Hit, közösség és az önkéntesség, amelyek formálják és motiválják egy csupa mosoly, mindig nyitott fiatal nő mindennapjait. A város zaja, a templom csendje, a közösség nevetése – mindez egyszerre jelenik meg, amikor valaki igazán tudja, mit jelent jelen lenni. Párhuzamosan végezte a szociális munkát és a teológiát, önkénteskedett, és mindig keresett lehetőséget, hogy segítsen. Emberközelben IONESCU SARAH-RITA egyetemista, a kolozsvári Szent Mihály-plébánia irodavezetője.
Mondj három szót magadról.
Türelmes, törekvő, határozott.
Marosvásárhelyen nőttél fel, milyen volt ott gyereknek lenni? Milyen volt a kicsi Sarah?
Nagyon szerettem a gyerekkoromat, és azt is, hogy Marosvásárhelyen születtem. Gyerekként alapvetően határozott, mosolygós és vidám kislány voltam, ugyanakkor meghatározó szerepet játszott az életemben a testvéremmel való kapcsolatom is. Egy életvidám nagytesó voltam, aki nagyon szoros kötelékben állt a testvérével.
Mesélj egy kicsit a családodról!
A családom kapcsán meghatározó volt, és mai napig az, az édesanyámmal való kapcsolatom, hiszen ő volt a családunk megtartóereje. Gyerekként elvette a jó Isten a vér szerinti édesapámat, a szüleim elváltak, és ebben az időszakban édesanyám, a nagyszüleim és a kishúgom jelentették számomra a családot. Amikor már nem élt velünk édesapa, akkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, ami azóta is elkísér: hogy a jó Isten elvette a vér szerinti édesapámat, de saját magát adta helyette. Ez a mondat azóta is nagyon mélyen él bennem, és így hordozom magammal.
Volt olyan meghatározó pillanata a gyerekkorodnak, ami erőt ad felnőttkorban?
A gyerekkoromból meghatározó pillanatként a vasárnapok jutnak eszembe, amelyek ma is mosolyt csalnak az arcomra. Mindig együtt készültünk a szentmisére, közösen beszéltük meg, ki mit vesz fel, és ennek megvolt a maga külön hangulata. A szentmise után pedig következtek a közös ebédek a nagyszüleimmel, ment a „Jó ebédhez szól a nóta”, gyertyát gyújtottunk, és megadtuk a módját ezeknek az alkalmaknak. Ez az élmény számomra a mai napig nagyon meghatározó, és sokszor hiányzik is, például itt Kolozsváron különösen érzem a vasárnapi családi ebédek hiányát.
Már gyermekkorodtól fogva jelen volt a hit és az Isten az életedben. Hogyan élted meg, hogyan élte meg a családod a vallást?
Gyerekkoromtól kezdve jelen volt a hit az életemben, hiszen a nagyszüleimmel hétről hétre jártunk szentmisére. Az ő bátorításukra a testvéremmel együtt hosszú időn keresztül ministráltunk is, ami még közelebb hozta hozzám az egyházi életet és annak mindennapjait. A közös ünnepek szintén nagyon meghatározóak voltak számomra.
Van egy személyes élményem is, amin ma már mosolygunk, de gyerekként nagyon komolyan éltem meg. Húsvétkor történt: a templomban mindig a bal oldalon ültünk, egészen közel a szentsírhoz. Nagypénteken, amikor véget ért a szertartás, elkezdtem sírni. Amikor megkérdezték tőlem, mi a baj, csak azt tudtam mondani, hogy nem értem, miért halt meg Jézus, miért kellett meghalnia. Ez az élmény azóta is mélyen bennem él, mert gyerekként nagyon erős hatással volt rám. Arra is tisztán emlékszem, ahogyan a szüleim próbáltak megnyugtatni azzal, hogy fel fog támadni. Azóta is sokszor felidézik ezt a történetet a templomban, és valahogy az egész egyházközségben megmaradt, hogy volt egy kislány, aki húsvétkor azért sírt, mert Jézus meghalt.
Hogyan találtál rá a fiatal keresztény közösségre Marosvásárhelyen, és mi fogott meg benne legelőször? Mit tanultál a közösségi élményekből, ami máig veled van?
A fiatal keresztény közösséghez talán egy barátnőmön keresztül találtam rá. Együtt beszéltük meg, hogy elmegyünk, és valahogy ez egy természetes folyamat része volt: kinőttük a hittanórákat, közeledtünk a bérmálkozáshoz, és kerestük a helyünket. Azt hiszem, még nem voltunk bérmálkozók, de valahol akörül történt mindez. Az egyik barátnőmmel, akivel együtt ministráltunk, jött az ötlet, és végül együtt is mentünk el. Később a kishúgom is csatlakozott, én pedig tizenkettedikben átvettem az ifjúsági csoport vezetését. Ez sem egyik napról a másikra történt, hiszen előtte egy vezetőképzésen is részt vettem, így valahogy szépen egymásba fonódtak az események, és természetesen alakult minden.
Ami leginkább megfogott, az a közösség megtartóereje volt. Bár ma már nem vagyok ennek a közösségnek a tagja, mégis rengeteget adott: megtanított a csapatmunkára, és nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy ma már sokkal inkább szeretek közösségben, csapatban dolgozni, mint egyedül.
A közösség, mások segítése közösségen belül, illetve a hited végül a teológia karra és a szociális munka szakra irányított. Hogy jött ez a párosítás? Mi volt az indíttatás, hogy ezt a két egyetemet párhuzamosan végezd?
Itt visszacsatolnék egy kicsit a líceumi éveimre. Nyolcadikban eldöntöttem, hogy katolikus iskolába szeretnék járni, de pont abban az évben nem indult teológiai osztály, és akkor egy kicsit csalódott voltam: katolikus voltam, ifibe jártam, és nem értettem, miért nem lehetek egy katolikus iskolában. A jó Isten azonban szépen alakította a dolgokat: szabadidő-szervező szakon tanultam, és ekkor szerveztünk eseményeket, gyerekfesztiválokat, programokat, amelyek közel hoztak a közösséghez és mások segítéséhez. Nagyon örülök, hogy akkor ezt tanulhattam, mert ezek az élmények később is meghatározóak maradtak.
A párosítás, hogy szociális munkát és teológiát párhuzamosan végezzek, érdekes módon alakult. Mire tizenkettedikes lettem, a szociális munka vonzott jobban, de a teológia iránti érdeklődésem mindig is megvolt.
Volt néhány meghatározó élmény: a bérmálkozásomkor egy pap bácsival való beszélgetés, és az, hogy Teréz anyát választottam védőszentemnek. Ezen túl a 5–8. osztály között láttam először a filmet Teréz anyáról, ami mélyen megérintett. Ezek az élmények végül kiteljesítették bennem azt a vágyat, hogy a mások segítése és a hit ötvöződjön, így lett természetes, hogy a szociális munka mellett a teológia is része legyen az utamnak.
Kevés fiatal választ szakpárosítást a túlterheltség miatt, te mégis két karon is elvégezted a tanulmányaidat. Mi volt az, ami lenyűgözött téged mind a két karon, mi az, ami ott tartott?
Szerintem engem elsősorban a gyakorlatiasság vonzott mindkét karon, gyakorlati embernek tartom magam. Inkább igyekeztem részt venni különböző önkéntes programokon, mint órákon keresztül száraz elméletet tanulni. Ezért is érdekelt annyira, hogy a teológián is volt lehetőség szakmai gyakorlatokra, akár több egyházmegyében is, nem csak a sajátunkban.
A szociális munkán szintén rengeteg gyakorlati lehetőség adódott, így minden korosztályban kipróbálhattam magam. Találkoztam különböző helyzetekkel, például cigány gyerekekkel, ami különösen közel állt hozzám. Összességében minden tapasztalat, amit e két karon szereztem, hozzájárult ahhoz, hogy ne csak elméletben, hanem valódi, gyakorlati élethelyzetekben is fejlődjek, és ez az, ami végig ott tartott.
Mit jelent számodra az önkénteskedés? Milyen önkéntes mozgalmakba csatlakoztál?
Az önkénteskedés számomra azt jelenti, hogy jelen vagyok, és észreveszem azt az apró pillanatot, amivel a másik embernek valódi segítséget nyújthatok. Itt, Kolozsváron például a Máltai Szeretetszolgálat közösségében és a Kolozsvári Egyetemi Lelkészségnél kapcsolódtam be. Emellett inkább mindenhol csak „belekóstoltam” különböző programokba, de hosszabb távon a cigánypasztorációban vettem részt, ami igazán meghatározó élmény volt számomra.
Mi az, amit utóbbiból kiemelnél? Van-e olyan történet, találkozás, ami megmaradt benned, mi az, amit tanultál?
Ha ki kellene emelnem valamit, az az államvizsga-dolgozatomhoz kapcsolódó élmény lenne. Ebben a projektben megfogalmazódott bennem a vágy, hogy mindenképp velük, a cigány gyerekekkel is foglalkozzam. Kitaláltam egy gyerekfoglalkozást Csíkban: az első alkalmon csak a magyar gyerekekkel dolgoztam egy kis csapatban, a második alkalommal pedig csak a cigány gyerekekkel, és a harmadik alkalommal a két csoportot összevontuk. Nagyon új és izgalmas élmény volt, és amikor a tanárokkal beszélgettünk róla, mindenki először meglepődött, sőt egy kicsit félt tőle. Valójában azonban igen jól alakult, a program úgy volt felépítve, hogy a gyerekek fokozatosan kerüljenek közelebb egymáshoz, ne az első játéknál kelljen kézfogással összekapcsolódni, hanem a végére.
Ez az élmény rendkívül pozitív és meghatározó volt számomra.
Talán a legfontosabb tanulság az volt, amikor egy cigány gyerek kezét megfogtam: rájöttem, hogy ők is pontosan ugyanolyan értékesek, ugyanolyan gyerekek, mint mi voltunk, függetlenül attól, milyen körülmények között nőttek fel.
Ez az érzés, hogy minden gyerek egyformán értékes, máig velem maradt. Még nem volt a projektnek továbbgondolása, folytatása, viszont igényt látok rá, mert egyre nagyobb szükség van az integrálásra.
A Csíksomlyói Ifjúsági Találkozónak is szerves része vagy, a tavaly a pasztorális részéért feleltél. Hogy kerültél oda?
Ez egy igazán érdekes történet, mert nagyon szépen alakultak a dolgok, mintha minden pont egymásra következett volna. Már mesteri képzésen voltam, amikor elkezdtem a pasztorális teológiát, és pont abban az évben kértek fel, hogy a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó pasztorális részéért feleljek. Ez óriási „wow”-élmény volt számomra: egyrészt meglepődtem, mert nem számítottam a felkérésre, másrészt viszont tökéletesen összekapcsolódott számomra az, amit tanulok, az érdeklődési területem és a gyakorlat.
A pasztorális oldalhoz tartozott a közbenjárás, a lelki biztonság megteremtése és a „lélekfalu”, ahol a fiatalok szentgyónást végezhettek, vagy lelki beszélgetéseken vehettek részt. Emellett a közösségekkel való kapcsolattartás is hozzám tartozott, amelyeket az egyházmegyéből kerestünk fel. Teljesen gyakorlatias és kézzelfogható feladat volt, amit nagyon szerettem, és amit igazán otthonosnak, találónak éreztem. Idén pedig ismét elvállaltam ugyanezt a feladatot, mert továbbra is nagyon fontosnak és motiválónak tartom.
Fiatalként is jelen voltál a CSIT-en. Volt egy olyan élmény, ami odakötött?
Fiatalként a CSIT-en volt egy élmény, ami igazán megfogott: egyfajta istenélmény, ami akkor mélyen hatott rám. Nehezen megmagyarázható, de a programok úgy épültek egymásra, hogy ösztönöztek: szerettem volna, ha mások is átélhetik ugyanezt, ami engem akkor megérintett. Persze tudom, hogy engem tíz éve sokkal könnyebben megfogott ez, mint ahogy ma a fiatalokat érintené; a mai generációt már más módon lehet motiválni és megszólítani.
Az egyetem elvégzése után Kolozsváron maradtál. Mi az, ami megfogott téged a városban?
Még másodéves mesteris hallgató vagyok, és közben dolgozom, szóval ebben a kontextusban érdekes belegondolni, mi az, ami megfogott Kolozsvárban. Elsősorban a város pörgőssége ragadott meg: aktív, gyorsan változó, és nagyon illik hozzám, hiszen én is pörgős és aktív embernek tartom magam. Emellett rengeteg más dolog is, például a munkám lehetőségei, amelyek szintén ide kötnek, és mindez egyre inkább meghatározza a városhoz való kapcsolatomat.
A Szent Mihály-plébániának vagy az irodavezetője – milyen ezt a munkát fiatalként végezni?
Egyáltalán nem számítottam erre a felkérésre, és teljes mértékben a jó Isten tervének tulajdonítom, úgy érzem, tudja, kivel hoz kapcsolatba és mikor. Érdekes volt hallani egyik munkatársamtól, hogy ő már érezte, egyszer munkatársak leszünk. Amikor pedig a főesperes úr megkeresett az irodavezetői feladattal, nagyon meglepődtem, tényleg nem számítottam rá.
Ma már tudom, hogy amikor korábban a családlátogatós projektet koordináltam februártól júniusig, ez valahogy a kezdete volt annak, hogy komolyabb felelősséget vállaljak, és ne csak „belecsöppenjek” a feladatba. Amikor a felkérést kaptam, meredt szemekkel néztem a pap bácsira, és azonnal jeleztem, hogy szeretném átgondolni. Később azonban rájöttem, hogy a jó Isten okkal hív el, és alkalmassá is tesz rá. Ha a főesperes úr végigkövette a féléves munkámat, volt benne valami, ami miatt végül engem választottak, hogy én fogadjam a híveket a plébánián. Még mindig hálás vagyok, és őszintén szólva néha alig hiszem el, hogy valóban én lettem az, aki ezt a feladatot kaptam.
Hogyan tudod egyensúlyban tartani a munkát, a személyes életet, de az egyetemi tanulmányokat is?
Ebben a félévben, vagy mondhatjuk, az idei évben valóban kihívás egyensúlyban tartani a munkát, a személyes életet és az egyetemi tanulmányokat, főleg hogy az alapképzésemet és a két egyetemet is sikerült egyszerre befejezni. Most ebben a félévben is haladok a disszertációimmal, és a tervem az, hogy mindezt továbbra is menedzselem. Hogyan tartom egyensúlyban? Kihívásnak kihívás, de azt mondanám, Isten segítségével, hiszen megadja azt a kellő erőt, ami ehhez szükséges.
Emellett keresem a biztos pontokat, amelyek feltöltenek: egy-egy vacsora, színházi előadás néhány órára kikapcsol, és feltölt energiával. A mindennapokban is próbálok apró dolgokat találni, amiért hálás lehetek, például az emberekkel való találkozásokat.
Még egy-egy szomorú történetben is igyekszem meglátni, hogy én lehetek az, akinél halló fülekre talál az ő kis története, és ez ad erőt és motivációt a folytatáshoz.
Mibe kapaszkodsz?
Édesanyám egyik gondolatába, aki mindig azt mondta, hogy ne féljünk senkitől és semmitől. Ez az egyik dolog, ami nagyon közel áll hozzám. Emellett közel áll hozzám Szent Rita is, aki a lehetetlen kívánságok teljesítője. Az én életemben is sok olyan helyzet volt, ami kilátástalannak tűnt, mégis megoldódott, és továbbra is van remény, ami mindig erőt ad és kapaszkodót jelent számomra.
Mi az, ami motivál téged, ami tényleg segít abban, hogy folytasd, amit csinálsz? Hogyan tudsz kikapcsolódni ezekben a párhuzamosan végzett munkákban?
Amit most igazán érzek, az a jelenlét: motivál az, hogy ott lehetek és jelen lehetek az emberek számára. Az emberek között lenni nem lefáraszt, hanem éppen ellenkezőleg, egy-egy mosoly, tekintet, egy idegenre való rámosolygás vagy egy ölelés hatalmas energiát ad, és ezek mind segítenek abban, hogy folytassam, amit csinálok.
Ehhez szorosan kapcsolódik a húgommal való kapcsolatom is, ami szintén nagy támaszt jelent. Ő az, akiben teljesmértékben megbízom, akiben soha nem csalódnék, ő már 18 éves. Vele bármikor bármit meg tudok beszélni, és ez a kapcsolat állandó, változatlan, és mindig erőt ad, feltölt és biztonságot nyújt a mindennapokban.
Ha visszamennél az időben, mit mondanál a fiatalabb énednek, aki fürkészi, keresgéli az útját?
Ugyanazt, mint édesanyám, hogy ne féljen senkitől és semmitől, hiszen Teréz Anya szavaival élve: ,,Nagy dolgokat tenni nem tudunk, csak kicsiket, nagy szeretettel”.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2026/14. és 2026/15. számában.
