Tanuljunk meg olvasni szívünk könyvében

Ferenc pápa katekézise

0
212
Fotók: Vatican News

Ferenc pápa a Szent Péter téren tartotta meg az általános kihallgatást november 30-án, Szent András apostol emléknapján, folytatva a lelkek megkülönböztetéséről kezdett katekézissorozatát. A múlt héten elemzett „vigasztalás” témája után most a szentatya arra kérdezett rá, hogy miként ismerhető fel a „hiteles vigasztalás” és annak megválaszolására Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatok könyvének tanácsával élt.

Tovább folytatva megfontolásainkat a megkülönböztetésről, és ezen belül most a főként „vigasztalásnak” nevezett spirituális tapasztalatról, feltehetjük magunknak a kérdést, hogy vajon miként ismerhetjük fel az igazi vigasztalást? Ez egy nagyon fontos kérdés a jó megkülönböztetés szempontjából, hogy ne tévedjünk meg igazi lelki javaink keresése közben – kezdte katekézisét Ferenc pápa.

A kérdés megválaszolására néhány szempontot találunk Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyve egyik részletében, ahol így ír: „Nagyon kell vigyáznunk a gondolatok egymásutánjára. Ha azoknak a kiindulópontja, közepe és vége teljesen jó, és ha e három teljesen a jóra irányul, akkor ez a jó léleknek a jele. Ha azonban a sugalmazott gondolatok sorrendjében valamelyik rossz vagy szórakoztató dologra, vagy nem olyan dologra irányul, mint az, amelyet azelőtt feltett magának, sőt ha ez a lelket gyöngíti vagy nyugtalanná teszi vagy zaklatja és megfosztja békéjétől, csendjétől és nyugalmától, amelyet azelőtt élvezett, akkor mindez világos jele annak, hogy azok a gondolatok a gonosz szellemtől, a mi előmenetelünk és örök üdvösségünk ellenségétől származnak” (Lgy 333). Mert van igazi és van hamis vigasztalás, ami ugyanis nem jó végre vezet, az egy csalás – tette hozzá szabadon a pápa.

A kiindulópont jóra indít, nem lehet kibúvó

Ezek az értékes jelzések megérdemelnek egy rövid megjegyzést. Mit jelent az, hogy a „kiindulópont a jóra irányul”? Amikor például imádkozni szeretnék, akkor ezt ismert módon az Úr és a felebarát iránti ragaszkodás kíséri, ami nagylelkűségre és szeretetre szólít, ez egy jó kezdet. Ehelyett támadhat olyan gondolat, hogy kerüljem el a munkámat vagy megbízatásomat, így mindahányszor, amikor mosogatni vagy a lakást takarítani kellene, mindig elfog egy sürgető vágy, hogy most imádkozni kezdjek – mint a kolostorokban! De az imádság nem menekül el a kötelességek elől, hanem éppen ellenkezőleg, segít abban, hogy megtegyük azt a jót, amelyre itt és most elhívattunk. Ennyit a kiindulópontról.

Aztán ott van a folyamat közepe, vagyis ami a kiindulópont gondolatát követi. A pápa az előző példánál maradva folytatta: ha elkezdek imádkozni és a példabeszéd farizeusához hasonlóan hajlamos vagyok megelégedni önmagammal és megvetni másokat, talán haragos és gúnyos szívvel, akkor ez annak a jele, hogy a gonosz szellem saját eszközeként használta ezt a gondolatot, hogy belépjen a szívembe, és belém oltsa érzéseit. Annak a farizeusnak az imája rosszul végződött, mert valójában páváskodott az Isten színe előtt.

És akkor ott a gondolati folyamat vége. A gondolat vége egy olyan szempont, amivel már korábban találkoztunk, vagyis, hova visz ez a gondolat? Megtörténhet például, hogy elmerülök egy szép és érdemleges munkában, ám egy gondolat arra indít, hogy ne imádkozzam többé, mire észreveszem, hogy mind agresszívebb és ingerültebb vagyok, úgy találom, hogy minden rajtam múlik, odáig menően, hogy elvesztem az Istenbe vetett bizalmamat. Ez nyilvánvalóan a gonosz lélek cselekedete – állapította meg a pápa. Az ellenség stílusa – mint tudjuk – abban áll, hogy csalárd és álcázott módon mutatja magát. Abból indul ki, amit a legkedvesebbnek tartunk, majd apránként magához vonz. A gonosz titokban lép színre, anélkül, hogy az ember észrevenné. Idővel azonban szelídsége keménységre vált, és ekkor az a gondolat úgy nyilvánul meg, amilyen valójában.

Ismerjük meg szívünk bejárati ajtajának „kódjait”

Ferenc pápa szerint ezért fontos e gondolatok eredetének és igazságtartalmának türelmes és nélkülözhetetlen felülvizsgálata. Mielőtt befejeznénk a napot, álljunk meg és tekintsünk arra, hogy mi történt a nap során, mi történt a szívünkben, utána pedig tanuljunk a velünk történtek tapasztalataiból, nehogy megint elkövessük ugyanazokat a hibáinkat. Minél jobban megismerjük önmagunkat, annál inkább megértjük, honnan is lép be a gonosz lélek, megismerjük a „kódjait”, szívünk bejárati ajtaját, amire legérzékenyebbek vagyunk, hogy a jövőben figyelmet fordítsunk rá. Mindenkinek vannak érzékeny pontjai és éppen ezeken keresztül lép be a gonosz, hogy rossz útra vezessen minket. Ezért olyan fontos a mindennapi lelkiismeretvizsgálat. Ez egy értékes fáradozás, hogy egy bizonyos szempontból átolvassuk a tapasztalatainkat. Fontos felismerni a történéseket, hisz ez annak a jele, hogy Isten kegyelme bennünk működik és segít növekedni a szabadságban és a tudatosságban, mert nem vagyunk egyedül, a Szentlélek velünk van.

A hiteles vigasztalás abban erősít meg, hogy Isten akaratát tesszük, az ő útjain járunk, vagyis az élet, az öröm és a béke útján. A megkülönböztetés ugyanis nem csupán a jóra vagy a lehető legnagyobb jóra irányul, hanem arra, hogy „itt és most” mi az, ami a javamat szolgálja, aminek gyarapítására meghívást kaptam, ugyanakkor korlátokat szabva egyéb vonzó, de a valóságtól elrugaszkodott javaslatoknak, nehogy megtévesszenek a valódi javak keresésében. Végül a szentatya így foglalta össze tanítását: A lelkiismeretvizsgálat során rátekintünk arra, ami a nap során történt, próbáljuk megkeresni a hibák gyökereit, vagyis tanuljunk meg olvasni szívünk könyvében.

Vértesaljai László SJ, Vatican News