Új papjaink

A valódi hatalom az egyházban a szolgálat

0
2046

Minden évben a papszentelések közeledtével immár hagyomány, hogy megkeressük a szentelendőket, jövendő papjainkat, és arra kérjük őket, mutatkozzanak be az olvasóknak, a közösség tagjainak, akiket papként szolgálni fognak. Idén három új papunk lesz, őket kértük, meséljenek hivatásuk alakulásáról, arról, milyen papok szeretnének majd lenni.

Kovács Szabolcs

Maroshévízen születtem 1992. július 30-án. Ditróban nőttem fel, elemi iskoláimat is ott végeztem (az 1–8. osztályt). A gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceumba jártam. Ezek után felvételt nyertem a gyulafehérvári nagyszemináriumba, ahol három évet töltöttem. Jakubinyi György érsek 2014-ben a tanári karral való egyeztetés után Rómába küldött tanulni a pápai Gergely Egyetemre, a pápai Német–Magyar Kollégium növendékeként érhetett ez az ajándék. Három év alapképzés után hazatértem a gyakorlati év megtapasztalása érdekében. Ez nagyon sokat jelentett számomra, mivel megerősített hivatásom megélésében. Egy év alatt két különböző plébánián szolgáltam, első félévben Kolozsváron a Szent Mihály-plébánián, majd Sepsiszentgyörgyön a Krisztus Király-plébánián. Mindkét helyen gyönyörű félévet tölthettem el, amiért hálás vagyok az egyházmegyémnek, valamint a plébánosoknak, akik nagy szeretettel és törődéssel fogadtak. A gyakorlati év után visszatértem az Örök Városba, mesteri képzésre. Fundamentális teológiából a pápai Gergely Egyetemen, valamint pasztorálpszichológiából a Szent Kereszt Egyetemen szeretnék szakképesítést szerezni. Az idei tanévre való visszatértemkor nagy örömben volt részem, mivel Felix Gmür bázeli megyés püspök diakónussá szentelt a Szent Ignác-templomban, itt, Rómában. Papszentelésem után egy évre még vissza kell térnem Rómába, hogy ezeket a tanulmányokat befejezhessem, ezt követően térek haza végleg Isten segítségével 2020 júliusában.

Mióta foglalkoztat a papi hivatás kérdése? Mi indított errefelé, és miért érzed úgy, hogy ez a te utad?

Nem tudnék egy pillanatot megállapítani, amikor Isten fülön ragadott és magához cibált, viszont egész idő alatt ott állt mellettem csendes sugallatként és vezette az életemet. Sokszor eltűrte, hogy lázadtam ellene, jóságos atyaként cipelt a hátán, hogy ne sérüljek meg a kelleténél jobban. Inkább folytonos jelenlétével győzött meg engem arról, hogy az ő szolgálatába kell állnom. Sok jó példa járt előttem! Nagyon sokat jelentettek számomra a keresési időszakomban jelen levő emberek. Az akkori plébánosomra és a káplánra gondolok, akik egy emberközeli és emberszerető Istent mutattak be nekem. Habár akkor ezt nem tudatosítottam magamban, de most visszatekintve ez szükséges volt ahhoz, hogy a papság gondolatával elkezdjek ismerkedni. Nem volt ez még tudatos készület, sokkal inkább az említett csendes szellő munkálkodott bennem, hogy rájöhessek később, mi az én utam. Ezt a kis szellőt szeretném mindig életben tartani a lelkemben, hogy minden nap megerősödhessem abban: jó helyen vagyok!

Milyen pap szeretnél lenni?

Elsősorban Krisztus papja szeretnék lenni. Ha azt nézzük, Jézus miként élte az életét a Földön, akkor döbbenünk rá, mik voltak az ő preferenciái. Elhanyagolhatatlan volt számára, hogy az emberekért és az ő üdvösségükért éljen. Ezért úgy gondolom, számomra is ez kell, hogy legyen a legfontosabb: ott lenni az embereknek, ahol éppen szükség van rám. Az emberek papja lenni Krisztus által, ahogy azt Ferenc pápa is többször megfogalmazta, „bárányszagú pásztorrá válni”. Ez már kissé meg is unt szlogenné vált, de számomra nem vesztette el a fontosságát. Ezért ezt próbálom erősíteni magamban a szentelés közeledtével is: Jézus papjaként jelen lenni az embereknek, meghallgatni őket és tanulni tőlük, hogy együtt válhassunk egyre krisztusibbá.

Milyen jelmondatot választottál, mit fejez ez ki számodra?

A jelmondatomat Máté evangéliumából választottam: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele” (Mt 5,6). Az igazságosság és annak keresése mindig sokat jelentett az életemben, ez végigkísért kiskorom óta. Szerintem, ha megmaradok Krisztus igazságában és őszinteségében, akkor vezérelje bármerre az utam, segíteni fog, hogy felemelt fejjel kitarthassak mellette.

Többféle szemináriumi tapasztalatod van: mesélj ezekről! Miben különbözik egy római közösség az itthonitól, tanárokat, tananyagot, időbeosztást, társakat illetően?

Számomra a szemináriumban mindig is fontos volt a közösség. Ha az ember egy jó hangulatú közösségben tölti a mindennapjait, a feladataihoz való hozzáállása is teljesen megváltozik, sokkal jobb szívvel veheti az akadályokat is, amelyek a mindennapok velejárói. Ebben az értelemben természetesen minden szemináriumnak megvan a sajátossága és képzési módszere, de a lényeg ugyanaz marad: én személyesen mit szeretnék kihozni belőle és magamból? Mit vagyok hajlandó „feláldozni” a közösségért, mások megértéséért, akik esetleg másképp vélekednek, mint én? Mennyire vagyok nyitott arra, hogy a közösség által hagyjam formálni magamat? Hogy legyek elég bátor más nézőpontokat megismerni? Ha ez többé-kevésbé sikerül, akkor a tananyag, időbeosztás és hasonló dolgok elkezdenek maguktól működni, legalábbis ez volt az én tapasztalatom otthon is és itt, Rómában is. Mindkét szemináriumnak nagyon sokat köszönhetek, Gyulafehérvárnak, valamint a római Német–Magyar Kollégiumnak is. Külön kiemelem a jezsuita lelkiséget, amellyel Rómában formálódhattam. A jezsuiták, akik itt, a kollégiumban a nevelésért felelősek, tanítottak meg arra, miként tudok Istenre figyelni, az ő akaratát keresni. Arra neveltek, hogy szeressem Istent úgy, ahogy van, ezáltal lehetőséget hagyok neki arra, hogy ő is szeressen engem úgy, ahogy vagyok. Ezért is találkozik az ember rögtön az első pillanatban Loyolai Szent Ignác következő mondatával, amikor a kollégium honlapjára rákeres: „csak kevesen sejtik, hogy Isten mivé alakítaná őket, ha teljesen átadnák magukat neki”.

Szabadévre hazacsöppentél Rómából: milyen volt, mivel gazdagodtál?

Nagyon érdekes és hasznos tapasztalat volt számomra. A kollégium „rendszere” szerint három év alapképzés után minden diák hazatér a saját egyházmegyéjében gyakorlati tapasztalatot szerezni, mielőtt elkezdi az úgynevezett szakosodást, majd pedig szentelésben részesül. Én is úgy mentem gyakorlati évre, mint az otthoni társaim, két félévet tölthettem két különböző plébánián. Kolozsváron a Szent Mihály-plébánián, majd Sepsiszentgyörgyön a Krisztus Király-plébánián próbáltam hasznossá tenni magam a közösség számára. Mindkét élmény mély pecsétet hagyott a szívemen, rengeteg tapasztalatot szerezhettem és csodálatos embereket ismerhettem meg. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy ezt a lehetőséget megadta számomra. Eddigi életem legszebb éve volt a nehézségeivel együtt. A gyakorlati év megerősített abban, hogy megéri ezt az életformát választani, jó volt ezt látni „élőben” is, nem csak könyvekből olvasni.

Diakónusszentelésed Rómában volt, pappá otthon szentelnek. Ez a két különleges mozzanat hogyan alakult így, és hogyan élted/éled meg?

Felix Gmür bázeli megyés püspök szentelt diakónussá a római Szent Ignác-templomban, a papszentelésem viszont otthon lesz, a szülőfalumban, Ditróban, amely legalább annyira különleges és fontos számomra, mint Róma. A kollégium szokásai szerint és a rektorral egyeztetve a két szentelés közül az egyiket itt kapjuk, mivel az itteni közösségnek, akikkel együtt tanul és él az ember, szokás megadni a lehetőséget, hogy fizikailag is együtt örülhessen velünk. Fantasztikus élmény volt a diakónusszentelés, alapjáraton eléggé stresszes vagyok, ezért is volt annyira furcsa számomra, mennyire nyugodt tudtam lenni a szentelési misén. Különleges érzés volt, nem idegeskedtem és nem féltem. Egyszerűen ott voltunk, a jó Isten meg én, szemtől szemben, és jól éreztem magam, tudtam, hogy őt választani jó döntés volt. Hiszem, hogy az otthoni szentelésben is át tudom majd ezt élni, mivel erre fog hívni akkor is Isten, hogy boldog legyek.

Fülöp Sándor Szabolcs

1992. március 10-én láttam meg a napvilágot a Gyergyói-medence nagyközségében, Ditróban. Egyszerű családból származom, szüleim munkásemberek, főleg mezőgazdasággal foglalkoztunk/foglalkoznak. Nyaraimat a „gereblye-főrdőn” töltöttem, így hát nem áll messze tőlem a fizikai munka. Szeretem Ditrót, büszke vagyok, hogy itt tölthettem el életem első tizennégy évét. Kedves kis anekdotánk szerint hároméves koromban jelentettem ki először, hogy pap szeretnék lenni, selypítve, alig érthetően. Gyermekkoromban sok minden szerettem volna lenni: mozdonyvezető, tolmács, építészmérnök. Hatodikos koromtól rendszeresen ministráltam, szerettem/szeretek az oltár körül lenni. Akkori plébánosom buzdítására részt vettem a kántoriskola felvételi vizsgáján, csak úgy próbából, hiszen nekem kész terveim voltak a jövőmet illetően. Ugyan eljátszottam a gondolattal, de eszem ágában sem volt pap lenni. Egyetlen tételt tanultam meg a vizsgaanyagból, csak úgy „időtöltésből” voltam ott. Felvételin – meglepetésemre – azt az egy tételt húztam ki. Meghökkentem, elgondolkodtam… Komolyan vettem. Azóta számtalan ilyen eset történt velem, ezekből épül fel hivatástudatom. Nem „vizsgáztatom” Istent, de emberileg jóleső érezni jelenlétét, segítségét. A „velünk lévő” Isten… Ezért biztatok mindenkit: nem kell nagy dolgokra várni, jelenésekre, hangokra (velem sem történt semmi ilyen). Mindennapjainkban vegyük észre az ő csendes jelenlétét.

Hol jártál iskolába, mit tanultál, milyen meghatározó benyomások értek?

Általános iskoláimat szülőfalumban, középiskolámat Gyulafehérváron a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Líceumban végeztem. 1999-ben kezdtem az első osztályt, magam is meghökkenek, hogy azóta húsz év telt már el. Visszatekintve egyre erősebben él bennem a közmondásként megfogalmazott igazság: „nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk”! Elismerem, hogy kell a tudás és az elmélet, de számomra mégis azok a személyek és történések maradnak meg elevenen, akiktől és amelyekből emberséget, „életet” tanulhattam.

A teológiai évek milyen tapasztalatokat hoztak?

Sok minden fűz ide, közös élmények, kirándulások, munkák (szüret, kapálás), ötletelések, szervezések. Az együtt megélt imádságok, az együtt haladás pillanatai, a közös ünneplések valamilyen formában „eggyé” forrasztottak bennünket. Büszkén mondhatom, jó csapatnak voltam a tagja, sok jó barátot tudhatok magaménak.

Bizonyos szempontból szerencsésnek mondhatom magam. A kántoriskolából „közelről” szemlélhettem a kispapok életét (a két intézménynek közös udvara van), így nagyrészt sejtettem, hogy hová jövök. A közösségnek óriási megtartóereje van. Persze „nem fenékig tejfel az élet”, a közösségnek is kettős oldala van. Minden rajtunk múlik. Tegnap a rektor úrral a szentelés előtti beszélgetést, az ún. skrutíniumot ejtettük meg. Ezután megkérdezte, hogyan tekintek vissza az elmúlt évekre. Válaszom az a mondat volt, amely idei lelkigyakorlatunk alatt szinte végig a fülemben csengett: inkább lenni, mint tenni. Gyakorlati évem áldás volt számomra. Köszönöm elöljáróimnak, hogy megajándékoztak Sepsiszentgyörggyel (Krisztus Király-plébánia) és Székelyudvarhellyel (Szombatfalvi plébánia). Rengeteget tanulhattam mindkét helyen, nagyon sokan kísérnek és imádkoznak értem azok közül, akikkel találkozhattam, megismerkedhettem. Nem hasonlítom a két helyet, mert nem is tehetem, valahogy úgy képzelem el, mint két egymásba kulcsolódó kezet.

Milyen mottót választottál és miért?

Salamon király szolgálata kezdetén mondott imájából választottam: „adj nekem Téged hallgató szívet!” (1Kir 3,9) Nem szeretnék csak „félszívvel” pap lenni, ugyanakkor önfejű sem szeretnék lenni. Rá hallgatva tenni a dolgom… Számomra a hivatás életem odaajándékozása, s határozottan gondolom, hogy csak akkor lehet hivatássá egy élet, ha teljesen odaadja magát másoknak Krisztus miatt. Papnak lenni számomra azt jelenti, hogy Jézus példájára azért lenni egymás mellett, hogy életet adjunk. Életet akarok adni szolgálatommal, nem a magamét vagy amit magamtól tudnék adni. A Krisztustól kapott életet.

Papként hogyan és hol látod magad? Milyen, szerinted ma egy pap portréja? Hogyan kell az emberek közt lennie?

Ferenc pápa mondata jut eszembe: „a valódi hatalom az egyházban a szolgálat”. Minden, ami ez alatt van, olyasmi, ami nem biztos, hogy Krisztushoz kötődő. Ezzel senkit és semmit nem akarok becsmérelni, de azt gondolom, ez a mondat adja meg a papság egyik legfontosabb vonását: szolgálat. Mikkel kell foglalkoznia? Mindennel, amivel szolgálni tud. Magamat hol látom? Annak alapján, amit a gyakorlati év alatt megéltem, mondhatom: nagyon jól éreztem magam a gyerekek között, de a családokkal sikerült a leginkább elmélyülnöm. Hogyan és hol? Szeretnék boldog pap lenni! Hiszem, hogy megkeseredve és megsavanyodott szívvel nem lehet Krisztus evangéliumát hirdetni. Szeretném megőrizni lendületemet, időt szánni a csendes elvonulásra is.

A pápalátogatás számotokra sok munkát és talán feszültséget is jelentett, ugyanakkor hatalmas, felemelő élmény lehetett a pápa körül liturgikus szolgálatot teljesíteni.

Két héttel ezelőtt mondtam: a tényt, hogy a csíksomlyói szentmise alatt közvetlenül Ferenc pápa mellett állhatok, elsősorban szolgálatként élem meg. Akkor még nem gondoltam, hogy ez szó szerint megvalósul. Volt minden: munka munka hátán, közben mély beszélgetések. Örültem, hogy ott lehetek, szolgálhatok. Szemináriumi közösségünkön is formált ez az időszak: sokkal összetartóbbakká váltunk. Egy-két társamnak olyan oldalát ismertem meg, amelyre talán sose derült volna fény. Adottságban és akaratban „gazdag” csapat vagyunk. Jó volt látni sokunk arcán a lelkesedést, még az utolsó pillanatban is, amikor a leereszkedő ködtől még az első széksort sem láttuk. Őrzöm szívemben a találkozás pillanatát, amikor mélyen egymás szemébe nézhettünk a szentatyával. Ünnep volt számomra. Próbálom naponta felidézni, megélni mondatát: „Édesanyánk, taníts meg minket összevarrni a jövőt!” Bármi történik is velünk, körülöttünk, ezt az egy mondatát sohasem feledhetjük! Köszönöm minden kedves olvasó értem mondott imáját!

Bereczki Attila-Szabolcs

Balánbányán, egy kis bányászvárosban születtem 1993. július 19-én, egyszerű család első gyermekeként. Szüleim munkás, szorgos emberek, nagyon sok mindent köszönhetek nekik. Az általános iskolát szülővárosomban végeztem a Geo Bogza Általános Iskolában, a kilencedik és tizedik osztályt Gyergyószentmiklóson a Fogarasy Mihály Műszaki Líceum diákjaként, elektrotechnikát tanultam, tizenegyediktől a gyulafehérvári kisszemináriumban folytattam tanulmányaimat.

Maradandó élmény, hogy zöldfülű gyerekként nem értettem, miért beszélhet a papbácsi a szentmise alatt, én nem – amikor kezdett felgyűlni bennem az energia, elkezdtem kocsizni, brummogni, édesanyám figyelmeztetett, hogy csendben kell maradni, imádkozni. Ezt akkoriban nagy igazságtalannak tartottam, irigykedve tekintettem a papbácsira: bezzeg ő… Ahogy nagyobb lettem, kezdtem megérteni a lényeget, harmadikos koromban kezdtem ministrálni akkori volt plébánosom, id. Pál Antal bátorítására. Akkoriban sokan mondogatták nekem, belőlem pap lesz, én erre mindig azt mondtam, biztos, hogy nem. Az évek múltával kezdett foglalkoztatni a papság gondolata. Bálint Emil atyának köszönhetem, hogy felismertem a hivatásom, ő erős személyiségével, szerető gondoskodásával, nyitottságával, bátorításával, közvetlenségével elősegítette papi hivatásom kibontakozását.

Ma bátran állítom, hogy hivatásom csíráját az isteni jelenlét határozza meg. Mindig éreztem Isten gondoskodását és jelenlétét életemben még a megpróbáltatások idején is. Isten a tenyerén tart és néha, ha letérek a helyes útról, ő felébreszt. Papszentelés előtt ajándék volt, hogy a szentatya mellett teljesíthettem szolgálatot. Bátorításként, áldásként éltem meg. A teológiai évek, az eltelt hét év alatt sok tapasztalattal, ismerettel és emberi kapcsolattal gyarapodtam. Minden napnak megvolt a maga kihívása, meglepetése, gyönyörűsége és egyben nehézsége is. A pasztorális év jelentős időszak volt számomra, első félévben Székelyudvarhely-Szombatfalván voltam, második félévben Gyimesben. Mindkét helyen sokat tanultam, elsajátíthattam, mennyire fontos az emberi kapcsolatban a nyitottság, az őszinte kommunikáció. Mindezek hiánya nagyon meg tudja keseríteni az ember életét. Olyan ez, mint az Istennel való kapcsolatunk, ha nem kommunikálunk Istennel, nem imádkozunk, kapcsolatunk élettelenné válik. Csak az a virág él, amelyet éltetnek, csak az a kapcsolat él, amelyet éltetünk. Ma hálatelt szível köszönöm Istennek, hogy ilyen tapasztalatokkal ajándékozott meg!

Papi jelmondatomként a 1Jn 4,21b-t választottam: „Aki Istent szereti, szeresse testvérét is”. Számomra ez a szentírási mondat feladatott tár elém, s minden keresztény elé is: szeretni Isten és felebarátaimat a mindennapok forgatagában. Imádkozom azért, hogy mindig a szeretet mellett tudjak dönteni.

Az utolsó száz méterhez közeledve hála és köszönet van bennem mindazok iránt, akik végigkísértek, vezettek: édesanyám, édesapám, a húgom minden nap imájukkal támogatnak, elhunyt nagyszüleim életük során sokat segítettek, barátaim, ismerőseim figyelmet szenteltek rám, nem utolsó sorban a papok, tanárok, akik őszinte szavaik, jó példájuk által ösztönöztek. Isten áldása kísérje mindnyájuk életét, munkáját.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here