† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek!”
Ekkor Tamás így szólt: „Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?” Jézus ezt felelte: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.”
Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!” Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek!
Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek.”
Jn 14,1–12
Húsvét ötödik vasárnapján Jézus utolsó vacsorán elhangzott beszédét halljuk, amelyben önmagáról ad kinyilatkoztatást. Jézus azt mondja: „ne nyugtalankodjék szívetek, higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek”. Az eredeti görög változatot szó szerinti fordításban a következőképpen lehetne visszaadni: „ne háborodjék/ne rendüljön meg szívetek, bízzatok Istenben, és bennem is bízzatok.” A görög pisteuó jelentése hinni, rábízni, ráhagyatkozni és bizalommal lenni valaki iránt, jelen esetben Isten iránt. Ennek fényében talán jobban értjük a keresztény hit lényegét, amely dinamikus valóság, és amelynek sajátságos természete, hogy vagy növekszik, vagy csökken, de sosem stagnál. S talán igazi kérdés számunkra – még mielőtt továbbhaladnánk az evangéliumi szakaszon –, hogy a hit, amelyet élünk, vallunk, az csupán informatív, vagy némileg performatív is egyben? Félreértés ne essék, a hit nem nélkülözheti az informatív jelleget, azonban szükségszerű az életet átformáló sajátságos jelleg is. Ezt talán egyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni, hogy nem elméleti, hanem gyakorlati keresztényekre van szüksége világunknak, akik nem csupán elméletben hiszik a megbocsátást, a kiengesztelődést, a feltámadást vagy az örök életet, hanem gyakorlatban is élik azt.
De akkor mégis miért olyan nehéz? Török Csaba teológus megadja a választ e kérdésre: „természetünknél fogva szeretjük a lassú mozgásokat, a finom lépéseket, a folyamatosság megtörését nem sugalló változásokat. Olykor épp azért válunk túlzóan sietőssé a választásainkban, mert idejekorán elébe vágva a folyamatoknak minimalizálni szeretnénk az átalakulást. Azt is mondhatnánk, közösségünk jobban szereti a biztonsági játékot és a kiszámíthatóságot, mint a spontaneitást, a rizikóval járó kreativitást és a bizonytalanság tudatos felvállalását (amely magában rejti a hibázás, sőt a kisebb-nagyobb bukás lehetőségét is).” Ezzel szemben Isten logikája ennek ellentéte, hiszen sokszor váratlan, meghökkentő, kiszámíthatatlan, amivel arra „kényszerít”, hogy elinduljunk a ráhagyatkozás, a rábízás rögös útján, ehhez pedig szervesen kapcsolódik az önátadás, az önkiüresítés és a rácsodálkozás. Richard Rohr a Lélegezni a víz alatt című könyvében írja: „az életmódunk és a viszonyulási formáink mutatják meg az igazi, tényleges és gyakorlati igazságunkat, nem számít, kinek az elméleteiben vagy teológiájában hiszünk. Az élethelyzetünk és a másokhoz való viszonyulásunk mikéntje az az »igazság«, amit ténylegesen a sírba viszünk magunkkal. Ezek vagyunk mi, és nem az erről vagy arról a kérdésről vallott nézeteink.”
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/18-as számában.
