Erik Varden trappista szerzetes, trondheimi püspök a magyar olvasók számára sem ismeretlen. A közelmúltban adott egyik interjújából fordított és közölt néhány gondolatot a Vigilia szerkesztősége a közösségi médiában, ezt olvashatják olvasóink.
Szerencsés lenne, ha nagyobb mértékben visszanyúlnánk a bűnnek arra a bibliai és patrisztikus értelmezésére, mely szerint a bűn elsődlegesen sebet üt rajtunk, megfoszt valamitől, elvesz tőlünk valamit, mintegy levág rólunk valamit. Ha abból indulunk ki, hogy a bűnök sebek, amelyek gyógyulást igényelnek, jobban meg tudjuk ragadni a mai ember figyelmét és érdeklődését. Olyan korban élünk ugyanis, amikor sokan megszállottjaivá válnak a saját sebeiknek. És a nyugati kultúrában élők túlságosan is hajlamosak áldozatnak tekinteni magukat. A szórakoztatóipar termékeiben, az újságokban, más médiatermékekben, a filmekben és a regényekben is nagyon sok szó esik sebekről.
Amiről viszont sokkal kevesebbet beszélünk ma, az az, hogy a sebeket valójában meg lehet gyógyítani. Ezért is annyira fontos, amit a kereszténység el tud mondani ezzel kapcsolatban. A kereszténység és a zsidóság, vagyis a bibliai vallás nagyon realistán közelít az emberi sebzettséghez. Arra figyelmeztet minket, hogy ne azonosítsuk magunkat a sebeinkkel, és ne engedjünk annak a kísértésnek, amely arra unszol, hogy azt gondoljuk, mi vagyunk az evangéliumban említett sorvadt kezű ember, vagy mi fekszünk magatehetetlenül, és nincs, aki elvinne minket a gyógyító vízhez. Ne gondoljunk állandóan arra, hogy milyen veszteségeink voltak gyerekkorunkban, és milyen keveset kaptunk bizonyos dolgokból.
A Szentírás persze nem közömbös az emberi lét tényleges összetevői iránt. Arra biztat, hogy fogadjuk el és tudatosítsuk élettörténetünk minden elemét, ne fordítsuk el a fejünket semmitől, ami bennünk van, és ne tegyünk úgy, mintha bizonyos dolgok nem történtek volna meg, de közben legyünk biztosak abban, hogy nincs olyan seb, amelyet ne lehetne begyógyítani. És higgyük el, hogy mindannyian teljességre, boldogságra és hiánytalanságra vagyunk teremtve. Azt hiszem, a mai ember legalapvetőbb sebe és hiánya a reménytelenség. Meggyőződésem, hogy mérhetetlenül fontos reményt ébreszteni az emberekben. Késznek kell lennünk arra, hogy a jövőbe vessük tekintetünket, előrenézzünk, s elhiggyük, hogy van mire várnunk. Nemcsak abban a banális értelemben, hogy reméljük, este lehajthatunk egy sört vagy jövő héten megünnepelhetjük a születésnapunkat, hanem abban az értelemben, hogy joggal remélhetjük, az egész életünk és az egész világ élete valamilyen célra irányul, olyan végkifejletre, ami nem rémálom, és nem pusztulás. Meg kell őriznünk magunkban ezt a reményt, de közben éberen és figyelmesen érzékelnünk kell, mennyire nyugtalanító állapotban van a világ, amelyben élünk, s amelyért felelősek vagyunk.
Forrás: Vigilia
