Élénk gyermeki fantáziával az Egri csillagokat olvasva gyakran képzeltem magam a várvédők közé, és bár brutálisnak tartottam, hogy forró vizet, szurkot öntöttek a falat mászó ellenségre, magamat a védekező pozíciójában láttam, aki szeretteit, lakását védi, ezért meg se fordult a fejemben, hogy ebből ki lehetne maradni. Gyermekcsínyek esetén már lehetett volna fontolgatni: ez még vicc, az azonban már durva, inkább kimaradok…
A kortársak társasága, barátsága, annak elvesztésétől való félelem erős motiváció, hogy az ember el se kezdjen azon töprengeni, ez vagy az nem ízléses, sőt, már bántó, jobb lenne nem venni részt benne…
Sajnos a töprengés később is sokszor elmarad, a csapat, a társaság visz, sodor magával. Mondjuk a véleményt, a pletykát, szidjuk, akit mindenki szid, azt követjük, akinek leghangosabb a szava vagy legnagyobb a beosztása. Pedig sok tapasztalatunk van arról, hogy nem a legnagyobb szájú a legbölcsebb, hogy hivatalokba rokonság, komaság, haverség alapján kerültek.
Egyházunkban azt tapasztaljuk, hogy míg a fiatal otthoni kisközösségében él, a szokás hatalma, a mások megszólásától való félelem elviszi a templomba, de amint tanulni, dolgozni távolabb, ismeretlen közegbe kerül, a mások tekintete nem feszélyezi. Ez az érem másik oldala: a közösség megtartó ereje. Erről gyakran beszélünk, szívesen hivatkozunk rá. Ebben az esetben is jó lenne azonban, ha nem csak az árral sodródás, a megszólástól való félelem tartana meg a templom, a hit közelében.
Arról még kevesebb szó esik, hogy van, amikor a közvélemény szabta torz, idejétmúlt, rossz szabályok, törvények közt élünk. Emlékszünk az ,,urambátyám” és ,,kéz kezet mos” mentalitásra? A rossz rendszer úgy vonja be az egyént, ahogy az eredeti bűnről tanultuk: eleve bűnre hajlít… A kommunizmusban ,,mindenki hazavitt valamit a gyárból tiszta lelkiismerettel: az egyén nem felelős, nem lop, mert egy eleve tolvaj rendszerben él. Besúgásból, feljelentésből jól, jobban éltek sokan, mint becsületes munkából. Ezt látva kis vagy nagyobb szinten is ,,kifizetődőbbnek” látszott bevádolni, besározni a másikat, majd akár a javait, a pozícióját megörökölni… Molnár Lajos megboldogult dogmatikatanár nevezte ezt meg először számomra: strukturális bűn. Mibenlétét így írják le: az egyéni bűnök összeadódnak, megszilárdulnak a társadalomban, akaratlanul, tudatlanul is részesei leszünk. A hosszú ideje kialakult rossz szokások bűnös struktúrákat alakítanak. Ezek intézményesülhetnek is a társadalom morális dezintegrációja és az egyének morális csődje által.
Sokak diagnózisa szerint egy ilyen szétszakadó, csődöt csődre halmozó világot élünk. Mégsem vesszük észre, így nem is próbálunk tenni a bűnös struktúrák ellen.
Nem fogjuk máról holnapra megoldani ezt a kérdést. Talán azt gondoljuk: nem a mi szintünkön dől ez el. Pedig a rossz láncolatát egyszer valakinek meg kell szakítania! A családban egy nemzedékek óta továbbadott szokást, a közösségben a megosztottságot, a haragtartást, és így tovább. Ebből épül fel a társadalom…
Első lépésként figyelhetünk arra: miben vagyunk mi magunk is a kiürült szokások rabjai, a rossz rendszerek öntudatlan kiszolgálói és továbbörökítői. Miben kezdhetnénk egy-egy kicsit másképp gondolkodni, szólni, cselekedni? A nagy változást várni hiábavalóság, ha lépésenként nem kezdünk tenni érte.
