A gregorián megtanítja, hogyan kell egyházzenét írni. Marco Frisina, a pápák zeneszerzője Budapesten

0
257
Fotó: Merényi Zita/ Magyar Kurír

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának vendége volt október 3-án Marco Frisina, aki ismert zeneszerző, kórusvezető és pap egy személyben. A vele való beszélgetést Kránitz Mihály dékánhelyettes vezette Kajtár Edvárd teológiai tanár tolmácsolásával, az egyetemi templom Don Bosco kórusának tagjai pedig meglepetéskoncerttel szolgáltak.

Előző nap a gazdagréti Szent Angyalok-templom búcsúján Frisina mester vezényletével szerveztek meditációs koncertet a műveiből a Weiner vegyeskar, a Weiner Leó Katolikus Zeneiskola és Zeneművészeti Szakgimnázium Zenekara, a Budapesti Vonósok zenészei, a gazdagréti Szent Angyalok-templom kórusa és a pasaréti Szent Antal kórus tagjai közreműködésével.

Hétfőn délelőtt Marco Frisina a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában beszélt a diákoknak az életéről, a hivatásáról, délután pedig a Hittudományi Kar vendége volt. Magával ragadó mesélő: felnőttek és gyerekek egyaránt ámulva hallgatták, ahogyan közvetlenül, örömmel számolt be gyermek- és fiatalkoráról, számtalan különféle ötletéről, megbízatásáról, amelyeket mindig derűsen, lelkesen és alázatosan valósít meg, miközben maga is elámul azon, ahogyan szárnyra kapnak a dalok és az egész világon éneklik fiatalok és idősek egyaránt. Van miről mesélnie, regényt lehetne írni az életéről, barátságáról II. János Pállal vagy Ennio Morriconéval, műveit pedig szinte lehetetlen felsorolni: több mint 600 darabot írt, rengeteg oratóriumot, 32 filmzenét, vezeti a római egyházmegyei kórust és a lateráni bazilika kórusát, a pápai szertartások zenei szolgálatát. Vallja és hirdeti dallamaival, szavaival, hogy a zene a lélek eszköze, Istenről beszél az embernek.

Hivatásáról szólva „a pápák zeneszerzője” elmondta, hogy Dél-Olaszországból származó népes családjában ő volt az utolsó, a 11. gyerek. Apja révén, akit ötéves korában veszített el, része volt a családnak a zenében: a családfő a konyhában mindig gitározott és olasz népdalokat énekelt, miközben édesanyja főzött. Nem csoda, hogy legkisebb fia már 12 évesen zeneszerző akart lenni, sőt el is kezdett zenét írni. A hit édesanyja révén erősen jelen volt a családban, ő maga hatéves korától rendszeresen járt templomba, 13 éves korától hittant tanított a kisebbeknek. Mosolyogva mesélte, hogy kétszer volt elsőáldozó: amikor hatévesen először ment a templomba, és hívták az embereket az áldozásra, beállt a sorba. Amikor otthon elmesélte, anyja rémülten ment a plébániára, hogy a fia szentségtörést követett el, ám a plébános csak annyit mondott a hírre, hogy áldozott: „Boldog ember!”

A II. vatikáni zsinat lezárásakor, a nagy változások éveiben volt fiatal hitoktató, már akkor nagyon vonzotta Isten szava, miközben zeneszerző akart lenni. 15 évesen kérte a testvéreit, vegyenek neki zongorát, kapott is egy már sok kézen keresztülment, használt hangszert, amelyen magától tanult zenélni. Felvették a konzervatóriumba, örült, hogy zenét, zeneszerzést tanulhat, de közben hatalmas belső feszültséget élt meg. Egyre erősebb hatások érték: nagy élmény volt számára egy lourdes-i zarándoklat, és nagy örömet szerzett neki, hogy támasza lehet a hittanos gyerekek szüleinek. Pontosan emlékszik egy dátumra, egy felkavaró érzésre, amit papírra is vetett, és máig őriz: 1977. február 11-én, a Lourdes-i Szűzanya emléknapján megérezte, hogy a szolgálatot valami új módon kell végeznie. Azon a húsvéton döntötte el, hogy belép a szemináriumba. Nem akart zenélni, de a rektor azonnal rábízta a kórust.

Hivatásában alapvetően meghatározó volt Szent II. János Pál pápa, akinek megválasztásán ott volt a Szent Péter téren. Megértette vele, hogy a zene és a papi szolgálat egységben vannak az életében. „Énekeltesd meg az egész egyházat!” – mondta neki a pápa; 27 oratóriumot írt számára.

A beszélgetésnek ezen a pontján derült ki, hogy meglepetéskórus is érkezett: az egyetemi templomban szolgáló, 1975-ben megalakult és azóta is összetartó, mindenféle életkorú emberekből álló, a családias közös éneklés örömét árasztó Don Bosco Ének- és Zenekar tagjai. A 2000-es ifjúsági világtalálkozó népszerűvé lett dalát énekelték – Jesus Christ, you are my life –, és a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, Szederkényi Károly plébános kérésére komponált Supplices de rogamust.

Marco Frisina elmesélte: előbbit akkor énekelték, amikor II. János Pál pápa megérkezett Tor Vergatába a római ifjúsági világtalálkozón. Nápolyban volt egy kórussal, amikor egy étteremben eszébe jutott a dallam, amit nyomban felírt egy szalvétára, és hazavitt. Amikor megérkezett a pápa, a terv szerint elénekelték, majd amikor a túl hosszúra nyúló, és ezért hirtelen félbeszakított virrasztás végén támadt csendben a szervezők a tévésekkel együtt ránéztek, szólt a kórusnak, hogy énekeljék el újra. A pápa táncolni kezdett a fiatalokkal, akik véget nem érően énekeltek, így lett a dal az ifjúsági világtalálkozók himnusza.

A közönség kérdéseivel folytatódott a beszélgetés. Először is megtudhattuk, milyen barátság fűzte a 32 filmzenét készítő katolikus papot az elismert világi zeneszerzőhöz, Ennio Morriconéhoz. Amikor bibliai történetek megfilmesítéséhez kerestek zeneszerzőt, Morriconét kérték, de nem tudta elvállalni, a producer pedig rábólintott a beszélgetés közben támadt ötletre, hogy Marco Frisina próbálja megírni a filmzenét. Életre szóló barátság kezdődött. Hozzátette, hogy amikor díjat kapott a József című film zenéjéért Hollywoodban, ahol nem megszokott egy pap jelenléte, furcsán néztek rá, megérezte, mit jelent diszkrimináltnak lenni.

Az egyik kórustag arra kérdezett rá, írt-e gyerekeknek is oratóriumot, mire Frisina atya elmondta, hogy gyerekoperát is írt Marcellino, kenyér és bor címmel. Elmesélte, hogy Malagában a passió éneklésekor az angyalok egy 50 fős gyerekkórus hangján szólaltak meg. Mindig meghatotta, amikor ők következtek: isteni és tökéletes. Az elvesztett ártatlanságra emlékeztetnek a gyerekek, a gyerekhangok. Ahogyan A mennyországot választom című, Néri Szent Fülöp életét bemutató film – amelynek a zenéjét szerezte – is arra hív, hogy fedezzük fel a bennünk szunnyadó ártatlanságot, az Isten képmását magunkban, amit eltakarunk, de amit senki nem semmisíthet meg, mert olyan, mint a sárban fekvő gyémánt: ha kivesszük, újra tündököl.

A zene hatalmáról szólva örömmel sorolta, milyen visszajelzések érkeznek egy-egy ének kapcsán, ami segít elviselni a szenvedést, tisztázni a hivatást. Azzá kell tenni a zenét, ami a jó Isten célja vele. És ha elvisszük a céljához, csodálatos lesz, mint minden teremtmény, aki eljut a céljához, mert ezzel megvalósul Isten akarata.

Szóba került a liturgikus zene is, a vendég dicsérte a magyar zenei nevelést, és hangsúlyozta, hogy vissza kell adni a zene méltóságát. A gregoriánt nem másolni kell, de megtanítja, hogyan kell egyházzenét írni.

Megvallotta, mennyire büszke az olasz zenei hagyományra, a dallamos zenére. A dallamokban van valami titokzatos, hihetetlen hatalma van az ember felett. Az Anima Christi kezdetű darabról elmondta, hogy az elsőáldozós kis misekönyve függelékének egy elfelejtett szövege volt, amit nagyon szeretett. Nemcsak mesélt, hanem énekelt és érzékeltette, ahogyan mélyről fakad az érzés, a dallam, ami aztán visszatér a mélységbe. Kedvencei között sorolta még az Ábrahám című film zenéjét, illetve a Totus tuust, ami II. János Pál pappá szentelési évfordulójához kötődik. Számára a fontos dalok mindig kötődnek valamihez, mint a Supplices de rogamus a budapesti kongresszushoz.

A beszélgetés zárásaként Kránitz Mihály felelevenítette a gazdagréti koncertet, amely felért egy lelkigyakorlattal, és kifejezte reményét, hogy Frisina atya máskor is eljön Magyarországra.

Thullner Zsuzsanna

Forrás: Magyar Kurír