A Szent Antal-kilenced lélekformáló zarándoklatának végéhez közeledünk a marosvásárhelyi Páduai Szent Antal-templomban. Legutóbbi találkozásaink alkalmával a házasság és a papság szentségéről elmélkedtünk. Rácsodálkoztunk Páduai Szent Antal Szűz Anya iránti lovagias tiszteletére és szeretetére. Tanultuk Tamás Barna SJ békés jelenlétének csöndjét, amely látásra, hallásra, szemlélődésre hívott bennünket. Hallgattuk Jakabos Barnabás SJ tanítását, akinek mélyértelmű gondolatai ébresztették az alábbi írást.
A férfiak erősek. Védelmeznek. Biztonságot adnak. Gondoskodnak. Gondot viselnek. Megmentenek. Körülölelnek. Cselekszenek. Mégis: lényegiségük túlmutat a fizikai fittségen és terhelhetőségen. Erejük akkor válik szerető szolgálattá, amikor férfiasságuk határozott princípiumába irracionális bátorsággal engedik beszivárogni a gyöngédséget. Amikor nem csupán a karjuk, hanem az odafordulásuk is támasz: hallgatásuk együttérzés, beszédük tanács, gondolatiságuk inspiráció.
Férfi és nő együtt teremtenek. Kapcsolatot. Értéket. Életet. De nem a kettősség egyedüliségében. Hanem a házasság szentháromságában: férfi, nő, jó Isten. Férfi és nő önként választott, törődő figyelmességgel, tisztelettel és sokoldalú játékossággal alakított kapcsolata – legyen bár a pár biztos alapokon nyugvó, meleg fészke – a szeretet legmagasabb fokán lüktető, megszentelt kötelékké csak a jó Isten állandó jelenlétében válhat. Amelyet kérni kell. Mert a jó Isten nem tolakszik. Kivár. Örül a meghívásnak. Eljön az esküvőre. És megáldja a frigyet a házasságkötés szentségében. E szeretetkötelék megszentelődésének alázatos, tiszta, szemlélődő tanúja, tükre, emlékeztetője a házasság szentségét kiszolgáltató pap. Nem ő adja össze a feleket. A pár tagjai önként szövik össze egymással életüket. Szabad akaratukból. Boldogan. Isten színe előtt megfontolt döntéssel. És ez a döntés ünnep. Fehér ruhát kér, virágot, szentmisét.
A házasságkötés rítusával fölékesített, a jó Isten jelenlétében szabadon meghozott döntés szeretetteljes szemlélője, tanúja a pap. Aki mégis jóval több ennél. Mert a házasság szentségét (sőt: a többi szentséget is) kiszolgáltató, áldásra táruló karjai nyitott gesztusában egyszerre szolgál Istent és embert a szeretetben. Önként ajánlja magát a jó Isten szolgálatára, szabadon válik a vele átélhető, bennünket fölülmúló szeretetkapcsolatok (szentségek) értelemfeltáró szónokává, jól kalibrált iránytűjévé. Híd lesz és ezüstfonal, amely mutatja az utat a jó Isten felé. Ha kérik. Ha szolgálatra hívják. Hangosan. Vagy a szenvedő magatartás néma segélykérésében.
A fölszentelt papok az Úr Jézus személyesen meghívott, szeretetszolgálatra (el)hivatott apostolai, akik a kapcsolatteremtés művészetét kapták küldetésül. Munkájukkal, életükkel, jelenlétükkel egyszerre képezik le a jó Istennel és embertársaikkal való szeretetkötelékeik sokszínűségét és szépségét. Irányt mutatnak. Példát. Nevelnek. Tanítanak. Tisztítanak. Gyógyítanak. Hivatásuknak élnek, és másokat is hozzásegítenek küldetésük megtalálásához és betöltéséhez.
Az Úr Jézus egyszer azzal a megerősítéssel bocsátotta útjukra tanítványait, hogy benne bízva, az ő nevére hivatkozva még az övéinél is sokkal nagyobb tettekre lesznek képesek. E szeretetben tanító és gyógyító szolgálat ma is aktív éltetői a papok, az egyházi személyek, sőt: a világi hívek is. Mindazok, akik a keresztség szentségében a jóságos Atya szeretetéhez kapcsolódtak, akik a bérmálás szentségében szorosabbra fűzték a vele való szeretetköteléküket, és akik a többi szentség gyakori vétele révén újra és újra megtapasztalják az Ő mérhetetlen szeretetét.
Eszerint apostolok vagyunk magunk is. Világi papok és papnők. Mindannyian szeretetkapcsolataink ápolására kaptunk küldetést. Hivatásunk ajándéka és kibontakoztatási formája mégis mélységesen egyedi. És ebben rejlik a legnagyobb, ugyanakkor talán a legtöbb örömöt tartogató kihívás. Megszokottságukban pörögnek a hétköznapok képkockái, olykor váratlan intermezzók szakítják, mindeközben apák vagyunk, anyák, fiúk, lányok, testvérek, cégvezetők, beosztottak, orvosok, tanítók, nővérek, művészek, foglalkozásaink formagazdagságában kimeríthetetlenek. Mégis: hogyan vagyunk mi papok és papnők mindezen szerepeinkben? Vagy azokon túl? A fölfedezés öröme hadd legyen mindenki számára személyes élmény. Bennem erősen él annak emléke, amikor kisiskolásként szomorúan vagy földúltan tértem haza, és édesanyám soha nem sajnálta az időt: meghallgatott, megnyugtatott. Érzelmi támaszt nyújtott. Papnő volt ebben. És ma is az minden egyes családunkért mondott rózsafüzér és szentmise fölajánlásában. Kávéillatú reggelek csöndimái lengedeznek még bennem. Férjem finoman érinti összekulcsolt kezem. Így imádkozunk némán, ketten. E szép mozzanat intimitásában érzem leginkább papságát, papnőségemet.
Orbán Júlia
