Isten éltesse, püspök úr!

Ma ünnepli 75. születésnapját Tamás József gyulafehérvári segédpüspök

0
1731
Fotó: Vasárnap archívum.

II. János Pál pápa 1996. december 18-án nevezte ki gyulafehérvári segédpüspökké és Valabria c. püspökévé, majd 1997. március 1-jén szentelte püspökké Jakubinyi György érsek, Bálint Lajos érsek és Januariusz Mikołaj Bolonek apostoli nuncius. Huszonkét éve szolgálja a gyulafehérvári főegyházmegyében Isten népét szerényen, csendben, következetesen. 75. születésnapján köszönjük eddigi szolgálatát, és további jó egészséget, jókedvet, Istentől megáldott hosszú életet kívánunk neki egy korábbi interjú részletével, ami hivatása kezdeteire és motivációira világít rá.

Mi vezette a papi hivatás irányába?

Hivatásommal kapcsolatban elmondhatom, semmi rendkívüli nem volt benne. Az Úr Jézus példabeszédében kétfajta kincskeresőről beszél: az egyik, aki minden keresés nélkül rátalál a kincsre, és azt igyekszik magáévá tenni, a másik pedig, aki tudatosan keresi a kincset, és így talál rá. Én az első csoportba tartozom: egyszerűen rátaláltam. Ahogy Arany János a Családi körben megfogalmazta: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!”, így egész kicsi koromtól bennem volt, a templom tövében laktunk, Csíkszentsimonban, szüleim is vallásos emberek voltak, minden nap küldtek minket a templomba, ministráltunk. A környezet, amiben éltünk, vallásos környezet volt, annak ellenére, hogy kommunistavilág volt. Mégis ez olyan termőtalajt jelentett a hivatás számára, hogy minden különlegesség nélkül is az ember pappá nevelődött. Elmondhatom, hogy töretlen volt, soha meg nem ingott bennem a papi hivatás elkötelezettsége, csupán diakónusszentelés előtt volt bennem némi kétely. Gondolom, a gonosznak minden munkálkodása vagy erőlködése benne van, hogy az embert eltérítse útjától. Bennem is kételkedést próbált támasztani, vajon meg tudok-e felelni, vajon jó lesz-e számomra, nem lenne-e jobb, hogyha családot alapítanék. De nem volt ez olyan kísértés, amit vérrel verejtékezve kellett volna leküzdeni.

Egyébként olyan személy, hála Istennek, több is volt, aki a hivatásom megerősítésében közreműködött. Annak idején Szentsimon és Csatószeg egy plébániát alkotott, és káplános hely is volt. Márton József, a Kápolnásfaluból származó fiatal pap volt a káplán. Ő észrevette rajtam az egyházunk szeretetét, és előbb próbált harmóniumon zenét tanítani. Annyira meg is tanultam az egyházi énekeknek a kísérését, hogy később is, kispapkoromban egy másik helyen nyáron, vakációban így szolgáltam, kántori teendőket végeztem. Márton József nemcsak zenére tanított. Látva azt, hogy nagy családból származom, hiszen nyolcan voltunk testvérek, gyermekkoromban anyagilag is támogatott, ilyen szempontból is segítette támogatta ezt a célkitűzésemet. Aztán később ő börtönbe került, 1957-ben került új káplán, Szabó Sándor. Később ő volt Márton Áron püspökünk sofőrje és egyben gazdasági igazgató is Gyulafehérváron. Ő nagyon szeretett a fiatalokkal foglalkozni káplánként, s én már éppen abban a korban voltam, amikor odakerült hozzánk, hogy utolsó éves, vagyis hetedikes voltam az elemi iskolában. Az ő hozzáállása miatt nyitott volt a plébánia előttünk, mi, fiatalok mehettünk oda, nagyon sokszor együtt étkeztünk és ez azt eredményezte, hogy nemcsak én, hanem többen is a faluból elmentünk Gyulafehérvárra, az úgynevezett kántoriskolába. Rajta kívül pedig az öreg plébános úr, akit Barabás Mártonnak hívtak, ő is nagy hatással volt rám. Ő is nagyszerű hitoktató volt, nagyon szerettük, ahogy időskorban is a gyerekekkel foglalkozott, olyan jószívű és jólelkű volt. Nagyon sokszor Csatószegről gyalog tette meg az egy kilométert, úgy jött. Sokszor bejött hozzánk, és meglátogatott minket, ott laktunk a vasút mellett, a templomnál, épp útba esett a házunk. Tehát ezek a kapcsolatok erősítették nagyon az emberben az elhatározását, a hivatást.

A papi, majd püspöki jelmondata mennyiben volt meghatározó, erőt adó az elmúlt évtizedekben?

Én eredetileg Assisi Szent Ferencnek egy mondását választottam: „A nagy király követe vagyok”. Akkoriban elég nehezen intéződött az emlékszentképek dolga. Egyrészt külföldről próbáltuk becsempészni a szentképeket, amikor nem lehetett, akkor fényképszentképet csináltattak a papszentelés emlékére, és amikor sikerült elintézni, a nyomda vállalta, hogy a szöveget ráírják a szentkép hátára. Az enyémet nem engedték, cenzúrán ment át a szöveg. Azt mondták, király nincsen már, mit képzelek én, milyen királynak akarok a követe lenni? Úgyhogy meg kellett változtassam. Hogy egyszerűbb legyen és ne legyen különlegesebb probléma, akkor azt írattam rá: „Legyen meg a te akaratod!” Elfogadtam, hogy nem engedték azt, amit akartam volna, hát akkor legyen meg a jó Isten akarata ebben is. A jelmondat önmagában véve is nagyon szép és sokatmondó, Isten akaratára rámondani az igent, különösen akkor, amikor megpróbáltatásokban van az ember, nem olyan egyszerű és nem olyan könnyű. Persze ez mindig ösztönző volt arra, hogy akár jó sorsban, akár rossz sorsban, de ez a hozzáállás a helyes, a jó Isten tudja, hogy mit miért, és ahogy Szent Pál mondja, Isten mindent a javunkra fordít, legyen ezért meg az ő akarata. Amikor püspökké szenteltek, akkor is jelmondatot kellett választani. Sokat gondolkoztam, hogy vegyem-e vissza az Assisi Szent Ferencét, vagy maradjon a „Legyen meg a te akaratod!” Abban az időben, amikor püspökké lettem – az újdonsült demokráciában és itt, a mi körülményeink között, ahol a nacionalizmus újra és újra föllángolt és föllángol a mai napig is –, úgy gondoltam, egyszerű és rövid is legyen, a jelmondatom, ezért a szeretethimnuszból választottam: „Legnagyobb a szeretet”. Az egyiptomi Józsefet eladták a testvérei, s később nagyon megrémültek, hogy kezdődik a bosszú, de nem lett bosszúállás belőle, hozzá hasonlóan én is vallottam magammal kapcsolatban, és ezt próbáltam elmélyíteni: József vagyok, az embertestvéreim testvére, így ez illett ehhez a képhez a legjobban, és így lett aztán a püspöki jelmondatom: „Legnagyobb a szeretet.”

A teljes interjút ITT olvashatják.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here