Ma, május 13-án, a legelső fatimai jelenés évfordulóján, a katolikus világ tekintete ismét a Cova da Iria völgyére irányul. Az elmúlt 109 évben Fátima (magyarosan, de helytelenül: Fatima) neve nemcsak közismertté vált, hanem össze is forrt a modern egyháztörténelemmel. Ha azonban lehántjuk a történetről a szenzációhajhász szalagcímeket és a körülötte kialakult világvége-jóslatokat, ezek mögött olyan mély spirituális, teológiai és kulturális átalakulásra való intést találunk, amely nem csupán átformálta a mindennapi katolikus hitéletet, a liturgiát, hanem még az egyházjog egynémely aspektusára is hatást gyakorolt. E helyen most csak egy jelentéktelennek látszó, legfennebb életrajzi szempontból érdekes aspektusra irányítjuk a figyelmet, amely azonban messze túlmutatott azon, hogy Lúcia dos Santos megtanuljon-e írni és olvasni.
Mint ismeretes, Fatima üzenete nem a teológiai műhelyekben vagy más egyházi központok valamelyikében született, hanem a korabeli, írástudatlan, vidéki Portugáliában, és annak is a perifériáján. Földrajzilag és társadalmilag értve e határzónát: három iskolázatlan, a kor és a vidék logikájának megfelelően munkára fogott kiskorú volt az üzenet tolmácsa. A nagy teológiai és a nép megtérését sürgető látomások és kérések sorában, amelyeket fatimai üzenetekként tartunk számon ma, a Szűzanyának volt egy igen érdekes, mondhatni pedagógiai célzatú kérése is. A második jelenése során, június 13-án a legidősebb gyermekhez, a tízéves Lúciához azzal a kéréssel fordult, hogy tanuljon olvasni.
A kérés célja természetesen a fatimai történet, az első Mária-jelenés óta eltelt közel 110 év jegyében eléggé egyértelmű, és egyben mély teológiai igazságot is hordoz: Isten nem az akkori elithez fordult, hanem az egyszerű szívűekhez, de megkövetelte az emberi közreműködést, az értelem kiművelését is. Lúciának meg kellett tanulnia írni és olvasni, hogy további ismereteket szerezhessen – így évtizedekkel később precízen, teológiai pontosságra törekedve és reflektáltabba dokumentálhatta a jelenések során kapott üzeneteket.
A Szűzanya mint a nők oktatásának pártfogója
A fatimai történettől eltávolodva egy globálisabb üzenetet is tulajdoníthatunk a felszólításnak. A 20. század elején az oktatás még mindig kiváltság volt, a gazdagok privilégiuma és néhány kiemelkedő tehetségű, alacsonyabb sorból származó gyermek lehetősége, már ha valaki felfedezte az adottságaikat, és támogatni is tudta oktatásukat.
A Szűzanya felszólítása rámutat arra, hogy bár az egyszerűség kedves Isten előtt, nem maradhat az ember műveletlen. Miközben a szekuláris állam az írástudást a vallástalan modernizáció eszközének tekintette, hogy tudniillik a népek „babonássága” majd ezáltal is eloszlik, a Szűzanya kérése rávilágított arra, hogy az írás-olvasás a hit elmélyítésének és megvédésének a fegyvere.
Nem mellékes az sem, hogy a felkérés egy lánygyermeket célzott meg, aki vidéki portugál környezetben nevelkedett, ahol a nők oktatását teljesen feleslegesnek tartották. A felszólítás egyben felül is írta a társadalmi szokást és berögződést, igaz, egyelőre csak egyéni szinten.
Végül, de nem utolsósorban Lúcia írástudása később hiteles tanúvá is tette őt – nem pusztán lejegyezte mindazt, amit tapasztalt, hanem az idők folyamán rá váró kihallgatások során is intellektuálisan képessé vált a helytállásra.
Tehát a fatimai Hölgy kérése egyfajta emancipációs felszólítás is: nem pusztán krónikást jelölt ki, hanem egy írástudatlan lányt kívülről, isteni tekintéllyel felruházva emelt be az írástudók közé. A Szűzanya nem azt mondta Lúciának, hogy keressen egy papot, aki majd leírja azt, amit a lány elmesél neki, hanem arra szólította fel, hogy ő maga tanuljon írni-olvasni. Míg a korabeli társadalom a lánytól csak a szokásos engedelmességet és fizikai munkát várta el, a mennyei felszólítás szellemi önállóságra kötelezte, megelőzve ezzel csendesen korának társadalmi logikáját.
A Szűzanya mint a korszellem cáfolója
Ugyanakkor egy igen fontos mozzanat is rejtőzik a felkérés hátterében. Korábban utaltunk rá, hogy a 20. század elején az írás-olvasást a racionális elme eszközének tekintették, amely által a nagy tömegek vallásos „babonásságát” meg lehet szüntetni. Az írni-olvasni tanulásra való felszólítás ugyanakkor rámutat, még ha nem is tételesen, néhány napjainkban is megfontolandó dologra: a hit nem lehet vakhit, a ráció nem öncélú, a teológiai igazság megértését pedig a ráció biztosítja.
A racionalista kritika a vallásos embert (különösen a látnokokat) hisztérikusnak és tudatlannak bélyegezte. A Szűzanya nem hagyja Lúciát a tiszta misztikus élmény (fideizmus), a puszta tapasztalati, de nem reflektált élmények szintjén. Az írás-olvasás kérésével kimondatlanul arra is kötelezi, hogy az értelmét fejlessze.
A 18–19. századi nagy szellemi irányzatok, mint a felvilágosodás és a pozitivizmus a rációt abszolutizálta, ellentételezve a transzcendenssel. A Szűzanya felszólítása nyomán a ráció elsajátítása a magasabb rendű cél, a hit szolgálatába van állítva. Az ész nem a hit helyettesítője, hanem az az eszköz, amellyel a hit tartalmát – a fatimai üzeneteket – artikulálni, rendszerezni lehet, és a megvédésére is lehetőség nyílik.
II. János Pál pápa Fides et Ratio (1998) enciklikájában rámutatott, hogy a hit ráció nélkül babonává és mítosszá silányul. Ha Lúcia analfabéta marad, a látomásai kiszolgáltatottak lettek volna a népi babonáknak, a szóbeli torzításoknak és az esetleges befolyásolásoknak. Ugyanakkor az olvasás és az írás képességének megszerzése nyomán Lúciának olyan kritikai, elemző hozzállása alakulhatott ki, amellyel képes volt különbséget tenni a saját képzelete és a kapott égi üzenet között. A ráció fejlesztése biztosította a hit tisztaságát.
Összességében a fatimai üzenet e személyesnek tűnő részlete önmagában is cáfolta korának egyik leegyszerűsítő előfeltevését: azt, hogy a hit és az értelem szükségszerűen egymással szemben állnak. Fatima történetében a tanulás nem a hit alternatívája, hanem annak eszköze lett.
