Az aranymisés Cserháti Ferenc püspök

A lelkekért égve tüzet gyújtani

0
765
A túrterebesi születésű Cserháti Ferenc püspök aranymiséjét ünnepelte. Fotók: Magyar Kurír

Ötven évvel ezelőtt, 1971. április 18-án Márton Áron püspök Gyulafehérvárott pappá szentelte Cserháti Ferencet, aki ma a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök. Húsvét harmadik vasárnapján mutatott be hálaadó, koncelebrált aranymisét a budapest-gazdagréti Szent Angyalok-templomban, amelyről Bodnár Dániel számolt be a Magyar Kurír hírportálon, írása összefoglalóját adjuk közre, valamint Körössy László interjújának néhány részletét.

Az ünnepélyes aranymisén koncelebrált többek között Michael August Blume SVD érsek, pápai nuncius; Erdő Péter bíboros, prímás; Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök, Horváth Zoltán kanonok, és Szederkényi Károly, a templom plébánosa.

A szertartás elején Szederkényi Károly, Michael August Blume és Mohos Gábor köszöntötték a jubiláns püspököt. Ferenc pápa apostoli áldását Mohos Gábor olvasta fel.

Bevezető, hálaadó beszédében Cserháti Ferenc emlékeztetett rá: a szentmise, az eucharisztia ünneplése már önmagában is hálaadás. Ebben a szentmisében túlcsorduló örömmel és hálás szívvel magasztalja lelkemaz Urat, mert nagy dolgot művelt velem ő, a Hatalmas, ő, akit Szentnek hívunk. Magasztalja lelkem az Urat, mert csodálatos dolgot művelt velem karja erejével: már gyerekkorban elszólított a kanyargós kis Túr partjáról. Elvitt Szatmárra, a Kölcsey Ferenc középiskolába, onnan a gyulafehérvári papnevelő intézetbe. Magasztalja lelkem az Urat, mert jótevőket szerzett nekem ahhoz, hogy tanulhassak” – sorolta a püspök. Aranymisés homíliájában Cserháti Ferenc Lukács evangéliumának ahhoz a szakaszához fűzte elmélkedését, amelyben az emmauszi tanítványok felismerik a feltámadt Krisztust a kenyértörésben (24,45). A püspök rávilágított: a mai evangélium különösen kiemeli, hogy a tanítványok társaik közösségében, a kenyértörés közben ismerték fel az Urat, értették meg, hogy a búzaszemnek előbb el kell pusztulnia, hogy új élet fakadjon belőle és bőséges termést hozzon.

A szentmise végén Erdő Péter bíboros, prímás adott hálát Istennek Cserháti Ferenc ötven évi papi szolgálatáért. Kiemelte: a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott segédpüspök személye jelképpé emelkedett: kifejezője annak a lelki egységnek, amely összeköti a magyarországi egyházat, a határon túli magyarságot és a világ szórványmagyarságát. A szentmise a Te Deum eléneklésével zárult, majd az aranymisés egy csokor virágot helyezett el hálaadásul a templomban található csíksomlyói Szűzanya szobránál.

Körössy László kérdéseire válaszolva az aranymisés főpásztor elmondta: “Meghatározó volt számomra a környezet, amelyben felnőttem: az akkor még háromezer lelkes katolikus egyházközség és szent életű plébánosa, sok jó káplánja, szülőfalum magyar közössége, a keresztény szülők és nagyszülők, a keresztény családi nevelés. Mindez hozzájárult hivatásom kibontakozásához. Szülőfalum vallási életéről csak annyit mondanék, hogy akkoriban elsőcsütörtökön rendszeresen három-négyszáz gyermek gyónt, majd elsőpénteken reggel 7 órakor áldozott, mielőtt iskolába ment. A családban természetes volt, hogy ha a nagyböjtben valami miatt nem jutottunk el keresztúti ájtatosságra a templomba, akkor édesanyám kitette a feszületet az asztalra, a sámedlire térdeltem, és az imakönyvből elimádkoztuk az ájtatosságot, s éppígy a rózsafüzért októberben. A templomban a vasárnap délutáni, májusi és júniusi litániákra a fiatalok is összegyűltek.”

Gyulafehérvári éveiről szólva kiemelte: “Márton Áron püspök atya, akit mi mindig kegyelmes úrnak szólítottunk, egyértelműen a példaképem lett. Amikor a teológiára kerültem, előszeretettel jártunk hozzá ministrálni. Aztán hodegetikát, lelkigondozást és szociológiát tanított nekünk, büszke vagyok arra, hogy a tanítványa lehettem. Különös örömmel tölt el, hogy később ceremonáriusa is lehettem, ami abban az időben nagy megtiszteltetésnek számított. Ő akkor még szobafogságban élt, a diktatúra emberei annyit mégis megengedtek neki, hogy a legrövidebb úton átmehessen a palotából a székesegyházba. Ceremoniárusi szolgálatom során sokszor felmehettem hozzá a szobájába, itt püspöki díszbe öltöztethettem, aztán átkísérhettem a székesegyházba. Egy szent embert ismertem meg benne, aki hűségével és szenvedéseivel, a maga kiegyensúlyozott nyugodtságával, népének és egyházának töretlen szeretetével tekintéllyé magasztosult, nemcsak a papság, hanem az egész erdélyi magyarság számára.” Külföldre kerülése történetéről ezt osztotta meg az interjúban: “nehezen tudtam elviselni a zsarnokság korlátait, és azt, hogy fiatal papként csak a gyóntatószékben és a temetőben tevékenykedjek. Valóban szolgálni akartam, pap akartam lenni, lelkipásztor, és nemcsak a templom, a sekrestye falain belül. Németországban hivatalosan mint késői hazatérőt fogadtak, hiszen német származású vagyok, és a passzív német nyelvtudásom is megvolt, így még nyelvvizsgát sem kellett tennem. Egyetemi tanulmányaim során a félévi vakációk idejére Münchenben vállaltam átmeneti papi helyettesítéseket. Egy jó esperes-plébános mellé kerültem, aki hamarosan marasztalni kezdett. Tanulmányaim befejezése után aztán véglegesen is Münchenbe kerültem…”

“A misszión helyet, irodát adtam az Életünk újságnak (az európai magyar katolikusok nyomtatott havilapja – a szerk.), a főlelkészségnek, a Pax Romanának és sok más egyesületnek, igyekeztem teljes erőbedobással dolgozni, és talán sikerült is egy kis magyar hazát teremteni a hontalanságban a müncheni magyarságnak. Egyháztani tanulmányaimnak és főleg a Lumen gentium tanulmányozásának köszönhetően az volt a felfogásom, hogy az egyházközség eleven organizmus, és ezért ennek kialakításán kell munkálkodnom; sok kis eleven, élő sejtre, egyesületre és csoportra van szükség benne, amelyek aztán együttesen alkotják az élő és eleven egyházközséget. Azon fáradoztam, hogy ez a híres müncheni úrnapi körmeneteken, az egyházközségi majálisokon, a nagyszabású karácsonyi ünnepségeinken és egyéb közösségi rendezvényeinken valóban megnyilvánuljon.”

Szolgálata így alakult: “Miklósházy Attila SJ, a külföldi magyarokért felelős püspök, aki emellett a kanadai Torotóban még egyetemi tanár is volt, 1996-ban megbízott a személyes képviseletével Európában. Így lettem a külföldi magyarok püspökének úgynevezett európai delegátusa, majd röviddel ezután az Életünk főszerkesztője. A torontói magyar püspökkel nagyon jól összedolgoztunk, a nagy távolság ellenére is remekül kommunikáltunk egymással. Ettől kezdve a Vatikán által szervezett nemzetközi konferenciákra és az európai migránspasztorációt érintő összeurópai lelkipásztori tanácskozásokra, majd később, a rendszerváltás után a hazai rendezvényekre is mindig engem delegált. A munkától sohasem vonakodtam, Márton Áron püspök jelmondata szerint: non recuso laborem. Elmondhatom, hogy a lelkipásztori munkát a hobbimnak tekintettem, mindig élveztem, és a mai napig is élvezettel végzem. Amit tudok és meg bírok tenni, azt valóban lelkesen teszem. Miklósházy Attila SJ püspök nyugdíjba menetele után Erdő Péter bíboros úr Esztergomban püspökké szentelt, és a vatikáni rendelkezéseknek megfelelően a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia is megbízott a külföldi magyarok lelkipásztori szolgálatának ellátásával. Azóta járom a világot és folytatom a szolgálatot, amit még annak idején Mindszenty József bíboros, hercegprímás kezdett el, amikor – éppen 50 évvel ezelőtt, 1971-ben – emigrációba kényszerült.”

Hitvallása: “A pap legyen tudós és jámbor. Már gyulafehérvári kispap koromban is ezt vallottam, amikor 1970-ben, az Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskola elnökeként megtartottam székfoglaló beszédemet a szeminárium aulájában és nagyközönség előtt. Ma talán még hozzátenném a lelkipásztori zélus követelményét, mint ahogyan erre Szent Pál apostol példát adott. Véleményem szerint csak az tud tüzet gyújtani, akiben van tűz. Ha te magad nem égsz a lelkekért, hogyan akarod a Lélek tüzével lelkesíteni őket?”

Fotó: Merényi Zita, Lambert Attila

Forrás: Magyar Kurír