„Velem együtt magasztaljátok az Urat, áldjuk a nevét mindannyian!” – a 34. zsoltár 4. verse áll Ebenspanger Ferenc ny. plébános ezüstmisés emléklapján, amelyet 1991. április 17-én ünnepelt akkori szolgálati helyén, Gátalján. A jelenleg gyémántmiséjére, pappá szentelésének 60. évfordulójára készülő lelkipásztor az Adam Müller-Guttenbrunn Ház lakója, ahol állandó gondozásra szorul egy évekkel ezelőtt bekövetkezett pillanatnyi egyensúlyvesztés miatt. A járásban korlátozott, állandó fájdalommal küzdő pap ennek ellenére derűs lélekkel készül a temesvári Szent György-székesegyházban április 17-én sorra kerülő jubileumra, és mint többször hangsúlyozta, a gyémántmise nem ünnep a számára, hanem hálaadás. Gondozója aggódó kérdésére, miszerint „menni fog-e” a szentmise bemutatása, halkan, de határozottan válaszolja: menni fog.
Ebenspanger Ferenc Végváron született 1943. február 7-én. Az általános iskolát 1956-ban fejezte be ugyanott. Ezt követően a gyulafehérvári kántoriskolában folytatta tanulmányait, majd 1960-ban sikeresen felvételizett a Római Katolikus Teológiai Intézetbe (jelenleg Gyulafehérvári Megtestesült Bölcsességről nevezett Római Katolikus Papnevelő Intézet), ahol 1966. április 17-én Tiszteletreméltó Márton Áron püspök szentelte pappá. Segédlelkészként Nagyszentmiklóson, Pécskán és az arad-belvárosi plébánián szolgált, majd plébánosként 1976-tól, 13 évig Tornyán azt követően néhány hónapig Dognácskán, végül Gátalján, ahol 1996-ban még félszáz elemi- és középiskolásnak tartott magyarul hittanórát. Betegség miatt nyugalomba vonult, és nyugdíjas papként ismét a dognácskai közösség lelkipásztora lett. A gyémántmise alkalmából Ebenspanger Ferenc ny. plébánossal beszélgetett a temesvári püspökség sajtóirodája.
Plébános úr, hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
Végváron születtem 1943. február 7-én. Nagyon szeretem a szülőfalumat, ma is szívesen gondolok rá. Ott végeztem az általános iskolát. Miután édesapám és a bátyjai visszatértek az oroszországi deportálásból, apám Boksánbányán kapott munkát egy autószerelő műhelyben. Ez volt a szakmája. Így hát a család utána költözött Boksánbányára 1952-ben, ha jól emlékszem. Ott az iskolában csupán egytanerős magyar osztály működött, I. osztálytól IV-ig. A IV. osztályt tehát ott fejeztem be. Majd, mivel nem tudtam tovább magyar nyelven tanulni, visszaköltöztem Végvárra a nagyszüleimhez, és itt jártam ki az általános iskolát. Édesanyám nagyon vallásos volt, és már pöttöm korunktól vitt magával engem meg a bátyámat az imaházba. Végvárt akkoriban ugyanis többségében reformátusok lakták, az osztályban én voltam az egyedüli katolikus, templomunk sem volt, csak imaházunk. A niczkyfalvi plébános, Schill János járt ki havonta egyszer szentmisét celebrálni. Ő keresztelt meg engem a kis imaházban, és ott voltam elsőáldozó is. Azokon a vasárnapokon pedig, amikor nem jött, a hívek összegyűltek imádkozni. A nagybátyám volt az előimádkozó, amíg el nem hurcolták kényszermunkára a Szovjetunióba. Majd három év után megbetegedett, így elengedték, hogy menjen haza meghalni. Még most is vannak végvári barátaim, noha egyre kevesebben. Az iskolás éveimre is szívesen emlékezem, jó tanítóink voltak. Akkoriban A, B és néha még C osztályra való gyermek is összegyűlt.
Mi, illetve ki volt, aki a papi hivatás felé irányította a lépteit?
Úgy gondolom, hogy a jó Isten. Már gyermekkoromban, ha megkérdezték, mi akarok lenni, azt válaszoltam, hogy pap. Egészen kicsi, három-négyéves korom óta ez volt a válaszom. Nagyapám boltos volt Végváron, vaskereskedést működtetett, de aki betért hozzá, hogy vegyen egy kiló szeget és akart mellé egy kiló cukrot is, meg tudta vásárolni nála. Szóval inkább vegyeskereskedés volt. Miután nagyapám megbetegedett, édesanyám vette át a boltot egészen az államosításig. Akkoriban hatéves lehettem. Emlékszem, hogy elvették az üzletet, ami azonban megmaradt boltnak, és édesanyámat alkalmazták elárusítónak. Tehát állami alkalmazott lett a saját boltjában. Édesapámat pedig öt évre Oroszországba deportálták. Mivel akkoriban kétéves körüli lehettem, őt sokáig csak fényképen láttam. Csak akkor találkoztam vele ismét, amikor hazatért. Édesapám szülei németek voltak, nagyanyám csak törte a magyar nyelvet, de velünk, az unokáival mindig magyarul beszélt. Ennek később kárát is láttam, mivel a teológia elvégzését követően azért helyeztek Nagyszentmiklósra, hogy megtanuljak németül. Ha gyermekként nagyanyánk többet beszélt volna velünk németül, vagyis svábul, később könnyebb lett volna megtanulni a nyelvet.
Milyen volt az első találkozás az édesapjával?
Miután elvitték, két évig, 1947-ig nem hallottunk hírt felőle, nem tudtuk, él-e, hal-e. Akkor érkezett az első képeslap tőle. Majd azt is megírta, mikor engedik haza – 1949-ben –, tehát vártuk a végvári állomáson. A másik testvérével együtt érkezett. A faluból körülbelül 20–30-an velünk együtt várakoztak az állomáson, örvendtek, hogy hazatérnek. Nem csak a rokonság volt ott, még a tanítónőm meg az osztálytársaim is kijöttek az állomásra. Amikor leszálltak a vonatról, felismertem apámat, habár sokkal soványabb volt, mint a fényképen.
Az általános iskola elvégzése után hol folytatta a tanulmányait?
Gyulafehérváron, az úgynevezett kántoriskolában. Mert akkoriban vallásos középiskola működését nem engedélyezték, csak szakiskoláét. Így lett belőle kántoriskola. Innen felvételiztünk a teológiára. Mi 32-en végeztünk a kántoriskolában, és 16-an felvételiztünk a szemináriumba. Az általános iskola elvégzése után beszéltem a helyi plébánossal, hogy Gyulafehérváron szeretnék továbbtanulni, mert a papi hivatásra készülök. Ott papok és világi tanárok egyaránt tanítottak. Például a zenét vagy a román nyelvet világi tanár tanította. Nekem szerencsém volt, mert Boksánbányán olyan környéken laktunk, ahol a román nemzetiségűek voltak többségben, és gyermekként együtt játszottunk, így megtanultam a nyelvet. A bátyám még jobban tudott románul, mert őt már Végváron „elkérték” a román tannyelvű iskolába, hogy legyen meg a létszám, így ő románul tanult. A kántoriskola előnye az volt, hogy komoly képzést nyújtott magyar irodalomból. Ezt követte tehát hat év a papi szemináriumon, így összességében tíz esztendőt töltöttem Gyulafehérváron. Nagyon jó tanáraink voltak: dr. Faragó Ferenc, a Kántoriskola igazgatója, teológiai tanár, Sikolya Bálint József teológiai tanár, az osztályfőnökünk, Tyukodi Mihály spirituális, az egyik legkedveltebb tanárunk. Olyan nevelésben és felkészítésben részesültünk, amire később bármikor építhettünk. De akit legjobban tiszteltünk, és akire felnéztünk, Márton Áron püspök volt. Első alkalommal a Kántoriskola elvégzését követő napon találkoztunk vele mi, akik a papi hivatást választottuk. Elbeszélgetett velünk, mi pedig verset mondtunk neki. Később, ötöd- és hatodéven tanított minket, de úgy, hogy mi mentünk el hozzá, mivel háziőrizetben volt, megfosztották szabadságától, így a püspöki palota kisebb ebédlőjében tartotta az órákat. Hodegetikát és szociológiát tanított. Nem volt szabad átjönnie a szemináriumba. De ott is elfértünk, mert akkorra már csak kilencen maradtunk. A vizsgákra pedig mindannyian lelkiismeretesen tanultunk, nehogy szégyenben maradjunk, és csak makogjunk püspök előtt. Végül következett a papszentelés 1966. április 17-én, fehérvasárnap. Márton Áron püspök idejében mindig fehérvasárnap ünnepeltük a papszentelést. A primiciás misét a boksánbányai templomban mutattam be, mert ott éltek a szüleim. De őszintén szólva, nekem nem ez volt az első szentmisém, ugyanis a papszentelést követően még majdnem két hónapig, a tanév végéig Gyulafehérváron maradtunk, ahol minden nap celebráltunk szentmisét.
Milyen plébániákon végezte lelkipásztori szolgálatát?
Elsőként Nagyszentmiklósra helyeztek segédlelkésznek, mint már említettem, hogy megtanuljak németül. Tíz hónapot töltöttem ott. Legtöbbet az esperes-plébános édesanyjával beszéltem németül, és már egészen jól belejöttem, mire Kernweiss Konrad ordinárius elhelyezett Pécskára káplánnak. Ezt követően az arad-belvárosi és az arad-mikelakai plébániára kerültem, továbbra is segédlelkésznek. Innen jártam ki Sofronyára, amely település akkoriban a belvárosi plébánia filiája volt. Plébánosként először Tornyára, majd 1989 szeptemberében Dognácskára, végül 1990-től Gátaljára kerültem. Ez utóbbi helyen sajnos súlyosan megbetegedtem, hosszabb időt, tíz hónapot kellett kórházban töltenem, majd nyugalomba vonultam. Miután újból erőre kaptam, immár nyugdíjasként, 1999-ben Dognácskára vonultam vissza, mert az ottani jó levegő siettette a gyógyulásomat. Itt ért sajnos a kisebb baleset, és a lábtörésem után már szinte mindenben segítségre szorulok. A gátaljai szolgálatom idején úgy terveztem, hogy havonta többször is felkeresem majd Végvárt, szeretett szülőfalumat, amely a plébánia egyik filiája. Végül azonban még odacsatoltak néhány települést, összesen kilenc helyre kellett járnom, így a tervemet nem tudtam megvalósítani. Pedig akkoriban elég sokan, volt, hogy harmincan is összegyűltek a kis imaházban szentmisére. Amikor Nagyszentmiklósra kerültem, mintegy 3500 hívő alkotta a helyi közösséget, 3000 német és körülbelül 500 magyar. Pécskán 7000 magyar hívőt tartottunk nyilván, és körülbelül ugyanannyi román nemzetiségű lakosa is volt a településnek.
Hatvan év távlatából mire emlékszik vissza szívesen?
Nagyszentmiklós és Tornya nagyon a szívemhez nőtt. Tornyán 13 évet töltöttem. A helyi közösséget csak magyar nemzetiségű hívek alkották, mintegy 750-en. Dognácskát pedig azért választottam, mert ott még élnek németek, igaz, nem túl sokan, és tudtam velük értekezni. És olvastam az interneten, hogy jobb a levegője, mint Herkulesfürdőnek.
Az interneten?
Igen. Kaptam egy laptopot, azon szoktam böngészni a világháló híreit. Elég könnyen belejöttem.
Milyen gondolatokkal készül a gyémántmisére?
Egyetlen egy gondolatom van: a hálaadás. Hálát adok a jó Istennek mindenért. Mert az egyházmegyében sajnos nálam sokkal fiatalabb papok költöztek már az Úr házába. A paptársak látogatásait, gondoskodását is köszönöm. Felkeresett Pál József püspök és Jäger Béla plébános, aki karácsonykor meg húsvétkor mindig csomaggal is meg szokott lepni.
Köszönjük a beszélgetést!
Forrás: temesvári püspökség sajtóirodája
Fotók: Ebenspanger Ferenc & Klaus Mihnea (Dognácska) gyűjteményéből
