,,Büszkeséggel tölt el bennünket – az ősi jezsuita egyetem örököseit – hogy a Rómában székelő legfőbb rendi elöljárót kolozsvári akadémiai közösségünk tagjának mondhatjuk.” Diósi Dávid, a BBTE RK Teológia Kar dékánja mondott laudációt Arturo Sosa jezsuita generálisról, akit a kolozsvári egyetem díszdoktorává avattak november 17-én.
A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem a Római Katolikus Teológia Kar és a Görögkatolikus Teológia Kar közös előterjesztésére Doctor Honoris Causa címet adományozott Arturo Sosa Abascalnak, Jézus Társasága általános elöljárójának.
Az ünnepségre zsúfolásig megtelt az egyetem főépületének nagyterme. Jelen volt Kovács Gergely gyulafehérvári érsek, Böcskei László nagyváradi megyés püspök, Kerekes László segédpüspök, valamint a görögkatolikus egyház képviseletében Claudiu Pop kolozsvár-szamosújvári püspök és Cristian Dumitru Crişan balázsfalvi segédpüspök, valamint a két kar tanárai, diákjai, az egyetemi, a kulturális élet személyiségei, szerzetesek, papok, hívők és érdeklődők.
Az ünnepség elején Daniel David, a BBTE rektora a kolozsvári jezsuita oktatásról mint az egyetem előzményéről beszélt és hangsúlyozta: e történelmi jelentőségű kapcsolódás mellett Arturo Sosa Abascal nagyszerű személyisége, tevékenysége indokolja, hogy ő miatt a nagymúltú tudományegyetem díszdoktorainak sorában legyen. Az intézmény számára megtisztelő, hogy a generális elfogadta a címet.
Laudációjában Diósi Dávid dékán Báthory Kristófnak a kolozsvári magisztrátushoz intézett, 1580. május 5-én kelt levelét idézte: ,,Elhatároztuk, hogy országunkban, Kolozsvár városában, a tudomány előmozdítása és az ifjúság közt a szabad mesterségek elterjesztése végett a jezsuiták kollégiuma felállítassék és megépítessék, azt óhajtva, hogy ennek a városnak mindig is legnagyobb díszére és hasznára váljon, annak ékjévé és előnyére legyen.” Egy évvel később, 1581. május 12-én, Vilniusban, Báthory István, Lengyelország királya és Erdély fejedelme aláírta a kolozsvári jezsuita kollégium és az Academia Claudiopolitana alapítólevelét. Két évvel később XIII. Gergely pápa megalapította a kolozsvári Seminarium Pontificium ac Regium-ot (Pápai és királyi szeminárium), ezzel a Szentszék elismerte a már létező kolozsvári jezsuita akadémia egyetemi rangját. „Apostoli tekintélyünknél fogva – olvashatjuk a pápai alapító okiratban – Kolozsvár városában, mely kimagaslik Erdély többi városa közül, egy kollégiumot, azaz szemináriumot állítunk fel […] hasonlóan a másutt egyéb kollégiumokhoz, szemináriumokhoz, amelyek felállításáról már rendelkeztünk Csehország, Lengyelország és Németország területén.”
Majd Arturo Sosa Abascal jezsuita generális életrajzát, tevékenységét ismertette. Arturo Sosa Abascal 1948-ban született Venezuela fővárosában, Caracasban, 1966-ban lépett be a jezsuita rendbe, 1977-ben pappá szentelték, majd pedig 1982-ben letette az ünnepélyes fogadalmat. Filozófiai és teológiai tanulmányait a caracasi Andrés Bello Katolikus Egyetemen, illetve a római Gregoriana Pápai Egyetemen végezte. 1990-ben politikatudományban doktori fokozatot szerez a Venezuelai Központi Egyetemen, Caracasban. 1996–2004 között venezuelai provinciális, 2004–2014 között a Táchirai Katolikus Egyetem rektora, valamint 2016 óta jezsuita generális. Tanított a caracasi Andrés Bello Katolikus Egyetemen, a Venezuelai Központi Egyetemen, a Táchirai Katolikus Egyetemen, vendégtanárként a washingtoni Georgetown Egyetemen. Munkásságának fókuspontjában a jezsuita lelkiség, az intellektuális apostolkodás, a másokkal való együttműködés, a legkiszolgáltatottabbakkal való szolidalitás, a megbékélés és a párbeszéd előmozdítása áll.
Cristian Barta, a Görögkatolikus Teológia Kar dékánja folytatta a laudációt, majd a kitüntetettet köszöntötte Kovács Gergely gyulafehérvári érsek és Claudiu Pop, kolozsvár-szamosújvári görögkatolikus püspök is.
A díszdoktori oklevél átadását követően Arturo Sosa Abascal beszédében a szinodalitásról beszélt, és arról, a latin-amerikai egyház törekvései hogyan hatottak a teológiai gondolkodásra, hogyan mutatkoznak Ferenc pápa gondolkodásában is. ,,A változás számos olyan személytől eredt, akik elégedetlenek voltak a kereszténység megélésének ezzel a módjával, és úgy érezték, hogy Isten arra kéri őket, hogy személyesebb kapcsolatot alakítsanak ki vele, és pozitív felelősséget vállaljanak azokért, akikkel együtt élnek, és a társadalomért”, mondta.
A szinodalitás újdonságairól és eredményeiről, az egyházról mint a közösségek közösségéről beszélt a jezsuita legfőbb elöljáró. ,,Jézus követőinek ez az egyetemes közössége, amelyet nem lehet egy szabályozási eszmére redukálni, megkülönböztető közösségek sokaságát hozta létre, amelyek személyes és testvéri felelősséggel élték meg azt, amit megkülönböztettek. Mindenekelőtt az egyházi bázisközösségek virágzottak. Ezek a népi csoportok és mások szövetségét jelentették a nép szívében. Nem a nép ősi közösségiségének megnyilvánulásai voltak, mert akik vidékről jöttek a városba, nemcsak azért tették ezt, hogy élvezzék annak civilizációs javait, hanem még inkább azért, hogy önmagukat keressék. A bázisközösségek nem voltak azonosak az erősen aszimmetrikus hagyományos közösségekkel, amelyekben minden szabályozott volt, és kevés hely maradt a sokkal inkább személyes kiteljesedésre törekvő embereknek”, mondta előadásában. ,,Mivel hozzáállásuk pozitív volt, ezek az emberek nagyon is emberséges társasági életet teremtettek, anélkül, hogy közösségeket alkottak volna. Ezek az emberek úgy jutottak közösségre, hogy konkrét módon ápolták Isten leányainak és fiainak testvériségét, amit a Biblia és különösen az evangélium közös imádságos olvasása támogatott.
Igazi közösségek voltak, amikor a lelkipásztorok kitartóan érvényre juttatták a szinodalitást, vagyis amikor nélkülözhetetlen hozzájárulásuk a mindenkivel való testvériségen alapult, egy valóban kölcsönös kapcsolatban, és nem csupán a szakértők egyirányú hozzájárulásán. Ezek a közösségek a latin-amerikai egyház és az azt alkotó Isten népe újjászületését is eredményezték”, mondta a jezsuita elöljáró.
,,A II. vatikáni zsinat kulcsfontosságú felismerése a latin-amerikai egyháznak az volt, hogy Jézus követése azt jelenti, hogy úgy helyezkedünk el a társadalomban, ahogyan ő tette: a szolidaritásban való megtestesülés által, alulról. Az egyház, az elveszett világtól való megmentésétől és a párhuzamos intézményesülés kiépítésétől továbblépett az önmaga megmentése felé azáltal, hogy hozzájárul a világ megmentéséhez.”
Kijelentette: ,,a II. vatikáni zsinat utáni négy latin-amerikai püspöki konferencia – Medellin (1968), Puebla (1979), Santo Domingo (1992) és Aparecida (2007) – záródokumentumai a sok ellentét közepette alapvető folytonosságot mutatnak a szinodalitás tekintetében. Ez több mint meglepő, csodálatra méltó.” Végül e dél-amerikai kontextus és a szinodális folyamat összefüggéseiről elmondta: ,,Ferenc pápa ennek a latin-amerikai hagyománynak a legjavát képviseli, amely most az egyetemes egyház tapasztalatával és a szinodalitás impulzusával gazdagodott, mint Isten népének az evangelizáló misszió konstitutív dimenziója”.
Az ünnepi esemény végén az egyetem által készített kisfilmet nézhettek meg a jelenlévők, amelyben az intézmény jezsuita története hangsúlyosan szerepel.
Arturo Sosa generális az ünnepséget megelőzően, előző nap meglátogatta a görögkatolikus püspökséget, a Manréza központban találkozott és együtt misézett rendtársaival, meglátogatta az egykori jezsuita, majd piarista templomot és imádkozott az elődök sírjánál a templom kriptájában, majd a Szent Mihály-templom megtekintése után a plébánia vendége volt, ahol találkozott a BBTE két katolikus karának elöljáróival, valamint a gyulafehérvári főegyházmegye érsekével és kolozsvár-szamosújvári görögkatolikus egyházmegye püspökével.
Fotó: Kováts Álmos, Keresztes Olivér, Bodó Márta
