EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből (Lk 24,13-35) Amikor a kenyeret megtörte, felismerték. Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely, Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?”Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól.Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Húsvét harmadik vasárnapjához érkezve az evangélium a tanítványok találkozásáról számol be a feltámadt Üdvözítővel. Az emmauszi tanítványok története nem ismeretlen számunkra, hiszen mindannyian számtalan alkalommal hallottuk, olvastuk, mégis mindig aktuális keresztény életünk tekintetében.
A mai evangélium meghívás – ahogyan Szent II. János Pál pápa az 1998-ban kiadott Dies Domini (az Úr napja) című apostoli levelében írja – „a két emmauszi tanítvány örömének átélésére, akik úgy érezték, hogy »lángol a szívük«, miközben a Feltámadott csatlakozott hozzájuk útjukon, magyarázta nekik az Írásokat és feltárta magát »a kenyértörésben« (vö. Lk 24,32.35). Annak az eleinte bizonytalankodó, azután túláradó örömnek a visszhangja, amit az apostolok éltek át ugyanazon nap estéjén, amikor a föltámadott Jézus meglátogatta és megajándékozta őket békéjével és Szent Lelkével (vö. Jn 20,19–23).” Erre a túláradó örömre kapunk mi magunk is meghívást a húsvéti misztérium szemlélése kapcsán, hiszen hitünk foglalatát ünnepeljük, arra csodálkozunk rá, hogy Isten mi mindent tett és tesz meg az emberiség üdvösségéért.
Isten logikája a határokat nem ismerő szeretet, amely szembemegy mind a mi, mind a világ logikájával, amely főképp – Avilai Szent Teréz nyomán – a hatalom, a hírnév és haszon együtteséből táplálkozik. A húsvét mégis annak bizonyítéka, hogy az ember felül tud emelkedni önnön valóságán, túl tud lépni kicsinyes bírvágyán, képes a „valami többre”, amely Isten felé mutat. Az ember arra hívatott, hogy a kenózís állapotában éljen, önkiüresítésben, ahol nincs már többé önzés, érdek, birtoklási vágy, csakis az Istenből és az Istentől származó túláradó öröm, amely gyógyír lehet élete sebzettségeire.
Szépen ír erről Karl Rahner teológus „Ha megvalljuk: Krisztus feltámadt, akkor ezzel tulajdonképpen azt fejezzük ki, hogy többé nem tátong szakadék Isten és a világ között. Ezért szabad nekünk, a föld fiainak ezt a világot szeretnünk, sőt kell is szeretnünk. Akkor is, ha jajjal-bajjal áraszt el minket. Mert amióta ő halálával és feltámadásával beleállt egyszer s mindenkorra ebbe a világba, azóta annak minden fájdalma hitünk próbájává lett, hiszen az élet minden fájdalmának a titka: a Feltámadott. Hogy a világ minden szükségének, bajának ez a titkos értelme, ezt nem a mi tapasztalatunk mondja, hanem a hitünk! A hit, amely a tapasztalatok ellenére is kitartóvá tesz minket. Az a hit, amely szeretni tudja a világot, mert az a Feltámadott »teste«.”
Olasz Béla
