János vitéz és a szuperhős

0
539
Fotók: Balázs Katalin

Nem holmi filmkritikai eszmefuttatás következik, nem is szépirodalmi, hanem maga a prózai valóság. Az építő visszafordíthatatlan leépülése, és a jobb élet esélyét megkapó Kukorica Jancsi története ez… az Aranyember szemszögéből.

Marosvásárhely tömbházrengetegében találkozásra várok. Harminc év körüli fiatalember érkezik, nem hivalkodó küllemű, de praktikus gondolkodású: a kocsiban semmit nem hagyunk szem előtt, feltörhetik. Rákaptak a caritaszos autókra, tudják, szokott lenni bennük egy kenyérre való pénz – mondja, s már viszi is cókmókomat a csomagtartóba. Fürgén mozog, diktálja nekem is a tempót, tudja, sokan várják, hogy ajtajukon becsengessen. Hóvégi elszámolás van, temérdek a papírmunka, ezért – és érkezésem miatt is – kevesebb beteget látogat ma meg otthonában. A „kevesebbet” nekem napokig kell feldolgoznom, pedig megkímélt: már találkozásunk előtt elment ahhoz a negyvennégy éves férfihoz, aki agyvérzéstől vált magatehetetlenné. Aki a falra nagybetűkkel kiírt ábécé betűire rámutatva próbálja közölni, mire van szüksége. Még köhögni is gép segít neki. Egyik napról a másikra.

Jaj, nem tudom!

Útnak indulunk a Caritas Otthoni Beteggondozó Szolgálatának munkatársával. Minden otthon előtt elmondja, mire számítsak, milyen feladata lesz, mit jó tudnom betegről, hozzátartozóról. Tudatja, hogy egy lakásba azért csöngetünk be, hogy a veséből kivezetett cső környékét kötözzük újra, a másik helyen egy levágásra ítélt láb bomlásnak indult ujjait fogjuk pólyálni fejet hajtva az ember előtt, aki nem akarja az amputálást. Közben szól a telefon, egy gondozótárs kér tanácsot, katéterezés után akadtak komplikációk. Hólyagot kell mosni, az életet menteni, szól a válasz, miután a beteg háziorvosával egyeztetett.

Keresztbe-kasul szeljük a várost, a gyógyszertár mellett, ahonnan a fekete március indult, egy tömbházlakásba megyünk be. Riadt ember félig csórén az ágyban, alatta pelenka. Tömbházak építésén dolgozott, a nagy kezeiben megmaradt erőt arra használja, hogy megkapaszkodjon az ágyban, ha áthelyeznék a székbe. Fél. Megbomlott az elméje, gyermekeit nem ismeri fel, s bár nem tudja, ki az a nő, aki éjjel-nappal mellette van, őt többnyire elfogadja. „Menj el innen, hagyj békén, jaj, nem tudom…” – hangzik a kétségbeesése akkor is, ha csak a hátát támasztanák meg egy párnával. Itt a gondozó feladata, hogy belássa: a férfi attól tud segítséget elfogadni, akit közelebb érez magához, neki kell tisztéba tennie, neki szabad egy kicsit segíteni, hogy könnyebben átfordítsa oldalra az ágyban fekvőt… bár egy kívülállónak ez a „könnyűség” az elviselhetetlenség határát súrolhatja.

Jövök, számíthat rám legközelebb is, tudatja a gondozó, s búcsúzik, pedig az asszony mondana még sok mindent arról, hogy milyen ügyes ember volt az ura, hogy gyermekkorától kellett dolgoznia, hogy keze nyomát viselik itt körben a tömbházak… Elmondaná, hogy felnéz arra, akit az imént pelenkázott, aki őt meg sem ismeri. Holtodiglan, holtomiglan.

Vitéznézőben az Aranyember

Csak a szomszédba lépünk át, mégis egy másik vilgába. „Megjött az Aranyember!” – hangzik örömmel ott, ahol régen ritka madár volt a vidámság. Az a férfi, akinek hetvenéves korában még fogából sem hiányzott egy sem, a gyógyszereket nem ismerte, a közeli birtokon földmunkával dolgozott egész nap. Este lefeküdt, reggel nem kelt fel. Agyvérzést kapott, és a féloldali bénulás olyan volt, mintha az élet egészét vették volna el tőle. Ereje csak arra maradt, hogy sírjon, és felesége is csak ebben tudott társa lenni. Az otthoni beteggondozója sokáig csak egyedül ápolta a reményt: lesz ebből még talpra állás. Évek munkájával jutottak el odáig, hogy az idősödő ember egyik emeletről a másikra tudjon lépcsőzni, kijárjon a konyhába étkezni, vagy miután megborotválják, ő kenje fel arcára a szeszt. „Ágyban párnák közt voltam, meghalni akartam. Istennek, s ennek a fiatalembernek hála, hogy János vitéz lettem!” – mondja tiszta, csillogó szemekkel nézve az Aranyemberre. Ők egymásnak az örömei.

Ráncos arcú észbejuttatók

Az Aranyember Marosvásárhelyen él ma, de Gyergyóalfaluig kell menni, hogy szülői házát megtaláljuk. Születése után nehézség érte a családot, édesapját balesete tette munkaképtelenné. Nagyszülőknél volt többet, aztán megszületett az öccse, az édesanyja egy évre rá visszament dolgozni, édesapja pedig felépülve külföldön vállalt munkát. „Azon kaptam magam, hogy kicsit felnőtt kellett, hogy legyek. Öcsémre vigyáztam, otthon gazdaság volt, mindig volt feladatunk, és ahogy leérettségiztem, lett lehetőség ide iskolába jönni, ez is egy feladat volt. Ősszel elkezdtem az asszisztensképzőt, és decembertől három évig a SMURD-ra jártam önkéntesnek éjszakánként. Gyakran volt, hogy az iskolában elaludtam.”

Ennek ellenére megkedvelték a tanárai, közülük egyik, egy orvos, iskola után munkatársául fogadta. „Öt évet dolgoztam nála, miközben a Caritasnál már mozgáskompetencia-fejlesztést tanultam. 2014 májusában átjöttem ide. Vonzott a Svájcba járás lehetősége is. Vagány csoportba kerültem, huszonnyolcan voltunk, ma már csak nyolcan vagyunk beteggondozók. Sok felelősség került rám idéntől, naponta van, hogy tizennyolc beteghez járok, és ez a munkámnak csak a terepi része” – mondja összeszedetten, hiszen életében nincs helye az üresjáratoknak.

Azt állítja, hazaviszi a sorsokat, nem lehet letenni a küszöbön, de építgeti a falat, hogy ne engedjen mindent a lelkéig. Például az ne bántsa, ha megpróbálják kihasználni. Szabjon egy határt a gondozott családoknak is, magának is. Tudatosítsa, hogy a világot nem neki kell megváltani, és tanuljon abból, amivel találkozik. „A mostani emberek egy olyan rendszer áldozatai, amikor bőven használták a műtrágyát, a gyomirtót és mindenfélét, ki voltak téve egy csomó méregnek. Mi már okosabbak vagyunk, tudjuk, hogy ezek a termékek mérgezőek. Ha még mindig fogyasszuk, akkor viseljük a következményeit.” A gondozottakat látva alakítja életmódját a fiatalember. Picinyke udvarán, amit lehet, megtermeszt, saját kezűleg ásott kút vizével öntözi, a többit olyan helyről szerzi be, ahol nem mérget adnak neki. „A mostani időseknek akkor azt mondták, hogy a virsli, a felvágott a jó, rágni sem kell, csak nyelni. Ők tudatlan áldozatok voltak. Ha mi ugyanezt csináljuk, bunkók vagyunk” – beszél életviteléről a férfi, akinek a rábízottak minden nap eszébe juttatják: bár kicsi a fizetés, Svájcba is el kell menni keresetért, de spóroljon, mert minden darab termőföld, amit megvehet, az egészséget szolgálja. Minden vásárlása egy szavazás.

Húszadik éve honorál

Feleségével nagy egyetértésben pártolják azt, ami természetes, ami kisfiúknak a legjavát szolgálja. Talál a szó a házastársaknál, a munkát is megbeszélhetik, hiszen a fiatalember egy beteggondozó kollégáját vezette oltár elé. Caritaszos frigy ez, családi hagyományokra épülő: a férfi szülei is a Gyulafehérvári Caritas alkalmazottai. Édesapja a vidékfejlesztésnél elkötelezett, édesanyja a beteggondozóknál. Bizony, sokszor vitte magával kisfiát munkába, és el-elmesélte neki azt is, miért lett belőle caritaszos. Történt, hogy az András család háza egyszer lángra gyulladt. Egy aragázpalack okozott robbanást. A családfő megégett, kórházba került, a gyermekeket nagyszülőkhöz menekítették. Ahogy az esetnek híre ment, emberek érték egymást az udvaron, volt, aki új ajtót hozott, volt, aki ételt, ruhát, függönyt, szőnyeget, és volt, aki meszelni, padlót sikálni segített. Összefutott segíteni Alfalu apraja-nagyja, sokan voltak olyanok, akiket a háziak nem is ismertek. Az édesanya akkor fogadta meg: azt a sok jót, amit a bajban kapott, visszasegíti. Immár huszadik éve a Caritas alkalmazottja.

Ami az élethez lényeges

Fia, Nándor is folytatja a visszasegítést. El is mondja, nem a Caritashoz, az ügyhöz kíván hűséges maradni. Amikor Mátyás fiának elmeséli nagymamája történetét, és a kicsi még mindig nem akar elaludni, belekezd a saját örömeinek sorolásába: „Örömöm az, amikor helyrehozok egy sebet, amikor látom, hogy János bácsi feláll, vitézkedik, hogy egyre többen vannak abban a Facebookos csoportban, ahol ápolókat ismertetek meg egymással, együtt gyarapítjuk tudásunkat. Örvendek annak, hogy az lettem, amire gyerekként vágytam: szuperhős. A mi munkánkat nem tudja bárki elvégezni, nehéz, itt emberfeletti dolgok történnek. Az emberek már attól gyógyulnak, hogy megnyitjuk ajtajukat. Mindannyian lehetünk szuperhősök.”

Szuperhősnek képzeli magát, Aranyembernek szólítják. Hogyan szeretné ő a gyermekét az életre felkészíteni? Mi lenne az az aranyszabály, amit számára tanácsolna? Azt mondja: „ami lényeges az élethez, azt nem mondom. Megmutatom.”

Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas