A gregorián ének, a középkori erdélyi zenei kéziratok kutatása és a liturgikus szolgálat különleges módon kapcsolódik össze Márton Szabolcs munkájában. Arra törekszik, hogy a több évszázados egyházzenei örökség ne csupán tudományos vizsgálódás tárgya legyen, hanem újra élő hangként szólaljon meg a jelenben. Emberközelben MÁRTON SZABOLCS kolozsvári kántor, tanár.
Hogyan jellemeznéd magad? Ki Márton Szabolcs?
Ha őszinte akarok lenni, nem igazán tudom meghatározni magam. Identitásomat nem lezárt állapotnak, hanem folyamatosan mozgásban lévő viszonyrendszernek érzem. Másként vagyok jelen apaként és férjként, mint egyetemi tanárként, kántorként vagy kutatóként. Ezek nem maszkok, hanem különböző hangsúlyai egy belső törekvésnek. Talán az a közös bennük, hogy mindegyikben igyekszem felelősen jelen lenni, a lehető legjobbat nyújtani – még akkor is, ha ez ritkábban sikerül, mint szeretném.
Úgy gondolom, az ember inkább folyamatosan tart valami vagy Valaki felé, ezért ha önmagának a meghatározására tenne kísérletet, csak egy pillanatnyi állapot szeletét tartaná kezében.
Milyen szerepet töltött be gyerekkorodban a vallás, a templomba járás? A kántori szolgálat mennyire volt gyerekként ismerős?
Lövéte egy erős katolikus közeg volt. Gyerekkoromban a vallásgyakorlás, a templomba járás vagy a ministrálás nem döntés kérdése volt, hanem az élet rendjéhez tartozott. Ez volt a természetes közeg, amelyben felnőttünk. A kántori szolgálat azonban már akkor is többet jelentett puszta funkciónál. Amikor hallottam a kántorunkat énekelni, volt bennem valami nehezen megfogalmazható többletélmény, ami sokszor mellbevágó hatással volt rám – egyfajta transzcendens rezonancia, amelyet akkor még nem tudtam nevén nevezni. Csak utólag látom, hogy ez mélyen formáló tapasztalat volt. A személyisége és a szolgálata meghatározó nyomot hagyott bennem, még ha gyerekként nem is gondoltam arra, hogy egyszer magam is erre az útra lépek. Inkább csendben elraktározódott bennem, és később, más összefüggésekben vált érthetővé.
A gyerekkor, a család mennyire befolyásolt abban, hogy a zenei pályát válaszd?
A családi közeg inkább irányt adott, mintsem döntést kényszerített ki. Úgy érzem, mind apai, mind anyai ágon örököltem valamiféle zenei érzékenységet, muzikalitást. Hatéves koromban kaptam az első hangszeremet, egy régeni klasszikus gitárt, és édesapámtól tanultam meg az első akkordokat. Édesanyám sokat énekelt nekünk, az óvodai és iskolai éneklés pedig természetes része volt a mindennapoknak. A tágabb családban is jelen volt a zene, így soha nem egy konkrét pálya felé tereltek, hanem egy olyan zenei fogékonyságot kaptam örökül, amelyhez később tudatosan tudtam viszonyulni.
Mit jelent ma neked az, hogy Lövétén születtél? Mit vittél magaddal onnan a pályádra?
Lövéte számomra nem pusztán származási hely, hanem belső viszonyulási pont is. Túlzás nélkül mondhatom, hogy mindaz, amit eddig elértem, mélyen gyökerezik a lövétei ittlétemben. Onnan hoztam magammal a „még azétt es” tartást –, amely többször volt hasznomra, mint hátrányomra.
A kántoriskolába jártál, ami jelentősen távol van Lövététől. Milyen volt ez az időszak, az elszakadás? Mit adtak neked a gyulafehérvári évek a kántori hivatáshoz?
A gyulafehérvári évek teljesen más életet jelentettek. Bár 13 éves serdülőként nehéz volt elszakadni a családomtól, hiszen csak vakációkban láttuk egymást, a napi hatórás kelések és a rendszerezett élet fegyelme, utólagosan beismerve, jó hatással volt rám. A rendszer „nehézségei” erős kötelékeket és barátságokat szültek, amelyek ma is élnek: többekkel rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, évente legalább egyszer közösen találkozunk családostól. Ezekben az években mélyebben közelebb kerültem az egyházzenéhez, még ha akkor még nem is láttam magam kántorként.
Mikor döntötted el először, hogy a zene – és azon belül az egyházzene – lesz az utad?
Úgy gondolom, hogy az ember pályaválasztásában két dolog van jelen egyszerre: benne van az én döntésem is, meg az adott élethelyzet lehetősége is. Ez egy elég személyes és kritikus része szakmai életemnek, ezért itt most több körmondatra lesz szükség a teljes kép látása érdekében. A zene mellett tettem le a voksomat kb. 9. osztály végén, de az idő nem igazolta vissza akkori elképzeléseimet. Akkoriban sok időt fordítottam gitározásra, eleinte ifjúsági énekek szintjén, később pedig mikor az iskola partneri kapcsolatot alakított ki a városi zeneiskolával, lehetőségem nyílt klasszikus gitárt tanulni tapasztalt, szakavatott tanártól. Úgy éreztem, gyorsan és egyre biztosabban haladok, amit a környezetem visszajelzései is megerősítettek. Ennek fényében a végső célom a zeneakadémia volt, klasszikus gitár főszakkal, így a kántorvizsga gondolata akkoriban még csak halványan motoszkált bennem. Ám a gondviselés másképpen látta utamat, mert a sok gyakorlás miatt, 12. osztály közepére ínhüvelygyulladással kellett szembenéznem. Ezt nagy törésnek éltem volt meg az életemben, de még volt bennem remény. Zenetanári szakra felvételiztem a kolozsvári zeneakadémián, és mellékszakként felvettem a klasszikus gitár tantárgyat. Tanárom biztatott, tehetségem és adottságaimra hivatkozva, így belemerültem a napi többórás gyakorlásba. Csakhogy az ínhüvelygyulladás ismét felütötte a fejét, és ekkor már világosan láttam, hogy ez a pálya derékba tört. Hosszú ideig magam alatt voltam, és időre volt szükség, hogy elfogadjam a helyzetet és újrakezdjem szakmai életemet. Az újrakezdés lehetőségét, amely messze túlmutatott az én erőfeszítéseimen, teljes mértékben gondviselésnek érzem – ajándéknak, amelyért máig hálás vagyok. Most már utólag látom a jó Isten formáló szándékát ebben a történetben, és azt is, hogy ennél jobban és termékenyebben nem is alakulhatott volna az életem.
Akkor azonban, amikor az ember a „mélyből kiált fel”, a hit kérdése különösen húsba vágó és valóságos próbatételként jelentkezik.
A gyulafehérvári főegyházmegyében létezik egy egyezményes kántorvizsga. Milyen emlékeket őrzöl erről? Hogyan emlékszel az első szentmisére, amelyen kántorizáltál?
Mivel a líceumi évek során – sőt, kolozsvári tartózkodásom első szakaszában is – más irányú zenei pálya körvonalazódott számomra, a kántorvizsgára való felkészülés akkoriban kevésbé foglalkoztatott. Jóllehet az egyházzenével szoros kapcsolatban voltam, és a rám bízott feladatokat – legyen szó szkólázásról vagy kántori szolgálatról – készséggel láttam el, de érdeklődésem fókusza ekkor még nem ide összpontosult. Ennek következményeként a kántorvizsga eredménye, bár sikeres volt, mégsem tükrözte saját elvárásaimat.
Első kántori szolgálatom a líceumi évekhez kötődik, Homoródalmáshoz. A Szentháromság-templomba a vakációk idején jártunk Szilárd barátommal kántorizálni, akivel a fehérvári évek alatt sajátos értelemben vett „sorstársak” voltunk. A mindössze hat kilométeres földutas távolságot kerékpárral tettük meg, s ez a rendszeres utazás idővel nem csupán a szolgálat természetes részévé, hanem egy rendkívül bensőséges, derűvel és szabadságérzettel áthatott életszakasz meghatározó élményévé vált.
Mit jelent kántornak lenni? Mi a legszebb és mi a legnehezebb része ennek a szolgálatnak?
Kántornak lenni többrétegű felelősséget jelent, ugyanakkor kegyelmi természetű szolgálat is. A szolgálat idején – ha jelen tudok lenni egész lényemmel – mélyen áthat az a tudat, hogy egy több évezredes istentiszteleti hagyomány, amely folyamatos történeti és formai átalakulásokon ment és megy keresztül, élő és cselekvő részese vagyok. Ez a tapasztalat nem csupán funkcionális jelenlétet jelent számomra, hanem belső azonosulást is: a liturgia rendjével és ritmusával való együtt lüktetés élményét.
A szolgálat nehézségei aligha szorulnak külön magyarázatra. Általános jelenség, hogy az ünnepi alkalmak liturgikus kötelezettségei és a családdal tölthető idő között disszonancia alakulhat ki. Ezzel együtt az évek során kialakult egy olyan belső rend és arányérzék, amely lehetővé teszi ennek a kettősségnek a kiegyensúlyozását, s így a szolgálat és a személyes élet nem egymást kioltó, inkább egymást kiegészítő történéssé válhatnak.
A kántor figyelme több mindenre kell kiterjedjen a szentmise alatt. Mennyire tudsz figyelni az igeliturgiára, a prédikációra?
Talán ez a legnehezebb kihívás, hisz éppen a rutin homályosíthatja el azt, amiért kereszténykánt a templomba mennék. Van egy módszerem, hogy elkerüljem a rutin érzetét, ami legtöbbször beválik számomra: a szentmise előtt néhány perc csendet tartok, majd legalább egyszer átolvasom az aznapi olvasmányokat. Így amikor a liturgia során ismét szembesülök velük, már nem új szövegként hatnak. Ahhoz az élményhez hasonlít, mint amikor egy régi baráttal találkozunk újra. Egy ilyen találkozás ugye óhatatlanul örömmel tölt el bennünket? Ezt az örömöt keresem következetesen a szolgálatban, mert ebben az állapotban remélhetem, hogy rám talál az ige.
Fő kutatási témád a gregorián. Miért tartod ma is élőnek és relevánsnak?
Azért, mert onnan ered minden, és úgy tűnik – számos modern zeneszerző munkásságát szemlélve –, hogy bizonyos értelemben oda is tér vissza minden. Egyszerre hordoz hagyományt, történelmi tapasztalatot és kulturális tanulságot, még akkor is, ha pusztán a tudományos vizsgálódás perspektívájából közelítünk hozzá. A keresztény ember számára azonban mindez szükségszerűen túlmutat ezen a kereten.
Miért fontosak a középkori erdélyi zenei kódexek a mai ember számára?
Amikor felnőtt koromban komolyabban érdeklődni kezdtem családom története és saját családfám iránt, ez a folyamat nemcsak genealógiai kutatássá, hanem identitásformáló tapasztalattá is vált. Szüleim, nagyszüleim elbeszélései és személyes emlékeim alapján világossá vált számomra, hogy az elődök megismerése hozzájárul a személyiség megerősödéséhez és a hovatartozás tudatának elmélyüléséhez. Éppen így élem meg saját, erdélyi kódexeink kutatását, feltárását is, amiben a múlt zenei felidézése, rácsodálkozása ennek gazdagságára nem pusztán nosztalgikus gyakorlat, hanem a szakmai tudatosság, identitás és fejlődés megalapozott eszköze. Időről időre való elmélyülés, visszatekintés vagy számvetés segítheti a jelenben való eligazodást, a szakmai értékek megerősítését és a történeti összefüggések tudatosítását.
Úgy érzem, elődeink túlságosan nagy árat fizettek azért, hogy ezek a kéziratok megszülethessenek és fennmaradhassanak, ahhoz, hogy mi egyszerűen megfeledkezzünk róluk.
A jelenlegi ismereteim fényében számomra egyértelmű, hogy e munka elmulasztása nem pusztán szakmai hiányosság, hanem morális felelőtlenség volna. Nemcsak önmagunkkal szemben, hanem a jövő generációival szemben is, akik joggal kérhetik majd számon rajtunk és ítélhetnek meg bennünket azért, amit – vagy amit nem – tettünk e ránk bízott örökséggel.
Kutatóként inkább zenésznek vagy „zenei régésznek” érzed magad?
Ahogy az elején is utaltam rá, nehezemre esik egyértelmű kategóriákba „bedobozolni”, meghatározni önmagamat. Szeretek több mindennel foglalkozni a zeneművészeten belül, ugyanakkor vannak pillanatok, amikor egy-egy tevékenység különösen pontos önazonosságot kínál. Ilyen az, amikor paleográfiával foglalkozom középkori kéziratainkkal kapcsolatban: rétegeket bontok le, nyomokat olvasok, jelképi struktúrákat bontok ki, és egy letűnt hangzó világ emlékeit igyekszem újra értelmezhetővé tenni. Igen, ezekben a pillanatokban „zenei régésznek” érzem magam, aminek az egész folyamata hihetetlen örömmel tölt el. Képzeljük el, hogy például egy ötszáz éves, erdélyi eredetű pergamen kódexet tartunk a kezünkben, ami önmagában is csodálatos érzés. Közben találunk egy ismerős dallamfoszlányt vagy szöveget, amelynek mentén sikerül lassan kibontani a teljes tételt, majd elénekelni azt, ami talán éppen ötszáz éve szólalt meg utoljára. Nem nagyon találok szavakat erre az érzésre… Ez egy kegyelmi pillanat.
Honnan jött az ötlet, az indíttatás a gregorián énekegyüttes megalapítására?
Miután a kéziratok feltárása, rendszerezése és paleográfiai vizsgálata megtörtént, majd a források modern kottába való átírása is lezárult, szinte magától értetődővé válik a következő lépés: a zenei anyag megszólaltatása. A tudományos munka ily módon nem marad pusztán archivális vagy elméleti természetű, hanem visszanyeri eredendő rendeltetését a hangzó formában.
Különösen öröm számomra, hogy mindehhez léteznek erre fogékony, jó muzsikusok, akik nem csupán technikai értelemben működnek közre, hanem valódi partnerként vesznek részt e több évszázados zenei örökség újraélesztésében.
Mikor érzed magad igazán a helyeden: a katedrán, a kórus előtt vagy az orgonánál? Miért?
Minden egyes feladatom más jellegű kihívást hordoz, és éppen ez az, amit különösen szeretek bennük. A zeneakadémia falai között olyan témáról beszélhetek, amelyek bár viszonylag szűk érdeklődési körhöz szólnak, mégis mélyen foglalkoztatnak: a gregorián zene és a paleográfia speciális, koncentrált világáról. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem kórusával elsősorban az alkotói együtt gondolkodást élvezem, a koncertprogramok és események közös formálását, valamint a zenei munkafolyamatok aprólékos, inspiráló dinamikáját. A didaktikai Teológián közösen a diákokkal végezzük a szent zenei szolgálatot a kijelölt vasárnapokon, tehát ez is szolgálat, egyben misszió, hiszen az én felelősségem bevezetni őket egyházzenénk szépségébe és gazdagságába. Egészen más jellegű örömöt jelent számomra a Báthory Kiskórus, ahol a játékosság, a felszabadultság kerül előtérbe, s bizonyos értelemben magam is „gyerekké válhatok” velük együtt. Az orgonánál mindeközben a szolgálat jellege válik meghatározóvá – ott a szent zene nem önmagáért, hanem a liturgia rendjéért és a közösségért szólal meg. Az egyházzenei szolgálathoz tartozik és nagyon fontos számomra a Szent István templom kórusa, amelyet 2012-ben alapítottam. Kis létszámú, nem szakképzett zenészek alkotják, akik közel állnak hozzám, és velem voltak végig a pályám fejlődése során.
Úgy érzem, mindegyik közegben megtalálom a helyemet. Bár időnként komoly szervezést, munkát és nem kevés vesződséget igényel minden feladatnak eleget tenni, mégis mindegyiktől mást és mást kapok, ami lelkileg feltölt. Ez segít folyamatosan újraértelmezni számomra azt, mit jelent zenével és zenében élni.
Az idei lelkigyakorlatos kántortovábbképző egyik szakmai előadója voltál. Mit szeretettél volna leginkább átadni az idei továbbképző résztvevőinek?
A kántortovábbképzőn egy információáradatot zúdítottam a kollégákra, de igyekeztem ennek status quóját egyben lelki síkra is terelni. Igazából egy erős impulzust szerettem volna adni, felhívni a figyelmet egyházzenénk értékére és gazdagságára, valamint kiemelni erdélyi kódexeink fontosságát és mai relevanciáját. Nem tudom, mennyire ért célba ez a missziós törekvés, de bízom benne, hogy nem volt teljesen hasztalan.
Kétgyermekes családapa vagy. Hogyan lehet összeegyeztetni két gyermek nevelését ennyi feladattal? Szól-e otthon sok zene és milyen?
Zalán és Zente fiaim rendkívül sok energiával megáldott, élénk természetű gyerekek, akikben sok örömünk telik. Abban az életszakaszban vannak, amikor a figyelem, a közösen eltöltött idő és a jelenlét alapvető szükséglet, ezért igyekszem a feladataimat elsősorban arra az időszakra szervezni, amikor iskolában, illetve óvodában vannak. Természetesen ez nem mindig megoldható; ilyenkor a feleségem, Dóra egyengeti a szálakat, ami nélkül a mindennapi teendők összehangolása aligha lenne kivitelezhető. Amikor itthon vagyunk együtt, szinte mellékes, hogy mivel foglalkozunk, a lényeg az együttlét maga, legyen szó társasjátékról, közös főzésről vagy bármilyen más tevékenységről. Persze zene is szól bőven: Zalán csellót tanul a zeneiskolában, a templomi, a Báthory Kiskórus és az Opera gyerekkórus tagja, Zente még óvodás, de már most nyilvánvaló a zenei fogékonysága. Alapvetően sok éneklés vesz körül minket a hétköznapokban itthon is, ráadásul Dóri is csellón játszik, így a közös zenélés természetes dolog nálunk.
Mi tölt fel leginkább egy fárasztó hét után?
A jelenlegi életvitelemben nincs igazán éles határ a hétköznapok és a hétvége között. A mindennapok inkább folyamatos áramlásként tapasztalhatók, egymásba csúszó különböző feladatokkal és szerepekkel. Mielőtt mindez panaszként hatna, gyorsan hangsúlyozom, hogy ezt a több síkon zajló, változatos aktivitást valójában élvezem, amit leginkább inspiráló dinamizmusforrásként élek meg. Ez mindig frissességet hordoz. Így a pihenést, feltöltődést nem elkülönített időegységekben keresem, inkább az idő közben adódó apróbb „résekben” és „repedésekben”, amelyek szinte kivétel nélkül a családi együttléthez kapcsolódnak. Egyébként, ha lehetőség van rá, örülök nagyon, ha kimehetünk természetbe kirándulni.
Ha egyetlen darabot vezényelhetnél életed végéig, mi lenne az és miért pont az?
Talán a Liszt Ferenc Via Crucis című alkotását. Műfajilag a vokális zene eleve közelebb áll hozzám, mint a puszta hangszeres muzsika, de ennél is fontosabb az a belső képiség, amely a mű egészét áthatja. Olyan zenei és spirituális látásmódról van szó, amely – akár tudatosul bennünk, akár nem – mélyen hat az ember életére. Ráadásul az egész témát olyan zenei nyelvezet tolmácsolja, ami mindig korszerű és időtálló: a modális és kromatikus elemek modern alkalmazása, a funkciós harmónia gyakori háttérbe húzódása, valamint mindezeknek a gregorián zenei nyelvezettel való szerves összefonódása olyan hangzásvilágot hoz létre, amely a musica sacra legbelső lüktetését hordozza. Ebben az aszketikus zenei közegben a keresztút nem csupán elbeszélt eseménysor, hanem saját életutunk metaforájaként is értelmezhető.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2026/11. és 2026/12. számaiban.
