Készen állni egy teljesebb életre

0
509

EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből

Mt 24,37-44

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
Amikor az Emberfia eljön, ugyanaz történik, mint Noé napjaiban. A vízözön előtti napokban az emberek ettek, ittak, nősültek és férjhez mentek –, egészen addig a napig, amikor Noé beszállt a bárkába. Semmit sem sejtettek mindaddig, míg be nem következett a katasztrófa, és a víz el nem sodorta mindannyiukat. Így lesz ez akkor is, amikor az Emberfia eljön. Ha akkor ketten lesznek kint a mezőn, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Ha két asszony őröl a malmával, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják.
Virrasszatok tehát, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok! Mert nyilvánvaló, hogy ha a ház gazdája tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, fenn virrasztana, és nem hagyná, hogy betörjenek a házba. Legyetek tehát ti is készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok.

Advent első vasárnapján, az egyházi év elején máris egy apokaliptikus kép jelenik meg az evangéliumban, amely az Úr eljövetelére, annak várására készít fel minket. A mai evangéliumi szakasz fókuszában a készenlét áll, amelynek ellentéte a közömbösség, a szétszórtság és a tudatlanság. Az Úr Jézus szemléltetésként a vízözön előtti napokat hozza fel, amikor az embereket éppúgy váratlanul érte a katasztrófa, mint ahogy az Emberfia eljövetelekor fogja.
„A halál naponként ott álljon a szemed előtt” – olvassuk Szent Benedek Regulájában. A jó szerzetes fejezze be úgy a napját, hogy minden nap végén tudja azt mondani: kész arra, hogy az Úr magához hívja. Rendezze a kapcsolatait, kötelességeit úgy, hogy nyugodt lelkiismerettel tudjon hálát adni Istennek a nap végén, és kisimultan hunyja le a szemét. Egy halál- és szenvedéstagadó társadalomban, amely zsibbasztani szeretne minden fájdalmat, ami az altatást, a hibernálást, a túlélést szolgálja, nem könnyű találkozni a végességünkkel. Könnyű elodázni a halál tudatát. Vagy a személyes különlegességünkbe, halhatatlanságunkba próbáljuk hitünket vetni, és mindent megteszünk azért, hogy annak látszatát keltsük, mi birtokoljuk az életet; vagy tekintetünket az Istenre irányítjuk, és beleérzünk abba, hogy az ő legfőbb vágya, hogy emberségünkben kibontakozva teljes életet éljünk.

Álljunk készen, ha eljön az Emberfia. Nem félelemből, hanem amiatt, mert hisszük, hogy Istennek terve van velünk, és fel akar használni, hogy az ő országának előkészítésében részt vállaljunk a világon. Ő többet lát belénk, mint mi magunk. Aki megtapasztalja, hogy Isten szereti és elfogadja őt, az érdekes módon nem közömbössé, lustává válik, nem dől hátra, hanem elkezd vágyakozni arra, hogy jobban éljen. Sokan amiatt félnek, hogy esélyt adjanak egy másabb, örömtelibb életre, mert nem tapasztalják az igenlő és őket akaró tekintetet és biztatást. Elutasítva, mellőzve, méltatlannak, értéktelennek érzik magukat, visszahúzódnak, és megelégszenek a túléléssel. A szégyen, hogy nem vagyok elég jó, nem kellek másoknak, nem akarnak, többünkben ott lappang, és átlátszó kabátként ránk nehezedik. Nem érdemlem meg, nem vagyok méltó a jobb életre. Isten tekintete azonban teljesen más: vele az lehetek, aki vagyok. Ő megerősít értékeimben, áldását adja rám, szeret és elfogad.

Álljak meg egy pillanatra Isten szerető, átölelő jelenlétében! Milyen vágyat ébreszt fel bennem, ami egy teljesebb, szebb és jobb élet után kívánkozik?

András Csaba SJ