Laudate nomen eius!

1
2857

Az első megkeresésünkkor a kórházból válaszolt a hívásra – nyilván nem az volt a legalkalmasabb időzítés. Bár már nyugdíjas, azt vallja, a muzsikálás elől soha nem lehet nyugdíjba vonulni: Czol Ernő nagybányai kántor úrral beszélgettünk.

Ki ismertette, szerettette meg önnel a zenét, és mikor kezdett el muzsikálni?

Hatéves koromban kezdtem zenét tanulni. Nagykárolyban élt a nagynéném, aki kedvesnővér volt, de mivel a zárdákat bezárták, zeneoktatással foglalkozott, hisz zongora szakon végzett. Azokban az időkben abból élt, hogy zongoraórákat adott. Szülőfalumból, Mezőfényről minden héten többször is bejártam – vagy éppen bebicikliztem hozzá Nagykárolyba zongoraórára. Mivel én rokon gyerek voltam, velem sokkal szigorúbb volt, mint a többi diákkal. Akkor ez nekem egyáltalán nem esett jól, de később rájöttem, hogy bizony a hasznomra vált. Ez így ment évekig, majd nyolcadik osztály után Gyulafehérvárra kerültem a kántoriskolába. Ott orgonát tanultunk, és mindent, amit lehetett, annak befejeztével pedig még egy évet maradtam a teológián, viszont úgy gondoltam, nekem nem fog menni a papi hivatás. Ekkor kerültem el két hét próbaidőre kántornak Nagybányára, és azóta is itt vagyok…

Hány év is telt el a kéthetes próbaidő óta?

Negyvenhárom évet dolgoztam hivatásszerűen a szakmában, először a nagybányai II-es számú plébánián közel huszonegy évet, azután pedig még huszonkettőt a nagybányai I-es számú plébánián, a Szentháromság-templomban. Annak idején a nagy orgonistáktól meg egymástól lestük el a szakmát – talán valahogy úgy voltunk, mint Bachék, akik egymástól tanulták el a mesterséget –, mivel nálunk akkoriban nem volt olyan lehetőség, hogy főiskolára menjünk orgona szakra. A görögkatolikus egyház nem létezett, a római katolikus megtűrt egyház volt, az ortodox egyház pedig nem használ hangszeres zenét. Tehát a nagyobbaktól lestük el az orgona csínját-bínját.

Szerencsém volt azzal, hogy közel laktunk a határhoz, és a kishatárétlépővel minden hónapban hat napot el lehetett tölteni Magyarországon. Az egész falunak volt egy rokona, akinek a nevét bediktáltuk az átlépéskor (nevet). Így sokat jártam fel Pestre, jártam a templomokat, és hallgattam, akiket csak tudtam. A hat napba sok minden belefért (miután átértünk, senki nem kérdezte, mit csinálunk itt), így ismertem meg Magyarországot, ami olyan volt nekünk akkoriban, mint Kánaán… De jártam Boros Valér atyánál is Marosvásárhelyen, aztán Szebenben Dressler karnagy úrnál, közben befejeztem a tanulmányaimat a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, hittantanár és német szakon, majd következett egy linzi egyházzenei főiskola. Lassan ideje volt saját lábon állni, és következett az alkotás.

Hogyan emlékszik vissza Mezőfényre?

Volt két plébánosom, akik nagyon tehetséges muzsikusok is voltak, az idősebbiktől rengeteget tanultam. Nagyon szép és jó közösség volt a szülőfalumban, templomba járók, akik szerették a kultúrát és a zenét is.

Nagybányára kerülve mi fogadta?

Amikor idekerültem Nagybányára, rengeteg volt a gyerek, így inkább a gyerekmisékkel kezdtem. A gyerekek nagyon szerették azt a „pop stílust”, a közösségnek még szokatlan volt, de aztán megszokták. Fiatalokkal és felnőttekkel is foglalkoztam, mindig két kórussal dolgoztam, vagy éppen hárommal, ha lehetett. Szerettem mindenik kórust, azt biztosra tudtam, hogy nem magamnak nevelem őket, hanem egy társadalomnak. Próbáltam úgy viszonyulni hozzájuk, hogy bárhova is kerülnek majd az életben, a templomot ne felejtsék el. Rengetegen elköltöztek mindenfelé a nagyvilágba, de tudom mindenkiről, ha csak teheti, jár templomba. Ez volt a cél. Aztán valahogy összejött…

Egy ifjúsági énekeskönyvet is összeállított…

Akkor ez még újdonságnak számított, szanaszét voltak az ifjúsági énekeink mindenféle papírlapon. Nekiálltam kottázni, amit lehetett, ötezer példányban adták ki annak idején a Laudate nomen eiust. Azonnal el is kelt, itthon is, Magyarországon is. Több mint ötszáz ének került bele, de azóta legalább még annyit hozzátehetnénk.

Ma is írok dalt, nem állok meg, hiába vagyok nyugdíjas … Tanítom a gyerekeket, vannak zongoraóráim. Ez olyan dolog, hogy ha valaki muzsikusnak született, muzsikus lesz nyolcvanéves korában is, vagy addig, amíg meg nem hal. Ez a lélekben van… Egyszer azt mondta nekem valaki, csak akkor írjál Jézusról dalt, ha a szíveddel érzed, másképp nem fog menni. Nagy nevelőim voltak, és ezeket a tanácsokat mind megjegyeztem… A lelkedben kell éljen az, amiről és akiről írsz. Attól hiteles.

Közben 2016-ban stroke-ot kaptam, de azóta is dolgozom. Nem újdonság ez a zenészeknél, attól még dolgoztak annak idején is, csak a mai tudomány kicsit előrébb jár, jobban meg tudják állapítani, mi a baj. 2018-ban elvesztettem a feleségem, van két nagy fiam, ők is kiváló zenészek, de más pályát választottak, programozók lettek. Ők itt nőttek fel a zongora mellett.

Hogyan viszonyult a felesége az ön hivatásához?

Lelkében tudta, hogy ez nem olyan egyszerű. Ő építészmérnök volt, nagyon jó hallással. Ő volt nekem a legjobb zenei kritikusom. Tudtam, hogy amit mond, azt meg kell szívleljem. Ott ült a hívek között a padban, és hallgatta, mit játszom én fent. Aztán amikor hazaértünk, szépen elmondta a meglátásait, hogy hol mit kellene még átnézni, jobban kigyakorolni. Azt gondolom, kritika mindig kell, mert csak így tudunk előrehaladni. Véleménykülönbségek vannak, de ez nem kell törésekhez vezessen.

A családban mindenki tette a dolgát. Nekem sok szabadidőm nem volt. Szombaton hittanórák, esküvők – főleg nyáron –, vasárnap négy mise, így mindig nagyon vártam a hétfőt, de arra sokszor közbejött egy temetés… Viszont ezt a szakmát csak hivatásszerűen lehet végezni, másképp az ember beletörik. És az, hogy mennyire hivatásszerűen űzi vagy sem valaki, idővel kiderül. Ha nem, akkor abba kell hagyni.

Voltak olyan pillanatok, amikor abba akarta hagyni?

Volt olyan, hogy arra gondoltam, váltanék, de aztán a váltás tulajdonképpen úgy következett be, hogy átkerültem a másik templomba, viszont ugyanabban a szakmában maradtam.

A hittanórákon volt éneklés, illetve a hitoktatásban is részt vett?

Nagybányán akkor már román nyelven folyt a tanítás az iskolákban, és római katolikus román ajkú hitoktató nem igazán volt. Így körülbelül tíz iskolában tanítottam hittant románul. Többnyire a hetemet úgy kezdtem, hogy hétfőn ötkor keltem és átnéztem az aznapi anyagomat, hisz nem vallhattam szégyent a román anyanyelvű diák előtt, hogy nem tudom a nyelvet. Reggel hétkor már ott voltak a diákok az iskolában. Viccelődtem is velük, hogy nem tudnak legalább egyszer ellógni erről a hittanóráról?! (Nevet) De azt válaszolták, nem, mert nagyon szeretik a hittant, azért jönnek.

Persze a templomi hitoktatáson soha nem maradt el az éneklés. Negyedórával, húsz perccel az óra vége előtt bementem, és énekeltem a hittanos gyerekekkel. Ott készültünk fel, hisz az egyházban mindig van valami ünnep vagy esemény. Amikor már kezdődött volna a vakáció, akkor pedig foghattunk is neki a gyakorlásnak a Szent István-napokra. Az egy egész hetes rendezvény, és arra már előtte két hónappal rá kell állni, keményen készülni kell, hisz egy hétig állandóan koncertezni kell, és előadásokat nem lehet félvállról véve tartani. Ezzel telt el mindig a nyarunk, huszonhárom éven át. De nagyon szerettem a közösséget, és láttam, hogy a fiatalok is nagyon szívesen jönnek. Akkor hát miért ne?!

Mi volt a legnehezebb ebben a negyvenhárom évben, és mit üzenne a fiataloknak?

Amit üzennék a mai fiataloknak: tegyék a dolgukat ott, ahova az Úr állította őket. Mert ő megfizet mindenkinek, előbb-utóbb valamilyen formában. Persze akit az Úr szeret, azt megpróbálja, kipróbálja, de mindenben ott is áll mellettünk, velünk van és segít. Nem mondhatnám, hogy nehézségnek vettem, de velem is történt egy kis meghurcoltatás… Egy év börtönre ítéltek.

Börtönre ítélték?

Az egy érdekes történet volt. Ugye a templomban sokat foglalkoztam a fiatalokkal, és az akkori rendszernek ez szemet szúrt. Többször beidéztek, a plébánosom már nem tudta, mit csináljon. Mondtam neki, válaszolja azt, hogy nem bír velem, és én tovább tanítom a fiatalokat. A rendszer persze működött, és az lett a vége, hogy megállapították, rendszerellenes propagandára tanítom a fiatalokat. Nagyváradon lett egy tárgyalásom, ahol egyévnyi börtönre ítéltek. De ebben volt egy csavar, mert úgy szólt az ítélet, hogy a munkahelyen végrehajtandó. Néztünk is nagyokat az ügyvéddel, akit mellém adtak (mert ugye én nem fogadhattam), aztán mehettem vissza a munkahelyemre…. Vagyis a templomba… Visszaszállítottak Nagybányára, és folytattam tovább a dolgomat, de utána már nem zavart senki.

Egy évig a templom volt a börtön…

Pontosan. Olyan értelemben, hogy nem volt szabad elhagynom a várost, a körzeti rendőr minden nap jött hozzám, már végül annyira jóba lettünk, hogy azt mondta: Te, nagyon jó helyen dolgozol, én is katolikus leszek. (Nevet.) Mi akadályoz meg? – kérdeztem tőle. Azóta is jár a templomba, a családjával együtt. Nem én térítettem meg, hanem az Úr. (Kértek tőlem névsorokat, és akkor vesződtek fel, amikor mondtam, engem nem azért fizetnek, hogy névsorokat adjak, ez az önök dolga. Jöjjenek el a templomba, és kérdezzék meg a fiatalokat, hogy hívják őket… Persze hogy oda nem jöttek el… Így kerültem hát bele a levesbe, és megkavartak keményen…. Gondolták ők…)

(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2021. március 28-ai számában jelent meg.)