Cselekvő iskola – ahogy a „munkát el nem utasító” tanárok látták

0
466
Észpörgetők: Cserepes Ferenc, Salgó Viktória, Szarvas Máté (Gönczy Pál Katolikus Általános Iskola, Karácsond, vezetőtanár: Antal-Both Györgyi)

A Cselekvő iskola csapatait kísérő tanároknak – a gyermekek irányítása mellett – röviden összegezniük kellett a megélt játékélményt, és meg kellett fogalmazniuk azt is, mit tanultak – ha tanultak – a gyermekek az egy hónap alatt. Cselekvő iskola elnevezésű játékban Márton Áron életének momentumaival, a püspök gondolataival ismerkedtek az 5-8. osztályos tanulók.

Vidámság, nevetés – a munka öröme

A tanári beszámolók alapján a „munka örömét” a játék során valóban minden csapat megtapasztalta. „A rengeteg ötletelés, gondolat, nevetés, megbeszélés olyan pozitív impulzusokat adott mindannyiunknak, hogy a feladatok elkészítése során szinte meg is feledkeztünk a vírusról” – írta az egyik vezetőtanár. A játék felhívó szövege és minden feladat a gyermekeket szólította meg direkt módon (nem a pedagógusokat), ezzel szerették volna a szervezők elérni, hogy valóban a gyermekek – és csak másodsorban a pedagógusok – játéka legyen. Bár a mozgósításban kétségkívül fontos szerep jutott a tanároknak, örömmel tapasztaltuk, hogy sok helyen valóban a gyerekek „önszerveződtek” hármas csapatokba és kerestek maguk mellé egy tanárt, akiben megbíznak. Így lett ebben a többnyire „humán” profilú versenyben (bár a makettek készítéséhez bőven kellett a mértan is!) vezetőtanár egy-egy biológus, földrajztanár, tanító néni, osztályfőnök vagy éppen pedagógus képzettségű szülő.

Több tanár jelezte, hogy a játék rendhagyó volta olyan gyerekeket is mozgósított, akik korábban soha nem jelentkeztek vetélkedőre: „Egyikük sem vett részt eddig ilyen jellegű versenyen, és nem is tudták tulajdonképpen, hogy mire is jelentkeznek. Jó kalandot láttak benne” – írta egyik pedagógus. Ugyanakkor számos csapat integrált különös helyzetben, krónikus betegséggel, nehéz szociális körülmények között élő gyerekeket is. Szép példát láttunk ugyanakkor Rădulescu Cristina Maria román anyanyelvű szépvízi tanárnőtől, aki „nem utasította el a munkát”, amikor egy gyerekcsapat felkérte, hogy vezesse őket, és a nyelvi nehézségeken túljutva kitartóan végigvitte a csapatát a játékon.

A Márton Áron Múzeum honlapján megtekinthetők azon csapatok alkotásai, akik erre engedélyt adtak.

A nem kényszerből, hanem önakaratból, belső motivációból végzett munka öröme szintén számos tanári beszámolóban megjelenik: „Nagyon fontos, hogy a mai generáció is kapcsolódjon Márton Áron püspökhöz valamilyen módon, és az önök által szervezett verseny nagyon segít ebben.” A játék feladatainak elkészítéséhez a gyerekek „mindenféle tiltakozás nélkül kezdték el böngészni Márton Áron életrajzi adatait, majd a különféle írásait”, „akarták, kezdeményezték ezt a munkát, nem kellett noszogatni, őszinte lelkesedéssel lendültek bele”.

Közösségépítés

A feladatok megoldása eleve csapatmunkát igényelt, ezt az „online világban” néha egészen különleges módokon kellett megvalósítani. Azt láttuk azonban a gyerekek munkái, a tanárok beszámolói alapján, hogy a kis, négytagú (három gyermek, egy tanár) csapat köré mindenütt egész kisközösség sereglett: szülők, kis- és nagytestvérek, nagyszülők, újabb tanárok, nyugdíjas pedagógusok, szomszédok. Egy nagyszülői üzenetet is tolmácsolt az egyik pedagógus „Nagyon nagy öröm és boldogság töltött el bennünket, hogy mi is részesei lehettünk ennek a versenynek. Gyerekkori, régi szép emlékek kerültek elő a régmúlt időkből. Örömkönnyek jöttek a szemünkbe, amikor előkerültek a régi receptek, szakácskönyvek…, büszkén meséltük el unokáinknak, hogy bár sokkal szerényebb, szegényesebb világ volt, de talán több szempontból is értékesebb.”

„Kalákás hangulat jellemezte az építkezést, amikor a makettet készítették” – írta egyik tanár, egy másik pedig arról számolt be, hogy a projekt kedvéért elkészített csörögét az egész osztály közösen fogyasztotta el. A „kalákás hangulat” azért is fontos visszajelzés a szervezőknek, mert a játék maga is ilyen „kalákás”, „sokkezes” és vidám hangulatban jött létre.

Tanulni együtt az „életre legszükségesebb készségeket”

Bár nincsen arra örök recept, hogy melyek „az életre legszükségesebb készségek”, hiszen ezek egy részét minden gyerekre és minden korra folyamatosan újra kell gondolnia minden egyes pedagógusnak, mégis hiszünk abban, hogy keresztény közösségeink (a versenyen nem csak katolikus gyerekek vettek részt!) számára a hatékony és szeretetteljes együttműködés képessége tényleg létkérdés ma is, éppúgy, mint Áron püspök korában.

A szociális kompetenciák, konstruktív együttműködés és kommunikáció mellett számos más készséget és jártasságot is fejlesztett a játék a tanári beszámolók (és a remek produktumok) alapján: forráskutatás (nemcsak írásbeli, de szóbeli forrásokat is felhasználtak a gyerekek, a régi könyvek, újságok, szakácsfüzetek tanulmányozása mellett interjúkat készítettek, rögzítettek idős ismerősösökkel), információk feldolgozása, szövegértés, szövegalkotás, (jel)képek értelmezése, képi kommunikáció, esztétikai kifejezőkészség, motorikus készségek (a makett elkészítése során fejlődött a kézügyességük), szervezőképesség, döntéshozatal. És természetesen a napjainkban elengedhetetlen digitális kompetenciák is „szintet ugrottak” a játékban részt vevő gyerekek körében. A „digitális bennszülött” generáció tagjai gyakran sajnos passzív (és ebből kifolyólag igen befolyásolható) fogyasztói a digitális tartalmaknak, és igen kevéssé használják valódi tanulásra és alkotásra az internetes eszközöket, a telefonjaikat. Bátran állíthatjuk, hogy a sokféle, bemutatót, kép- és videószerkesztő alkalmazást kipróbáló, digitális parafatáblát szerkesztő, a szervezőkkel profin kommunikáló, tinédzserkoruk elején járó fiatalok készségeit ma legtöbb munkahelyen örömmel nyugtáznák. Sok sikert és sok örömet kívánunk nekik a munkában és tanulásban továbbra is!

Lázár Csilla főszervező