Jezsuita podcast: meglátni a függőben azt az embert, akivé alakulhat

A marosvásárhelyi Jezsuita Udvar Szent Antal-kilencedének idei témája a megbékélés. Kilenc héten keresztül az imát, a böjtöt és az alamizsnát a béke előmozdításáért ajánlják fel. A harmadik hét fókuszában a függőségektől való szabadulás áll. Ez adta a beszélgetés apropóját, András Csaba SJ beszélgetett Bartha Éva klinikai pszichológussal és szupervizorral, a Bonus Pastor Alapítvány munkatársával, aki elkötelezetten nyújt segítséget szenvedélybetegeknek és hozzátartozóiknak.

Részletek a beszélgetésből:

A függőség kapcsán a létezés négy alapvető, megkerülhetetlen kérdése tevődik fel: az egyik az életnek az értelmetlensége vagy a céltalanság; a halál kérdése; a szabadság kérdése és a magány, az egyedül maradás, az izoláció problémája. A függőség kapcsán Dávid 40. zsoltára jut eszembe, melyből az első néhány vers: „Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét” (Zsolt 40,2–4). Azért szeretek úgy gondolni erre a zsoltárra, hogy a függőséggel is összekapcsolódik, mert benne van az elesettség, hogy a pusztulásban, a sárban érzi magát az elesett ember, ilyenként a függő is, és ez a várakozás a szabadulásra valahogy kívül esik önmagán. Tehát Istentől várja a szabadítást, azt, hogy biztonságot adjon, hogy szilárd talajt helyezzen a lába alá, és össze is kapcsolódik ez a dicsérettel.

A magyarózdi terápiás otthonban, ahol évekig ügyeletesként dolgoztam, egy imát szoktunk elmondani reggelenként a lakókkal együtt. Gyakran, előszeretettel emlegetem ezt az imát, mert azt gondolom, hogy nemcsak a függőknek, hanem a nem éppen szerfüggőknek, bárkinek segítségére lehet, így nekem is. Ez az ima így szól: „Istenem adj lelki békét annak elfogadásához, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közti különbséget.” Megtoldottuk azzal: „Adj hálás szívet, hogy téged dicsőítselek mindörökké.” Ez az ima nagyon jól kifejezi, hogy mit is jelent emberi létünkben az, hogy hogyan viszonyulhatunk önmagunkhoz, függőségeinkhez, bűneinkhez, a szabadulás kérdéséhez.

Eszembe jut a sokat idézett gondolat Blaise Pascal francia filozófustól, amely azt mondja, hogy minden ember szívében van egy Isten alakú vákuum, amit soha nem lehet betölteni, semmilyen teremtett dologgal, csak Isten töltheti be azt, Jézus Krisztus által kinyilatkoztatva. Valóban a szerfüggőségek, a folyamatfüggőség mind arról szól, hogy van egy ürességérzés, egy hiány, amit megpróbálnak valamilyen módon betölteni azok, akik ennek a csapdájába kerülnek. Ez egy önámítás tulajdonképpen, nagyon becsapó, mert pillanatnyilag ad egy megnyugvást, egy jó érzést, de mindig mást ad a függőség, mint amit valójában ígér.

Az a szeretetlégkör, ami fogadta őket, hogy nem volt moralizálás, prédikálás, hanem gyere úgy, ahogy vagy, ez az első lépés, egy kapu arra nézve, hogy valamit megmutassunk abból a szeretetből, amire ő tulajdonképpen vágyik, csak valamiért nagyon eltévedt ezen az úton.

Ilyen meredek mondatokat szoktunk hallani a függőktől, hogy köszönöm, Istenem, hogy alkoholista lettem. Amikor én is ezt hallom, akkor minden csápom kinyílik, hogy akkor most miről van szó? Mert ugye a függőséghez hozzátartozik az is, hogy nagyon sok kárt okoz a függő személy nemcsak magának, hanem a környezetének is; miközben hogyha valaki eljut oda, hogy szembe nézzen azzal, hogy egyfelől függő, a kontrollt elveszítette az élete fölött, illetve azzal is szembe tud nézni, hogy milyen károkat okozott önmagának, a környezetének, és ha eljut a beismerésig, a bűnbánatig, illetve a bűnbocsánatig, akkor olyan mélységeket él meg, ami által egy érettebb, nyitottabb emberré válik vagy válhat. Elkezdenek megtanulni beszélni az érzéseikről, elemezni a helyzeteket, amiben vannak, helyreállítják a kapcsolatokat a családtagjaikkal. Olyan életvezetési folyamatokon mennek keresztül, amire a nem függőknek is szükségük van, és nagyon sokszor kimarad az életükből.

Látom-e a függőben azt az embert, akivé alakulhat? Látom-e a Krisztus arcát benne? Látom-e az Isten teremtményét abban az elesett emberben? Fantasztikus, amikor a folyamatban és a folyamat végén láthatóvá válik az az ember, akinek elképzelte Isten, hogy válhat, de valahogy elcsúszott az élete.

Forrás: András Csaba Facebook-oldala