A tékozló fiú történetének analógiája kísérte a bűnbánat szentségéről szóló elmélkedésünket a Szent Antal-kilenced negyedik lelkigyakorlatos találkozóján a marosvásárhelyi Páduai Szent Antal-templomban. A szentmisében a gyónásról gondolkodtunk, a testi és lelki tisztaság kegyelméért Szent Antalhoz fohászkodtunk, imádságos meditációnkban pedig a jó Isten közelségét kerestük. Lelkünk gyakorlatoztatására otthon is időt szántunk, ahol először észrevétlen, majd egyre tudatosabban tört föl bennünk a megújulás vágya.
Ha a gyónásra gondolunk, összeszorulhat a gyomrunk. Hogyan is tárhatnánk föl belső meztelenségünket bárki előtt? Miként beszélhetnénk hangosan személyiségünk legsebezhetőbb, legsebzettebb és másokat is sebző sötétségeiről? Bűn – suttogjuk magunkban a szót, és elönt a szégyenérzet, valamiféle ködös szürkeség, amelyet legszívesebben elhessegetnénk, elásnánk magunkban, amelyről megkísérlünk nem tudomást venni, amit megpróbálunk meg nem történtnek tekinteni. Pont ezt mondjuk ki? Mégis, érdemes belegondolnunk: mi szorít, mi feszít, mi szűkít be jobban? Bűneink (látszólagos) magunkba temetésének kísérlete vagy a feltárás (látszólagos) szégyene, kényelmetlensége?
Talán ha mepróbálnánk jobban megérteni a bűn mibenlétét, kikerülhetnénk e kusza gondolatok és érzelmek labirintusából. Számomra a „bűn” szó negatív jelentések sokaságával terhelt. Vád van mögötte. Megfélemlítés. Szégyenérzet-keltés. A kilátástalanság illúziójába szédítés. Manipulatív kényszerítés. Ítélkezés. Megalázás. Egy ilyen szó árnyékában honnan is vehetnénk az esendőségünkkel való önként szembesülés bátorságát? Hogyan indíthatnánk föl magunkban a sötétségeink fölött érzett igaz bánatot?
Keressünk inkább egy szinonímát. Mondjuk azt, hogy vétek. Mi a bűn a vétek fényében? A szeretet elvétésének mindennemű módja és formája. Mindaz, ami révén elvétjük a szeretetteljes kapcsolódás útját a jó Isten, az embertársak, az élőlények és önmagunk felé. A bent is hangos ítélkezés élével. Gondolattal. Kimondott és kimondatlan szóval. Cselekedettel. Főleg az elmulasztottal. Életet fagyasztó hidegséggel, irigységgel, gyűlölettel. Elzárkózással. Az önkifejezés képtelenségével. Az értéklátás vakságával, ál értékek választásával. A kommunikáció megtagadásával. Játszmákkal és manipulációval. Túlzással. És a sort lehetne folytatni. De nem érdemes.
Az említett példákra csupán azért volt szükség, hogy új szempontokat kapjunk az önvizsgálathoz. Mit is vizsgálunk ilyenkor magunkban? A szívünket. Azt, hogy benne vagyunk-e még. Vagy eltávolodtunk tőle? Hogyan történt ez? Hol és mikor? Mitől sajog a szívünk? Mit tennénk másként? Milyen „igen”-hez kötöznénk oda magunkat? Mire mondanánk ettől tova határozott „nem”-et? Fontos tudnunk, hogy a „bűn” szó „vétek”-re cserélése nem kisebbíti, és nem számolja föl a szeretet útjáról való letérés tényét, tudatát, súlyát. De bátorságot ad, hogy szembenézzünk önmagunkkal, és mélyről fakadó vágyat ébreszt, hogy visszakapcsolódjunk a jó Isten szeretetkötelékébe. És ez kikívánkozik belőlünk. Hangosan.
Amikor gyónunk, előfordulhat, hogy reszket a hangunk. El sem tudjuk képzelni, mennyi erő van a bátortalanul kimondott szavak reszketegségében. Mert őszinték vagyunk. Elsősorban önmagunkhoz. Vállaljuk korábbi döntéseinket, azt, akivé e döntések hatására váltunk, és azt, akire a feloldozás pillanatában újra ráismerünk. Ez a gyónás: vétkességünk menthetetlenül vádoló tudatának kendőzetlen kifejezése és elengedése, tévútjaink lezárása, istenkapcsolatunk megerősítésének kihangosított vágya és visszakérezkedés istengyermekségünk méltóságteljes tudatába.
Isten megbocsátó, atyai szeretetébe visszafogadó irgalma és hazatérésünk fölött érzett öröme a feloldozás imájában érkezik el hozzánk. Nem némán, gondolatban, hanem a hangosan kimondott szavak valóságos érintésében. A megbocsátás hangjai körülölelnek, megnyugtatnak, felszabadítanak. Kiszabadulunk vádaktól mérgezett lelkületünk keszekuszaságából. Helyreáll istengyermekségünk tudata. És ez nagy öröm. Valódi ünnep. Olyan, amely kiemelkedik a hétköznapok közül. Az ember fölszegi a fejét, és kihúzza magát. A lelkét is. Új köntöst kap az Atyától. Fehéret, finoman csillogót. Olyat, amilyenbe a jóságos Atya öltözteti tékozlásukból megtérő fiait. Szeretetkapcsolataink tartják rajtunk a ruhát.
Orbán Júlia
