálló ember leszek. Láttam, hogy édesanyám mennyit dolgozott, a házimunka és gyermeknevelés mellett még varrásra is jutott ideje, de soha nem mondta, hogy fáradt, holott nyilvánvalóan sokszor látszott rajta. Ki akartam lépni ebből az életformából, szerettem volna utazni, tudni, látni, hiszen minket gyermekként nem sok helyre vittek el a szüleink, talán hétéves voltam, amikor először egy városba egyáltalán betettem a lábam. Mindig kíváncsi voltam arra, hogy milyen lehet a világ többi része. Van is ezzel az elvágyódással kapcsolatban egy erős gyermekkori emlékem. Pusztina egy domb tetején fekszik, minden falu, ami körbeveszi, ortodox vallású, román ajkú emberek otthona, de maga Pusztinán római katolikus csángó magyarok laknak. Van a hegy tetején egy kaszálónk, mentünk szénát takarni, gyermekként pedig mindig kémleltem az onnan jól látható Kárpátok vonulatát, és mondogattam, hogy milyen szép lehet a hegyeken túl, biztos már egy másik ország van ott. Mindig érdekelt, hogy milyen lehet máshol az élet, és ezt azóta sem nőttem ki. Szeretek jönni-menni, kirándulni, látni, nyitott vagyok az új megismerésére, egyszer majd bejárom az egész világot.

Kívánom, hogy soha ne is nődd ki ezt az életigenlő kíváncsiságot. Ez a fajta kitörési nehézség csángó gyermekként még ma is általános?

Nem általánosíthatok, de saját magam és testvéreim példájából kiindulva az már látszik, hogy az öcséimnek némileg könnyebb, hiszen én már kitapostam azt az utat, amin ők már nagyobb bizalommal és nagyobb otthoni támogatással indulnak el, hiszen a szüleink már látják, hogy ez is egy érvényesülési lehetőség, most már jobban hisznek, bíznak ők is a továbbtanulás értelmében. Hetedik osztályba jártam, amikor egyik délután úgy jöttem haza az iskolából, hogy én tovább akarok majd tanulni a nyolcadik elvégzése után is. Akkor került az iskolába egy új magyar tanárnő, Bodó Judit, fiatal csíkszentmártoni lány volt, és annyira megkedveltem, hogy minden tanácsát megfogadtam, elfogadtam, ő adta az ötletet, hogy menjek Csíkszeredába tanulni, középiskolába. Ezzel az elhatározással mentem haza aznap: első körben édesapám hallani sem akart róla, féltette az egyetlen leányát a nagyvilágtól. Édesanyám sem repesett az örömtől, de tisztában volt azzal, hogy több lehetőség megnyílik számomra az életben, ha elmegyek. Az anyai nagymamám volt az, aki ebben a legjobban támogatott, azt mondta: addig menj, s tanulj, leányom, amíg a szemed nyitva van ezen a földön. Ahogy elkerültem Csíkszeredába, onnantól kezdve teljesen megváltozott az életem. Egyszerre nyíltak meg az utak előttem, és egyszerre kezdett erősödni az identitástudatom is. Elkezdtem a csángó történelemről, származásomról is többet tanulni, olvasni, idővel pedig a szüleim is belátták, hogy ez nekem jó, egészen érettségiig biztattak is. De amikor előálltam azzal, hogy egyetemre is szeretnék menni és fogorvos akarok lenni, azt már nem támogatták. Egyrészt anyagilag sem tudtak mellém állni ebben, másrészt mondogatták, hogy egy lánynak most már illene hazajönni, hiszen majdnem mindenki a generációmból dolgozott már valahol, esetleg férjhez is ment. Minden hátráltatás ellenére két helyre is felvételiztem: Marosvásárhelyre tájépítészetre és kertészmérnökire, Kolozsvárra pedig néprajz szakra. Az orvosit nem mertem bevállalni anyagi támogatás nélkül, különórára is kellett volna járnom. Az ambíciómat a nagymamámtól örököltem, szerencsére, így minden otthoni ellenzés ellenére elmentem végül Kolozsvárra, pedig édesapám azzal engedett el, hogy ha nem tudom végigcsinálni, haza ne jöjjek. Az első egyetemi év nagyon nehéz volt, ráadásul annak az évnek a végén meghalt az anyai nagymamám, aki mindig támogatott és tartotta bennem a lelket. De minden erőmmel meg akartam mutatni, hogy egy pusztinai csángó lány is képes arra, amire más fiatal lány. A szüleim már másodéven nagyon büszkék voltak rám, édesapám mindenhol mondogatta, hogy az ő leánya egyetemen tanul. Következett a mesteri, közben tanítottam Pusztinán magyar nyelvet délutáni oktatásban, akkor a Romániai Magyar Pedagógusszövetségnél dolgoztam, emellett Finnországban is dolgoztam, mert az államvizsga után felvettek egy egyetemen zajló nemzetközi kutatásba. És ekkoriban kaptam életem eddigi legnagyobb biztatását és elismerését: a legkisebb öcsémtől megkérdezték, hogy mi szeretne lenni, ha felnő, ő pedig azt válaszolta, hogy olyan akar lenni, mint Karina. Ez már kissé félelemmel is eltöltött, hiszen innentől kezdve kötelességemnek éreztem, hogy egyenes gerinccel álljam meg a helyem a nagyvilágban abban a tudatban, hogy minden egyes lépésem meghatározza az utánam jövők döntéseit is. Kötelességemnek érzem megmutatni a pusztinaiaknak azt, hogy a csángó gyerekek is képesek bármire. Most már két éve a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) vallásfelelőse vagyok, úgyhogy a munka nem áll le, közben pedig férjhez is mentem. Én azt hiszem, hogy minderre nem lettem volna képes, ha nem egy ilyen vallásos és stabil értékek mentén működő közösségből jöttem volna.

Hogyan, milyen érzésekkel tekintesz vissza a kolozsvári egyetemi évekre?

Idegen volt a nagyvárosi pörgés, de aztán különleges érzés volt, hogy egyetemen nyíltan lehetett beszélni, elmondhatta mindenki a véleményét, meghallgattak. Színes közösségben tanultam, moldvai, székelyföldi, szilágysági, partiumi, magyarországi csoporttársam is volt, az én életem is így színesedett be attól a tudástól és személyes plusztól, amit ott kaptam.

Ma már igyekeznek és igyekeztek egyre több magyar nyelven zajló szentmisét szervezni a csángóknak, de gyermekkorodban ez azért nem volt ilyen egyértelmű. Mennyire tudtátok anyanyelven megélni a hitet, vallási életet Pusztinán?

Gyermekkoromban nem voltak rendszeres magyar misék, de alkalmanként, például ünnepekkor tartottak, a mindennapokban román nyelvű misékre jártunk úgy, hogy például a nagyszüleim keveset, a dédszüleim pedig egyáltalán nem tudtak románul. Ezzel ellentétben én, bár talán most furcsán hangzik, de kisgyermekkoromban évekig nem voltam hajlandó magyarul beszélni, nem is nagyon tudtam, bár mindent megértettem.

Te mindkét nyelven zajló liturgiát érted és a magadénak is érzed, de van-e megfogható, leírható különbség az anyanyelven és a románul zajló szentmise nyújtotta érzés között egy csángó magyarnak?

A pusztinai esti program minden nap a rózsafüzér-ima és a szentmise, a gyermekeknek nincs is más opció, minden nap eljárnak templomba, így sokan ugyanúgy el tudjuk mondani a Miatyánkot románul is, mint magyarul, értjük románul is, de magyarul jobban érezzük, hiszen az ember az anyanyelvén önmaga is jobban, teljesebben ki tudja fejezni az érzéseit. Én a mai napig szívesen részt veszek román misén is, de amikor magyarul imádkozom, a szívem mintha nagyobbat dobbanna. Az én generációm már erős változásokon esett át a nyelvi asszimilációt tekintve, de az idősebbek jobban érzékelik és becsülik például a bákói havi egy magyar szentmise lehetőségét, hiszen ők még éltek azokban az időkben, amikor sokkal többet kellett harcolni azért, hogy szabadjon magyarul imádkozni, beszélni, hogy elfogadják a csángó magyar hovatartozást. Sokat jelent a csángóknak, hogy ha csak havi egyszer is, de félelem nélkül imádkozhatnak magyarul egy templomban. Sokaknak nem könnyű eljutni oda, hiszen van, aki hetven kilométerre lakik Bákótól, de havi egyszer rászánja azt az egy napot. Nyilván a legideálisabb az lenne, ha minden településen tartanának magyar misét, de én azt mondom, hogy vegyük észre és becsüljük meg a jónak a „morzsáit” is a nagy homoktálban.

Sokszor mondogatjuk, hogy egyre kevesebb fiatal arcot látni manapság a templomok padjaiban, de a te életednek természetes része, hogy rendszeresen felkeresd az istenházát…

Gyermekkoromban, ha mezőn dolgoztunk, ha kapáltunk, a szüleink hazaküldtek misére. Mi a jó Isten állandó társaságában nőttünk fel. Finnországban is megkerestem a szentmisén való részvétel lehetőségét. Most Csíkszeredában élek, de sokat utazom, van olyan, hogy egy héten négyszer is eljutok templomba, van, hogy csak egyszer, adaptálni kell a mai világ tempójához ezt is, de amikor nem tudok menni misére, úgy érzem, mintha valamit csak csonkán, félig végeztem volna el. Emlékszem, gyermekkoromban, mikor nagymamánál aludtunk, egy zöld lavórba készített elő meleg vizet, abba beleáztattuk a lábunkat, és úgy mondtuk el a rózsafüzért. A férjem unitárius, én meg ugye római katolikus, de ez sem jelentett soha problémát: rendszeresen imádkozunk egymás templomaiban. Az egyetlen dolog, azt hiszem, amit tőlünk senki nem vehet el, az a legbenső hitünk, nem a külsőségeink.

Azt is imaként könyvelem el, ha pityókaleves-főzés közben elgondolkodok az Istennel való kapcsolatról, vagy ha a férjemmel vacsora közben elbeszélgetünk, hogy milyen is ez a jelenlegi világ, hogyan tartsuk meg benne az értékeinket, min kéne esetleg változtatni. A fiataloknak sok biztatásra van szükségük, hogy ápolják a személyes kapcsolatukat a jó Istennel, hiszen nemcsak azért megyünk el templomba, mert szépen beszél a pap vagy mert szép a templom, hanem elsősorban azért, hogy az Istennel beszélgessünk. Lehet valaki vérbeli rocker vagy programozó, ez még nem zárja ki azt, hogy jó keresztény is legyen. Hiszem, hogy mindenkiben ott van a belső szikra, ami az Istennel való kapcsolattartásra késztet, csak olyan zajos a mai világ, hogy sokszor csak pislákolni engedi ezt a szikrát.

Ismered a csángó, a székely, az erdélyi magyar gondolkodását is: mi az, amit nekünk kéne a csángóktól megtanulni és fordítva?

A kitartást rögtön kiemelném, s bár engem kevésszer neveztek románnak, azért, amikor akadt erre példa, talpon kellett maradni. Könnyű magyarnak maradni ott, ahol ennek szinte semmi akadálya. De a hitben való kitartás is ugyanilyen fontos, mert a mai ember annyira modern és haladó szellemiségű akar lenni, hogy elfelejti közben a lélek szükséges ápolását, és nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi lesz az élet vége után, de az eurómilliók sem tudnak kielégíteni egy sebbel teli lelkiismeretet. Hiszem, hogy előbb odabent kell rendet rakni, és utána odakint – ez a mentalitás még mindig él a moldvai csángóknál.

Sokat emlegeted az öregjeiteket. Mit hozol tőlük magaddal?

Legnagyobb példaképem az anyai nagymamám, aki nőként rengeteg fizikai munkát végzett, de emellett nagyon gondoskodó és szerető anya és nagymama volt, remélem, hogy a tőle tanult kitartást életem végéig hordozni tudom magammal.

Színes és sokféle az elfoglaltságaid lajstroma, de mi az, amit te igazán a hivatásodnak érzel?

Mindenekelőtt pusztinai csángó magyar vagyok, másodkörben néprajzkutató, innen és ezekből bonthatóak le a rám bízott egyéb feladatok és küldetések: a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének vallásfelelőse vagyok, harmadéves doktoranduszhallgató történelem–néprajz szakon Debrecenben, Ringató-foglalkozásvezetőként is működöm (zenei foglalkoztató kisgyermekeseknek – szerk.), eseményszervezéssel is foglalkozom, nem utolsósorban pedig feleség is vagyok. Mindezt a csángó identitás-hivatásom fogja össze, el sem tudom képzelni magam másként, másmilyennek. Hiszem, hogy a jó Isten okkal rendelt ide.

Ötéves kutatómunkád ért véget éppen idén márciusban Finnországban. Azt mondják, a finnek békésebbek, mint mi. Mesélj kicsit az ottani munkádról, illetve arról, hogy mi igaz a közhelyekből, milyen tapasztalatokat szereztél ott életmentalitás terén?

Államvizsga után, friss diplomásként kaptam állást a jyväskyläi egyetemen, egy nyelvi revitalizációs projektben, kisebb-nagyobb szünetekkel három évig dolgoztam ott kutatási asszisztensként, mesteri után pedig kutatóként moldvai csángó magyarokkal foglalkozó programban, ugyanúgy nyelvi kérdéseket vizsgáltunk, a finneket ugyanis nagyon érdekli a magyar nyelv és annak minden kulturális változója, dialektusa, a projektfelelős finn kutató például tökéletesen beszél magyarul. Nemcsak a csángó nyelvjárás, de az életmód, a kultúra is érdekli őt, többször járt is Moldvában.

A finnek gondolkodásmódjából ugyanakkor van mit tanulnunk. Azt a mindennapos nyugalmat, adott békét, amit ott mindennap tapasztaltam talán akkor éltem még meg, mikor édesanyám a szíve alatt hordott. Dolgoztam, tanultam, sportoltam, háziasszonykodtam, kötöttem-horgoltam, egyszerűen mindenre jutott időm. Sokkal egészségesebb életmód szerint élnek, a sport fontosságát is megtanultam ott, illetve kivételes a gyermekekhez való viszonyuk, az oktatási rendszerük előnyeiről szinte mindenki hallott már. Már kiskorban megszerettetik a könyveket, az olvasást a gyermekekkel, ahogy a kézművességet is. Korábban hetekre utaztam ki Finnországba, legutóbb viszont hat hónapot töltöttem ott, ez utóbbi pedig nagyon meghatározó időszaka az életemnek. Megtanultam önmagam és a környezetemet is kicsit másként látni, sok fogalom átértékelődött bennem. A finnek számára a munka, a magánélet, a család soha nem folyik össze, mindennek megvan a maga rendje, ideje, sokkal jobbak az időbeosztásban. Moldvában még mindig szigorúan tartják, hogy a vasárnap a család és az Isten napja: olyankor minden családtag együtt eszik, elmegyünk a szentmisére, édesanyám is nagyon ritkán főz vasárnaponként. Finnországban is azt tapasztaltam, hogy nagyon figyelnek egymásra az emberek és nagyon nyugodtak. Emellett isteni finom a konyhájuk, vonzó a kultúrájuk, a lakberendezési stílusuk, és természetesen maga a finn nyelv is gyönyörű, szeretném egyszer majd folyékonyan beszélni. Amikor télen kint voltunk, mondogattam is, ha tehetném, mindenkit becsomagolnék a bőröndömbe, és elvinném magammal kicsit Finnországba.

Bár gyakran jársz haza, egyelőre a csángóföldről elköltözöttek közé tartozol, most Csíkszeredában élsz, így ebből a perspektívából megközelítve kérdezem: mit kellene egy leendő, elszármazott csángó fiatal szülőnek tennie, hogy majd a gyerekeiben is gyökeret verjen ez az identitástudat?

Mivel általában nem csángóként szoktam bemutatkozni, hanem moldvai magyarként, néhányszor megtörtént már velem, hogy miután kiderült, Pusztináról származom, azt a hüledező választ kaptam: Tényleg? Nem is látszik rajtad. Ilyenkor mindig azt mondogatom, hogy nem attól vagyok csángó, hogy minden nap piros kendőben és katrincában járok, hanem attól, hogy csángónak születtem és annak is érzem magam. Egy csángó Londonban, Finnországban és Csíkszeredában is csángó marad, ez belső elhatározás és érzés kérdése, és ha egy gyermek valamelyik nyugat-európai országban születik, mert a szülei éppen ott dolgoznak, ugyanúgy csángónak születik és annak is fogja tartani magát, ha a szülei bevezetik a saját kultúrájukba, gondolkodásmódjukba, a szellemi örökségbe bárhol, a világ bármely pontján.