A ruha teszi az embert?

Évközi 28. vasárnap

0
432
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Abban az időben: Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez:
A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel.
Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!
(Mt 22,1-14)

Egy olyan világban, amelyben a divat diktál mindent, egyre halkabban és bizonytalanabbul mondjuk a régi közmondást: Nem a ruha teszi az embert. Manapság, amikor minden egyes rendezvényre más, oda épp megfelelő ruhát kell venni, amikor nem lehet sportolni, ha nincs megfelelő márkás felszerelés, nem lehet a színházba, bálba vagy éppen templomba csak úgy akárhogy elmenni, egyre inkább értjük, mit jelent, nem megfelelő öltözékben megjelenni valahol. Mekkora szégyen, mennyire kényelmetlen, ha elszámítjuk magunkat és vagy túl kirívóan, vagy túl póriasan, túl egyszerűen öltözködünk. A kirívó öltözködést a társaságunk feltűnési mániának, a túl egyszerű öltözéket viszont tiszteletlenségnek fogja tekinteni. Mennyire szégyenkezünk, ha egy közösségben, a buszon vagy vonaton vesszük észre, hogy foltos az ingünk, hogy véletlenül felemás cipőt húztunk fel, hogy fordítva vettük a pulóvert, vagy – klasszikus példa – fölfutott a harisnyánkon a szem. Ilyenkor megpróbáljuk hamar helyrehozni, korrigálni a hibát, elrejteni, abban remélve, hogy senkinek sem tűnt fel, senki sem fog úgy emlékezni ránk.

Bár mondogatjuk, hogy nem a ruha teszi az embert, a szívünk mélyén nem hiszünk benne. Sokkal inkább igaz az, amit az öltözködésünk, a viselkedésünk árul el rólunk: tudjuk, hogy mégis a ruha teszi az embert, tudjuk, hogy a minket árgus szemekkel figyelő emberek fejében az első benyomás mentén fogalmazódik meg az ítélet: ez az ember ügyes, jó, gazdag, tisztességes, ez pedig hanyag, igénytelen, ennek rossz az ízlése, ez képtelen rendesen felöltözni stb.

Az az igazság, hogy a ruha sohasem csupán azt a feladatot látta el, amelyet mi akkor tulajdonítunk neki, hogyha nem akarjuk a viselőjét a ruházata alapján megítélni. A ruha sohasem szolgált csupán arra, hogy a hidegtől, erős napfénytől, sugaraktól, esőtől, rovaroktól megvédjen. A ruha mindig is az ember méltóságának is jelképe volt, mindig is megmutatta azt, ami az emberben benne van. Ez egy kicsit ellentmondásos: a ruha elsődleges funkciója nem az, hogy megmutasson valamit, hanem hogy takarjon. A ruha az emberi testet rejti el – mondja Hans Urs von Balthasar – a másik ember kívánó-vágyakozó szeme elől. De míg a nemi vággyal telt szem elől elrejti a testet, föltárja azt, ami amúgy sokkal rejtettebb: a lelket, az ember jellemét, gondolatait, bensejét. A ruházatnak ilyen kettős – kétes – jellege van: mindig sokkal többet mutat meg, sokkal többet tár fel, mint amit sikerül elrejtenie. Azt például, hogy valaki igényes vagy sem, mi más mondaná el, ha nem elsősorban a ruházata?! De ugyanígy beszél a ruha sok más tulajdonságunkról is. Az az ember tehát, akinek fontos a méltósága, vigyáz az öltözködésére. A ruha az emberi méltóság őre – arról beszél, hogy önmagunkat semmiképp sem tudjuk elrejteni.

Amikor az Édenkertben az első emberpár elkövette az első bűnt, nyomban észrevette, hogy meztelen. Bár készítettek maguknak ruhát, mégis Isten az, aki újra felöltözteti őket. Mintha csak Isten maga is azon munkálkodna, hogy segítsen az embernek elvesztett méltósága helyreállításán. Az ember ugyanis a bűn következtében érzi magát meztelennek – méltatlannak és szégyenteljesnek Isten és társa előtt. És ez a meztelenség, ruhátlanság ma is az elvesztett méltóság érzését kelti az emberben: mennyire megalázó orvosok előtt levetkőzni, a kórházban meztelenül feküdni. Ott a koncentrációs táborok emléke, a börtönök, ahol az embereket szándékosan alázták meg úgy, hogy meztelenre vetkőztették.

A szép ruha visszaadja méltóságunkat – a meztelenség szégyennel tölt el. És ez a lelki életünkre is igaz. A megkereszteletlen ember meztelenül, méltatlanul áll Isten előtt – a keresztségben azonban jelképesen fehér ruhát kap. Magára ölti ezáltal az istengyermekség méltóságát: Isten előtt nem kell szégyenkeznie immár, hiszen teljes jogú, megváltott lényként állhat Teremtőjével szemben.

A megkeresztelt ember ezt a fehér ruhát számtalanszor bemocskolhatja, amikor vétkezik, amikor nem él istengyermeki méltóságához megfelelő módon. A megkeresztelt embernek – ahogy Szent Pál is mondja – Krisztust kell magára öltenie, Krisztusba kell felöltöznie. De Krisztust sokszor meghazudtoló módon, hiteltelen életével rongálja, tönkreteszi a keresztségben kapott szép fehér ruhát.

A mai evangélium arról szól, hogy egyszer majd, a végső időben, Isten mindannyiunkat behív a lakomájára, és oda a keresztségben kapott fehér ruhában kell megjelenni. Ezen a lakomán – ahogy a Jelenések könyve írja – ott lesznek a megváltottak, a szentek, akik ruhájukat fehérre mosták a bárány vérében. Ha ezek közé a bemocskolt ruhánkkal ülünk le, akkor ugyanaz a szégyen, ugyanaz a kényelmetlen érzés tölt el bennünket, mintha a színházba a munkaruhánkkal vagy sportöltözékben mentünk volna. Mindenképp kitűnik majd az öltözékünkből, hogy nem tartozunk oda, hogy mi máshová készültünk életünkben, hogy mi bekoszoltuk azt a ruhát, amelyet Isten adott nekünk. A menyegzős köntös azt jelenti, hogy Isten valami nagy-nagy méltóságba öltöztetett bennünket – ő maga készített nekünk ruhát. Ez a ruha a megváltás, Krisztus halála és feltámadása, amelyben a keresztségünk révén részesülünk. Ha életünkkel méltatlanná tettük magunkat, ha vallási igénytelenek vagyunk, Isten azonnal észreveszi a lakomán, hogy nem viseljük a megváltottak méltóságát. Az evangélium arra figyelmeztet, hogy ott a nagy kudarc lehetősége. Vegyük hát komolyan emberi méltóságunkat, amelyet a keresztségben kaptunk, óvjuk keresztény életünk hitelét és tisztaságát.

László István székelyszenttamási plébános

Megjelent a Vasárnap 2020/41. számában.