Fiatal lányként nem gondoltam volna, hogy négy kislány anyukája leszek, de mérhetetlenül hálás vagyok, hogy így gondolta az Úr, elbírunk ezzel, főleg, hogy kis korkülönbség van köztük. (Júlia lányunk 6 éves, Cecília 4, Sára 2 éves és Ágnes 6 hónapos.)
Négygyerekes anyaként nehéz arra emlékezni, milyen elképzeléseim lehettek úgy tíz, húsz évvel ezelőtt, már csak azért is, mert sem a családomban, sem a baráti körben nem láttam erre meghatározó példát. A mindennapi rutinok, feladatok visznek magukkal, de ha jól belegondolok, kissé romantikusabbnak gondoltam. Az ideális családkép volt mindig előttem, amit a reklámokban is látni lehet, ahol anya és apa mosolyognak egymásra és a gyerekekre, minden csillogó-villogó, mondhatni tökéletes körülöttük. Mára már megtapasztaltam, hogy jócskán eltér a realitástól az imént leírt kép, az ételt nem csak úgy készen vesszük ki a sütőből, a ruhák nem sétálnak mosottan vissza a szekrénybe, a mindennapok sok előkészületet, tervezést, stratégiát logisztikát igényelnek.
Kislányként már valahogy belénk van kódolva az anyaság, ezért van az, hogy zsigeri természetességgel és gondoskodással ringatjuk a babákat, ezáltal is arra készülünk, hogy majd egyszer a saját babánkat tarthatjuk a kezünkben.
Mindig szerettem, ha sokan vesznek körül. Nagy közösségben nőttem fel, Brassóban a cserkészcsapat és az ifjúsági csoport fontos szerepet töltött be az életemben. Segédkeztem a szervezésben, később jómagam is vezettem programokat. Igazából ők voltak az én nagy családom, ott ismertem meg a férjemet, Istvánt is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ez megadatott. Hiszem azt, hogy Isten kiválasztott minket, elkezdett formálni, alakított, szépített, hogy majd egymás ajándékai lehessünk. Ismerkedésünk egyik szakaszát leegyszerűsítette az, hogy korábban évekig egy csapatban működtünk. Nem volt könnyű az a két év, amíg Brassó és Kolozsvár között ingáztunk, két vagy három hetente tettük meg ezt az utat ahhoz, hogy egymással találkozhassunk, de hát a kibontakozáshoz türelem kellett, munka és szent idő. De nem estünk el, csendes növekedésben vártuk azt, hogy kiteljesedjünk, társak tudjunk lenni egy életre. Kolozsvárra költözésem, munkám által is könnyen ment, ugyanis a brassói leányvállalatnak itt is volt egy működő munkapontja, ahol folytathattam a tevékenységeimet. Mindig szeretettem Kolozsvárra jönni, gazdag történelmi és kulturális örökséggel rendelkezik, bár mostanra köztudott, hogy egy túlzsúfolt város, ennek ellenére a Gondviselés révén, a lakhelyünknek köszönhetően ezt nem érzékeljük annyira. Izgalmas költözés volt, mivel nem egy hagyományos búcsúzás volt az otthonomtól. Édesanyám előzőleg már elköltözött Marosnémetibe (Hunyad megye), öcsém pedig Oslóban folytatta tanulmányait, szóval egyedül laktam. Ez az idő is fontosnak bizonyult felelősségek terén, háztartást vezetni, a szó szoros értelmében.
A család a legfontosabb életadó közösség. Az esküvő szertartás idején több kérdés és ígéret hangzik el, köztük az is, hogy: „Elfogadom a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza a házasságunkat, és szeretettel, becsülettel felnevelem őket.” Átgondoltan, tudatosan léptünk az oltárhoz, hogy majd felelős anyaként, apaként életet adjunk gyermekeinknek.
Az anyaság az élet egyik legmagasztosabb és legnemesebb szerepe, amelyben főleg a szeretet, de a türelem és az elkötelezettség is állandóan formálódik. Az erre vezető út meghatározó kaland volt, hisz anyává nem a szülés pillanatában vállunk, ez egy folyamat, amely hosszú hónapokon keresztül fejlődik a lelkünkben, a testünkben, és a szülést követően is folyamatosan változik. Itt nincs olyan, hogy ezt megszokod. Szerencsésnek mondhatom magunkat, hogy együtt éltük át gyerekeink világrajöttét, István ott lehetett velem a klinikán mind a négy kislányunk születésekor. Ezt a csodát érdemes megélni, gyermekeink születése megerősítette bennünk, hogy az élet ajándék, mégpedig a legcsodálatosabb. Ha egy gyermeknek életet adunk, az örökkévalóságban is velünk lehet. Nagy segítségem és támaszom volt férjem a szülést követő hetekben is, felépülésem kicsit hosszabb volt, mozgásban is korlátozott voltam az első napokban a műtétek miatt. Ekkor tapasztaltuk a barátaink szeretetteljes törődését is, gyermekágyas idő alatt finomakat főztek, sütöttek, ezeket nem feledjük, mint ahogy a szüleink segítségét sem, anyukám és István anyukája is több napra eljöttek segíteni a háztartásban és az unokákkal időt tölteni.
Mindennapjaink időnként a túlélésről is szólnak, főleg ha betegség bukkan fel, ilyenkor mint a dominó, sorra dőlnek le a lányok, sőt gyakran minket sem kímél egy-egy akaratosabb vírus. Így hirtelen megnövekszik a gyógyszergyűjteményünk, s bizony le tud hangolni, ha látom, hogy tehetetlen vagyok, de hitem és Istenbe vetett bizalmam vezérel minden nap, ezek által találok erőt és útmutatást az anyai szerepem betöltéséhez.
Az anyaság valóságos kihívások elé állít. Egyénileg próbálok figyelni a lányokra, ez lehetőséget ad, hogy minőségi időt töltsek velük, bár néha úgy érzem, ez nem könnyű feladat, ezért gyakran szükség van arra, hogy rugalmasabbak legyünk. Fontos megtalálni az egyensúlyt az anyai szerep és a személyes élet között, hogy a gyerekek példát lássanak az önazonosság és az egyéni boldogság fontosságáról. Amikor kérdezik tőlem, milyenek a napjaink négy gyerekkel, viccesen mondom, hogy nyugodtan be lehetne vezetni a gyereknevelési időszakot az önéletrajzba, az úgynevezett multitasking teljesen új fogalmat nyert számomra. A kihívások ellenére sokszor jelen van a jókedv, és ha elhangzik egy poén, azt igyekszünk lejegyezni vagy többször emlegetni. Egy példa erre, amikor Cecília lányunk vígan dalolja: „én elmentem a vásárba fél pénzzel…”, hírtelen megáll, amikor kellene mondani, mit vett. Találgatni kezdjük: Tyúkot? Nyulat? Halat? „Nem!” – jön a válasz. Kérdezzük, hogy tehén nem volt? Erre rávágja: „Volt, de nem vettem!”. Egy ilyen vicces beszólás elkíséri a következő napjainkat, ha netán a „volt, de nem vettem!” frázis valamire rátalál, akkor rávágjuk.
Nagy örömmel tölt el a tudat, hogy négy gyerekem van, és bár nem könnyű ebben a felállásban, ha újra kezdhetném, el sem tudnám képzelni, hogy másképp legyen. Nagycsaládban élni azt jelenti, hogy folyamatosan közösségi életet élünk. Mindig akad köztünk olyan, akinek van mesélni- és mutatnivalója, öröme, amit meg akar osztani, vagy vigasztalásra szorul bánatos lelke. Sokan vagyunk, így mindig van, aki figyeljen a másikra. Olyan jó látni, hogy a legjobb játszótársak, nyilván ez sokszor hangos kimenetű, és a békéltetés sokszor hosszú tárgyalások folyamatával jár, igazi menedzseri képességekkel kell legyünk felruházva.
Gyakran kérdezik tőlünk, hogy ezt így akartuk? Vagy: De miért lett négy gyereketek? A negyedik is kislány, akkor most az ötödik kisfiúra vártok? Nehéz nem viccesen válaszolni ezekre a kérdésekre. A mostani világban (bár a körünkben annyira nem) kuriózumnak számítunk, igazából túlteljesítettünk. Amikor a parkban sétálunk mind a hatan, vagy végigvonulunk az utcán, látjuk ahogy elhaladunk egy-egy kíváncsiskodó arc mellett, bekukucskálnak a babakocsiba, hogy ott valóban van valaki, vagy csak egy kísérő eszköz valamelyik tipegőnknek. Számigálják, hányan is vagyunk összesen.
Érdekességnek számít a családunk dinamikája is, öt lány és egy férfi, bizonyára nem kis feladat ilyen felállásban helyt állni. Nemrég, amikor a férjem lefényképezett engem a lányokkal, a mellettünk vonulók dicséretes hangon mondták, hogy olyanok vagyunk, mint az orgona sípjai, kicsit léleksimogató volt, férjem hívatására és munkáját tekintve. Mint családapa, akinek életét ennyi nő veszi körül, támaszként áll családunk élén, szeretetteljesen gondoskodik minden családtagról, fontos példát mutatva lányainknak a tisztelet, szeretetet és felelősségvállalás terén. Ő a mi kapocsunk. Hivatása kétségtelenül szép, mély hatást gyakorol a családunkra és az ünnepekre is. Ugyanakkor látom, hogy néha nehéz egyensúlyt találni a családi kötelezettségei és a szolgálat között, főleg amikor már nagyon közeleg az ünnep napja. Bevallom, nehéz ünnepelni, amikor előtte sok feszültség van, de fontosnak érzem, hogy támogassam őt ezekben a helyzetekben, ezáltal az ünnepek értékesebb jelentéssel bírnak számunkra, és közelebb hoznak minket Istenhez és egymáshoz.
Hétköznapjaink és hétvégéink legnagyobb kihívása elkészülni bölcsődébe, óvodába, hétvégi sétára. Gyakran torkollik sírásba egy-egy rutinos előkészület, sietünk, ilyenkor mi is kevésbé vagyunk türelmesek és lehet, megsértjük egymást. Ekkor jönnek a kételyek, amelyek felőrölnek akár egy esti altatás után, amikor lecsendesült a ház. Felszínre jönnek a „miért kellett” kérdések és haragszunk magunkra a fegyelmezésért, az erőteljes megszólításokért. A gyereknevelés szakirodalmában sokféle tipp van arra, hogyan lehet ezeket a helyzeteket lereagálni, de mivel minden gyerek és szituáció más, ezeket nem lehet mindig szó szerint alkalmazni és ekkor előbukkannak a kérdések: Elég jó anya vagyok? Hogyan neveljük őket, hogy jobb legyen? Sokszor volt előttünk már családi kép azokról, akik egy vagy két évvel korábban léptek a szülőség mezejére, akikkel sok időt töltöttünk együtt. Nagy segítség volt számunkra ez a kép, nem volt idegen egy kisbaba látványa. Keresztszülőséget vállaltunk, amely egy felelőségteljes szerep, megerősítette barátságainkat, ez után bennünk sem volt kérdés, kit választunk lányaink keresztszüleinek. Örömmel tölt el, hogy ezek a családanyák azok, akikkel megosztom örömömet és a gyakran előforduló nehézségeket is, van anyakimenőnk és a szabadságokat is együtt töltjük néha.
Említettem már, hogy szeretem, ha sokan vesznek körül és fontos megtalálni az egyensúlyt az anyai szerep és a személyes élet között. Szerencsére ez utóbbira is jut néha idő. Az első kislányommal babatornára és kerekítőre jártunk, és az itteni anyukákkal egy nagyon jó csapat alakult ki, akikkel a mai napig összejárunk, elkacagjuk és elsírjuk egymásnak problémáinkat, megértést és elfogadást kapunk egymástól, hisz hasonló cipőben járunk. Hálás vagyok, hogy van kivel megosztanom az anyasággal kapcsolatos kihívásokat. Ezek a találkozók felüdülést jelentenek számomra a mindennapi teendők és gondok között.
Kihívás családunkban a házimunka is, igyekszünk leosztani a napi feladatokat, illetve megbeszélni a teendőket. Nem mondom, hogy nincsenek elmaradások, feszültségek, de a férjem sokszor mondja, hogy kicsi lazaság már belefér egy ekkora család életébe. Igazából a háztartáshoz kapcsolódó rutinok is odafigyelést kérnek, ilyen például az étkezés is. Mostanra elértük azt a szintet, hogy körülbelül ugyanazt eszik hárman, de még előfordul, hogy nem talál az ízlésük és spontán kell lenni, megoldást találni, míg ki nem borul a bili, mert senki nem szeretne szembeszállni egy éhes gyermekkel. Ilyenkor is sikerül viccesre fordítani Cecília lányunknak egy-egy feszült pillanatot, amikor mondom, hogy esetleg puliszkát is lehet enni, erre ő nagy lazán rávágja, hogy „Én szeretem a puliszkát! … Csak… nem eszem meg”. Feltöltődés számomra az is, hogy értékes pillanatokat teremtünk a férjemmel, Istvánnal altatás után, amikor elcsendesedik a ház, megosztjuk egymással a gondolatainkat, élményeinket és esetleg vicces pillanatainkat. Az elmúlt idők fényképei idézik fel bennünk a múltat, amit esténként nézegetünk, ez segít feleleveníteni az élményeket, és ez a közös időtöltés fontos pillére a házasságunknak, az összetartásunknak. Biztos vagyok, hogy hozzájárul kapcsolatunk ápolásához, így tápláljuk a szeretet tüzét. Fontos, hogy jusson időnk egymásra, ezért dolgozni kell, hogy nő és férfi tudjunk lenni a gyerekek mellett. Nem mellesleg jól esik az a gyerekzsivajmentes szent csend, ami az altatás után honol otthonunkban.
Családunk az utóbbi négy év alatt jócskán megcsonkult, én nagyszüleimet veszítettem el, István pedig mindkét szülőjét. Rájuk lehet mondani, hogy gondoskodnak „fentről” a családjaikról, figyelik unokáik növekedését, ahogy a gyerekek ajkáról az imádság és a kacagás olyan jóízűen cseng. Bármennyire is tanítják nekünk, hogy fel kell készülnünk, hogy akit szeretünk, nem lehet mindig mellettünk, nehéz elfogadni és megszokni, hogy nincsenek fizikailag jelen az életünkben. Fontosnak tartom, hogy emlékezzünk rájuk és az általuk hagyott örökségre, emléküket, szeretetüket szívünkben őrizzük.
Anyaságom betöltött hatodik évében bátran jelentem ki, hogy nagycsaládban élni szép! Ez a szép élet nem jelenti azt, hogy állandóan röpködnek a békegalambok körülöttünk, és csupa áhítat van, vagy minden csupa kacagás és móka, hanem minden bizonnyal beletartoznak a surlódások és az ezzel járó könnyek is.
Potyó Erika
Az írás rövidített változata megjelent a Vasárnap 2024/18-as számában.
