A szükség nem mindig kiált, gyakran csendben van jelen, a mindennapok peremén, láthatatlanul, nemcsak hiányokat, hanem mélyebb kérdéseket is feltár: felelősségről, méltóságról, kapcsolataink valódiságáról. Mégis vannak, akik észreveszik, közel hajolnak hozzá, és nem fordítják el a tekintetüket. Mi indít el valakit ezen az úton? Hogyan válik a segítés nem csupán munkává, hanem hivatássá, sőt életformává? Emberközelben dr. MÁRTON ANDRÁS, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója.
Ha visszagondolsz a pályád elejére: volt egy konkrét pillanat, amikor rájöttél, hogy a segítő szakma lesz az utad?
Nem tudnék felidézni egyetlen nagy felismerést. A nyolcvanas évek második felében a Romániában uralkodó perverz nemzeti-kommunista államhatalom csúcsra járatta az embertelenséget, az értelmetlenséget és az oktalan nyomort. Ekkortájt fiatal egyetemistaként jó barátokkal egyre komolyabban kerestük a jó Istent. Ő minden tekintetben kiváló lelkivezetőket rendelt számunkra, akik mellett közösséggé kovácsolódtunk, és máig társai vagyunk egymásnak az istenkeresésben és a hétköznapi életben is.
A várva várt, mégis váratlanul bekövetkezett rendszerváltást kegyelmi időnek éltük meg, egyszerre hangolt rá az általános, kitörő lelkesedésre és a ránk háruló egyéni és generációs felelősségre. Központi kérdésünkké vált: hogyan nézhetne ki közvetlen környezetünk, erdélyi valóságunk, ha szabadon, összekapaszkodva, a jó Isten hangjára figyelve elkezdenénk azt magunk is alakítani. Akkori lelkivezetőnk, Böjte Csaba atya mély és teljes elköteleződése a szegények mellett bizonyos mértékig mindannyiunkra átterjedt. Évekig számos útján elkísérhettem, bekapcsolódhattam úttörő munkájába. Ennek kapcsán szembesültem egy olyan mértékű szociális nyomorral és széteséssel, amit korábban elképzelni sem tudtam. De megtapasztalhattam azt a lelkesítő, felszabadító erőt is, amely az Istenben gyökerező életből fakad. Nem látványos fordulattal, inkább lépésről lépésre szövődtem bele a feladatba.
Milyen családi vagy gyerekkori tapasztalatok formálták leginkább azt, ahogyan ma az emberekhez viszonyulsz?
Szüleim reggeltől estig dolgoztak. Amolyan lakótelepi gyerekként nőttem fel, kulccsal a nyakamban. Ez borítékolta a nagyon korai önállósodást, természetszerű bevonódást az élet feladataiba: a bevásárlásba, a házi munkába, kisöcsém pesztrálásába. Már elsős koromtól egyedül buszoztam az iskolába, gyakran átszállással; önfelelős módon kellett végeznem a házi feladataimat és minden egyebet is. Szüleim teret és bizalmat előlegeztek meg. Feladatokat kaptunk is, kerestünk is, de szigorú számonkérést, erőből való irányítást nem tudok felidézni. Nekem jó volt ebben a szabadságban élni.
Meggyőződésem, hogy felnőni csak a szabadság és a lépésről lépésre kiérlelt felelősség erőterében lehet.
Orvostanhallgató voltál. Miért döntöttél végül úgy, hogy nem maradsz az orvosi pályán?
Mindig szerettem emberekhez kapcsolódni, az egyéniségek és egyediségek sokszínűségével szembesülni, gyönyörködni benne, kapcsolódni, gazdagodni általa. Úgy véltem, hogy abban a rendszerben emberekkel dolgozni, és közben nem meghasonulni, talán orvosként lehetséges. Az is szerepet játszott döntésemben, hogy keresztapám, akit nagyon szerettem, és sok szempontból példaképem, orvos volt. Tanulmányaim megkezdésekor erős volt bennem a szándék, hogy az első adódó alkalommal elhagyom az országot, kimenekülök abból a méltánytalan és méltatlan rendszerből, amely mindannyiunkra nehezedett. A rendszerváltást követően ez okafogyottá vált. Ha nem kergetnek, nincs miért menekülni. Akkorra már meghatározóak voltak gyökereim a közösségünkben, megerősödött a rendszeralakítás iránti érdeklődésem és belső elhatározásom is.
Mi volt a legnagyobb fordulópont az életutadban?
A legmeghatározóbb kétségkívül az, hogy a nyolcvanas évek végén megismerhettem életem párját, Jutit. Nagy ajándéknak élem meg, hogy kettőnk kapcsolatának mélyülése együtt járt istenkapcsolatunk és közösségi kapcsolódásunk mélyülésével; együtt alakulhatott hivatásunk, elköteleződésünk egymás iránt, kisebb és nagyobb közösségünk, egyházunk iránt. Ismertük, értettük, éreztük, mi mozgatja a másikat. Számomra erős és valóságos tapasztalata annak a paradoxonnak, hogy egy meg egy az egy. Ez élettervezésünk összehangolását nagymértékben segítette.
1995-ben gyakorlatilag már eldöntöttük, hogy Dévára költözünk, ahol a Szent Ferenc Alapítvány keretén belül a dél-erdélyi térség mélységesen elszegényedett munkástelepei számára egy mozgó orvosi rendelőt hoztunk volna létre. Böjte Csaba atya akkortájt értesült arról, hogy a Caritas is tervez „valamilyen mozgó egészségügyi ellátást”. Úgy vélte, egyházunk nem rendelkezik még annyi erővel és tapasztalattal, hogy párhuzamos rendszereket működtessen. Megkerestük hát Szász János atyát, a Caritas akkori igazgatóját, hogy tájékozódjunk terveikről. Egy otthoni betegápolási szolgálat meghonosítását megcélzó elképzelésről számolt be. Nem sokkal ezután János atya felkínálta, hogy ebben részt vállaljak. Így kapcsolódtam be a Caritas munkájába: szakvizsgámig részmunkaidőben, majd teljes gőzzel. Ennek már 30 éve.
Inkább lemondásként, vagy irányváltásként látod ezt a döntést?
Valójában egyiknek sem. Inkább egy természetszerű folyamatnak, ami akkori életemből, tapasztalataimból, kapcsolataimból és belső megmozdulásaimból szövődött: lehetőségnek, szabadságnak, saját utamnak éltem meg. Párom is teljes mértékben támogatta. Legfőbb hivatásomnak ma is azt látom, hogy amit teszek, vezessen közelebb a teljesebb, igazabb önmagamhoz és a jó Istenhez.
Mi segít abban, hogy emberként ne égj ki ebben a munkában?
Onnan közelíteném meg, hogy mi lelkesít, mi segít értelmet találni és lelkesedni a feladatért. Ez persze nem mindig sikerül, de ez is természetes. Családi környezetemben nagyon szeretek lenni, feleségemmel, gyermekeinkkel. Mindig rajongtam gyermekeimért, akik ma már nem gyermekek, de öröm és feltöltődés együtt lenni velük, gyönyörködni kibontakozásukban.
A zene mindig fontos szerepet játszott életemben. Szeretek belemerülni a jó muzsikába, talán azért is, mert egy beszélt nyelven túli nyelvezet, amely tágítja a világot, inkább integrál, mint kiszorít. Szeretek kirándulni, kerékpározni, sízni. Nagyon szerettem olvasni, de erre az utóbbi időben kissé rányomult a digitális média, pedig az inkább fáraszt és kiüresít.
Munkámban leginkább az lelkesít, amikor sikerül tágítani az úgymond „magától értetődő”, bejáratott valóságot mások és önmagam számára. Amikor megnyílik egy tágasabb élettér, amelynek létezéséről gyakran sejtésünk sincs, amíg meg nem tapasztaljuk. De kell valaki vagy valami, ami belecsalogat, belesegít ebbe a többe, jobba. Olvasatomban ez minden segítő feladata:
megtapasztalni és megtapasztaltatni, hogy az élet sokkal gazdagabb, tágasabb, mint ahogy egyenként és egyénenként el tudjuk képzelni. Végső soron minden segítés pedagógiai küldetés.
Volt olyan történet, ami hosszú időre nyomot hagyott benned?
Számtalan, hol szomorú, hol örömteli történettel, emberi arccal, elhivatott, szép lelkű munkatárssal ajándékozott meg a jó Isten munkám során. Megosztanék egy történetet, mert ma is jó nekem felidézni: Csíkszeredában voltunk a Caritas egyik hűséges barátjával, támogatójával közösen. Foglalkozáson vettünk részt, munkatársaink idős személyeket támogattak mozgáslehetőségeik bővítésében. Mikor lejárt a foglalkozás, egyik részt vevő néni – aki korábban mozgáskorlátozottsága miatt hosszú évekig nem hagyhatta el otthonát, és most ismét kedvére kijárt, sőt néhány tánclépést is tudott lejteni – félrevont minket, és cinkos meghittséggel a következőt mondta: „Tudják, a lányok azt mondják, hogy a mozgáskompetenciánkkal dolgoznak. De valójában az életörömünkkel.”
Mit tanított neked a segítő munka az emberi természetről?
Hogy mindannyian valódi, tiszta életörömre vagyunk meghívva, élethelyzetünktől és állapotunktól függetlenül. Ehhez valójában nem kell sok; a legtöbb életállapotban hozzáférhető, mégis gyakran végtelenül távolinak tűnik, mert nem ott keressük, ahol elkallódott. Három kulcskérdést mindig érdemes feltennünk: hol tudom megtapasztalni saját hatékonyságomat? Hogyan tudok minőségileg kapcsolódni embertársaimhoz és a jó Istenhez? Milyen módon és mértékben lehetek ráhatással arra, ami velem történik? Minél közelebb kerülünk ezekhez az erőterekhez, annál jobbnak, teljesebbnek, értelmesebbnek éljük meg életünket. Ez mindenkire igaz. A másik emberhez is innen kell közelítenünk, függetlenül attól, hogy családi, baráti, segítői vagy munkatársi kapcsolat fűz hozzá. Ez az emberi méltóság tere. Ezt tágítani, felszabadítani: a tisztelet, a szeretet műve. Ezt szűkíteni, elorozni: a tiszteletlenség, a szeretetlenség, a figyelmetlenség vagy a közöny gyümölcse. Mindannyiunk életfeladata, hogy mindennapi teendőink sodrása és kényszerei ellenére erre tekintettel legyünk.
Mi az a probléma, amelyről kevesebbet beszélünk, pedig nagyon jelen van?
Az elidegenedés. Számos, valójában elidegeníthetetlen életfeladatot átruháztunk egyre arctalanabb, megszólíthatatlanabb rendszerekre, feladtuk egyéni és közösségi jólétünkhöz kapcsolódó felelősségünket és lehetőségeinket. Majd „a tanügy”, majd „az egészségügy”, „az állam” vagy a „tudomány”, az „ipar”, a „nagyáruház”, vagy akármi. A lényeg: valamilyen rendszernek meg kell oldania, sőt kötelessége is megoldani, legyen számonkérhető, ez nekünk kijár. A hálának nem a hálátlanság az ellentéte, hanem a jogosultságérzet. De ezzel éppen azt adjuk fel, amitől jól kellene lennünk: saját hatékonyságunk tapasztalatát, összetartozásunk és egymásrautaltságunk tapasztalatát, egyéni és közösségi autonómiánkat. Ördögi kör ez, amely egyre termeli a megkeményedett, asztaldöngető, elidegenedett szenvedést.
Mi az a tévhit a Caritasról, amit eloszlatnál?
Talán az, hogy a Caritas „dolga” megoldani a szociális kihívásokat. Valójában mindig emberek segítenek embereknek. XVI. Benedek pápa a Deus caritas est (Az Isten szeretet) kezdetű enciklikájában kihangsúlyozza, hogy az egyház karitatív szervezetei nem mentesítik a hívőket egyéni felelősségük alól. Caritas szervezetünket mi is elsősorban az intézményes lehetőség védett terének tekintjük. A mi kötelességünk ezt a teret nyitva tartani, lehetőség szerint tágítani, gondoskodni intézményi és szakmai minőségéről. De csak olyan mértékben tudunk működők és elevenek maradni, amilyen mértékben jó emberek, szociális igazságosságra vágyó és törekvő közösségek kitöltik és éltetik ezt a teret.
Hol van a határ a segítség és a túlsegítés között?
Nagyon nem mindegy, hogy az embert szolgáljuk vagy kiszolgáljuk. Ha tudatában vagyunk annak, hogy hatékonyságunk tapasztalata, kapcsolódásaink és autonómiánk hordozzák emberi méltóságunkat és életminőségünket, ezt kell megtámogatnunk. Ha megteszünk más helyett olyat, amire ő maga is képes lenne, megfosztjuk méltóságától, életminőségétől, társfüggőségeket építünk. Ellátó rendszereink ettől nyögnek. A sokat hangoztatott megelőzés és aktivizálás legtöbbször inkább szólam. Például ha egy ápolási otthonban valóban sikerül aktivizálni a lakókat, az otthon kevesebb finanszírozásra lesz jogosult azzal szemben, ahol egyre rosszabb állapotban vannak a lakók, és romlik az állapotbesorolásuk.
Amíg a rendszer a szolgáltatást és nem a jóllétet méri és jutalmazza, a segítés eltolódik egy gazdaságilag is fenntarthatatlan szolgáltatói aktivizmus irányába. A nagyobb önállóságot, életminőséget megcélzó igyekezet a legjobb esetben is csak másodlagos célként jelenik meg.
Ha a Caritas megszűnne, miből venné észre a társadalom?
23 éves koromig egy embertelen és emberségtelen diktatúrában éltem. Marosvásárhely elég nagy városnak számított, de én fiatal férfikoromig két kezemen meg tudnám számolni, hány fogyatékossággal élő embert láttam, nemhogy beszélgethettem vagy barátkozhattam volna velük. Mikor az ápolási szolgálattal kezdtünk bejárni emberek otthonaiba, döbbenten szembesültünk azzal, hány helyen rejtegetnek szenvedő embereket hátsó szobákban, nyári konyhákban, milyen körülmények között élnek, milyen hatalmas terhekkel küszködnek családjaik, gyakran minden külső segítség nélkül.
Szervezetünk hőskorában arról álmodtunk, hogy szolgáló jelenlétünk a hétköznapok természetes részévé váljon egy olyan országban, ahol az 1970-es évektől kezdve gyakorlatilag felszámolták a szociális és jóléti szolgáltatásokat, és eltorzították az ezekhez tartozó szakmai és társadalmi kultúrát.
Számomra nem is az az elsődleges kérdés, miből venné észre „a társadalom”, ha nem lennénk, hanem hogy mit vesz észre akkor, amikor vagyunk. Láthatóvá válnak-e a gyengébbek és a törékenyebbek? Segítünk-e abban, hogy közösségeink jó szívvel vállalják őket, figyelemmel, együttérzéssel és felelősséggel forduljanak feléjük? Az ellenkezőjét sajnos igen hamar meg lehet szokni.
Harmincöt éves fennállása alatt a Gyulafehérvári Caritas Románia egyik legjelentősebb szociális szervezetévé nőtte ki magát. Ma öt megyében, több mint 120 településen vagyunk jelen. Csak az elmúlt évben közel 12 000 embert kísértünk egy méltóbb élet felé. Munkatársaink valóságos támaszt nyújtanak időseknek, betegeknek, gyerekeknek, fogyatékkal élőknek és nehéz helyzetben lévő családoknak: otthoni ápolással, nappali központokkal, bentlakásos ellátással, fejlesztő programokkal és folyamatos közösségi jelenléttel. Több ezer ember van ma Erdély-szerte, akire szinte kizárólag csak a Caritas munkatársai nyitják rá az ajtót.
Mi volt a legszebb mondat, amit hallottál?
Szépsége és mélysége miatt gyakran idézem Hamvas Bélának egyik mondatát a Scientia Sacra című művéből, mert jól tükrözi az emberről – önmagamról és másokról – való gondolkodásomat: „Aki befelé néz, önmagába néz, önmagában egy egész világot talál. De e világ legmélyén, ahol a lélek önmagával határos, kapu van, mely a mindenségre nyílik.”
Ez a mondat gyönyörűen egybeszövi a magatartás-kutatás, a kommunikációelmélet és a modern lélektan felismeréseit, és beleoltja a spiritualitás titkába. Mindannyian zárt rendszerként működünk, gondolkodunk, irányítjuk életünket, magatartásunkat. Akarva-akaratlanul létrehozzuk saját belső képeinket a környezetünkről és az általunk észlelt valóságról. Szavaink révén e világoknak csupán halvány lenyomatát tudjuk megosztani, törékeny látszatát tudjuk kelteni az egyetértésnek, amely aztán pillanatok alatt szertefoszlik. Bár ezek a képek mind tiszteletet érdemelnek, mert hordozzák egyéniségünket és egyediségünket, értelmet csak akkor nyernek, ha elkísérjük egymást a léleknek addig az „önmagunkkal határos kapujáig”, amely rányílik a mindenségre. Hitem szerint erre hív mindannyiunkat a jó Isten: hogy az „én” kapuján átlépjünk oda, ahol egy akol van és egy pásztor, és ahol nem az izzadságszagú magyarázataink és igyekezetünk, hanem az ő Szentlelke teremti meg az egységet.
Volt olyan helyzet, amikor különösen erősen megtapasztaltad az emberi méltóság törékenységét?
Hitem szerint a méltóság létünk ontológiai alapja. Elpusztíthatatlan. De könnyen lehet meggyalázni, bemocskolni, tapintatlan darabossággal átgázolni rajta. Tudatlanság, felelőtlenség, szakszerűtlenség, de akár rossz szándék is súlyos, maradandó sebeket ejthet testen és lelken egyaránt. És bármikor, amikor a másik személyt egyoldalúan alárendelem saját akaratomnak, szándékaimnak, elvárásaimnak, önkényemnek, vállalt és rejtett agendáimnak, voltaképpen tárgyiasítom. Martin Bubert parafrazálva: már nem én–te kapcsolatban vagyok vele, hanem én–az kapcsolatban. Ezt egy kiszolgáltatott emberrel elkövetni mindennél súlyosabb vétség, bár ilyenkor olvasatomban az elkövető inkább veszti méltóságát, mint az elszenvedő. És igen, nagyon könnyen előfordul bármelyikünkkel, közben mindannyian elkövetők és elszenvedők is vagyunk.
Nagyon vékony jégen táncolunk a szenvedőkkel és egymással való érintkezéseink során. A szabadság, a tisztelet, a szeretet légkörében oldódni tudnak ezek a görcsök, gyógyulni tudnak a sebek.
Mit mondanál annak, aki hisz Istenben, de nem érzi, hogy segítenie kell másokon?
A jó Istenbe vetett hit mindig kapcsolat. És ha kapcsolat, akkor szükségszerűen kinyílik a másik ember felé is. Nem is annyira parancsként, inkább természetes következményként.
Hogyan lehet megőrizni a családi egyensúlyt?
Nincs olyan feladat, amely ne tenné próbára a magánéletet, és viszont, ha komolyan veszi az ember. Próbálunk tudatosan hangsúlyt fektetni az együtt töltött minőségi időre, belakni a valódi kapcsolódás tereit. Igyekszünk megismerni azt, ami a másikat mozgatja, lelkesíti, próbáljuk kiszűrni az üresjáratokat, meddő időket. Közös olvasásokkal, kirándulásokkal, játékokkal, mély beszélgetésekkel, meghitt ünneplésekkel, közös imával, az adódó terhekkel való megbirkózással fonódik egyre szorosabbra életszövetségünk.
Egymást és gyermekeinket mindig komolyan vettük, igyekeztünk nyitva tartani a dialógus és a felelős szabadság tereit. Persze ez is kötéltánc, kisebb-nagyobb kilengésekkel, de mindig volt biztos tájékozódásunk ebben az egyensúlyozásban. Sok segítséget kaptunk családjainktól is; megértették alapvető szándékainkat, hivatásunkat, és támogató mellénk állásukat ma is hálával tapasztaljuk.
Mit tanultál a családi életedből, ami a munkádban is segít?
Mikor gyerekeim joggal szóvá tették, hogy sokat vagyok úton, azzal bátorítottam őket, hogy ha nem olyan munkát végeznék, amiben örömömet lelem, aminek értelmét látom, másféle édesapaként lennék jelen számukra. Ez a másik irányba is ugyanúgy érvényes: ha nem telt volna annyi örömöm, nem töltekeztem volna meghatározó módon családomból, másféle emberként lettem volna jelen a Caritasban. Örömmel, bizalommal tudtam belemerítkezni családomba és munkámba egyaránt. Ez nem valamilyen rózsaszín szociálromantika, hanem életem hajszálgyökereinek valóságos táptalaja. Nem tudok és nem is akarok kívülről rátekinteni egyik valóságára sem. Henri Boulad jezsuita atyától hallottam egyszer, hogy a jó Isten legszemélyesebb üzenete számunkra mi magunk vagyunk.
Volt olyan, hogy a családod segített más szemmel látni egy helyzetet?
Családi életünkben nap mint nap megéljük azt, amit divatos szaknyelven dinamikus hierarchiának neveznek: hogy bármilyen struktúrában bizonyos szerep- és felelősségkörök adottak, a „hierarchia” mégsem merev, senkinek sincs „hivatalból” igaza. Mindig nyitottnak kell maradnom családtagjaim, de éppúgy munkatársaim szempontjaira, igazára; tudnom kell fogadni a kritikus szembesítést, meg kell ismernem és meg kell becsülnöm azt a másságot és különbözőséget, amellyel a jó Isten általuk szeretne megajándékozni, azt a több életet, amit csak együtt tudunk életre kelteni az ő nagyobb dicsőségére és mások javára.
Mit jelent számodra a remény?
Goethe szerint, ha olyannak látjuk az embereket, amilyenek, rosszabbá tesszük őket; olyanként kell látnunk és kezelnünk egymást, mint amilyenek lehetnénk. Keresztény szemmel nézve ez talán úgy hangozhat, hogy a jó Isten szerető, áldó, igenlő tekintetével kellene egymásra néznünk, egymás felé fordulnunk, hogy megvalósulhasson köztünk az ő országa. Számomra a remény azt jelenti, hogy a jó Isten belénk álmodja és belénk írja ezt a többet és jobbat, szebbet és igazabbat, amire mindnyájan meg vagyunk hívva. Nem nekünk kell kikönyökölnünk, kifaragnunk magunkból, és főleg nem egymásból. Ha tekintetünket és életünket jó irányba állítjuk, minden a helyére kerül, és ez nem elsősorban a külső körülményekben mutatkozik meg.
Mit üzennél egy fiatalnak, aki segíteni szeretne?
Hogy csak bátran. Kezdje kicsiben. Nézzen körül. Ha figyelünk, mindig megszólít bennünket az, ami ránk tartozik. Hogy az élet belülről növekszik: erre figyeljen, ezt támogassa. A jó segítség akkor hatékony, ha egyre kevesebb szükség van rá.
Hogy nem a szükségnek van embere, hanem az embernek van szüksége, és jó esetben van embere a szükségben. Hogy minden jó és jobb kizárólag a szabadság, a meghittség, az ajándékozó szeretet erőterében születik: ez végső soron az imádság tere.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2026/17. és 2026/17. lapszámában.
