EVANGÉLIUM
Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik.
„Amikor lakomára hívnak – kezdte –, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: »Add át a helyedet neki.« És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod.
Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: »Barátom, menj följebb.« Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”
Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.” (Lk 14,1.7-14)
Jézus sosem ódzkodott attól, hogy zavarba hozza a hallgatóságát. A lakomán helyet kereső-foglaló vendégekről mondott példabeszéde kificamítja gondolkodásunkat. Akkor én most hová üljek? Az első helyre nem lehet, mert fennáll a veszélye, hogy van nálam előkelőbb. Az utolsó helyet válasszam? De akkor a házigazda észreveheti alakoskodásomat: igazi vágyam az lenne, hogy küldjön a legelső helyre. Mi marad hátra? Valahol a névtelenségben, a helyek presztízs-semleges terében leszek kénytelen meghúzódni.
Egyik jó ismerősöm mondta egyszer: a legjobb üzlet az lenne, ha az embereket meg tudnánk vásárolni annyiért, amennyit tényleg érnek, és eladni annyiért, amennyire tartják magukat. Sokat gondolkodtam ezen. Világunkba láthatatlanul tört be az érték fogalma. Az eredetileg közgazdaságtani szó arra kérdez rá, hogy az áru összehasonlítva a többi termékkel mennyit ér. Ezt az értéket aztán pénzben is ki lehet fejezni. Annyira megköti gondolkodásunkat a közgazdaságtan logikája, hogy mindennek valamiféle értéket tulajdonítunk. Manapság már nem jó és rossz dolgok vannak, hanem értékes és értéktelenek. A jó lassan kivész a gondolkodásunkból – pedig vannak dolgok, jelenségek, amelyek önmagukban jók. Amelyek megfizethetetlenek. Az értékes dolgokat megvásárolni lehet.
Beszélünk hagyományos értékekről, keresztény értékekről, beszélünk továbbá értékes emberekről is. De az ilyen szóhasználat mögött épp a sokszor ostorozott, elítélt viszonyító, viszonylagos mentalitás működik. Úgy védjük a hagyományos vagy épp keresztény értékeket, hogy közben mi magunk használjuk az azokat megszüntető gondolkodásmódot. Az érték fogalommal nem az a baj, hogy van – hanem hogy nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint vágyunk kivetülését a dologra. Az értékes tárgy sok pénzbe kerül, mert sokan vágynak rá. Az értékes ember legtöbbször pusztán humánerőforrás, aki megfelel a piac követelményének.
A Jézus által felszínre hozott buktató épp itt érhető tetten: a presztízs nem más, mint az emberi méltóság értékké lefokozott mértékegysége. A presztízs, a tisztelet, az elismerés nem az emberben lakik, hanem azokban, akik összehasonlítanak, akik ítélnek. Ez nem az egyén dolga, hanem a publikumé. Az embernek nem értéke van, hanem méltósága. Sosem lehet árban kifejezni, mert egy egyedi, megismételhetetlen lény. Ilyenként pedig össze sem lehet hasonlítani.
A királyi menyegző lakomája nem a mi „értékrendünk” szerint sorolja be az embereket. A kegyelem képes rövidzárlatosítani értékelő gondolkodásunkat. Ahol minden ingyen van, ahol minden igazi ajándék, mit számít a pénzbeli ár, mit számít a másik ember értékítélete, mit számít a presztízs? Függetlenné válhatunk a gúzsba kötő tekintetektől, ha tudjuk: méltóságunkat megelőzte Isten kegyelme. Végtelen értékünk van már azelőtt, hogy valaki bárhová is besorolt volna bennünket.
László István kolozsvári segédlelkész
Megjelent a Vasárnap szeptember 1-ei számában.
