Az egyetemi bentlakások bejárata előtt sokszor akár éjjelbe nyúló, formáló beszélgetések jutnak eszembe először, ha GYÖRGYPÁL ENIKŐRE gondolok. Orbán László, az akkori kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL) egyetemi lelkésze mellett pasztorálasszisztensként dolgozott abban az időben: én a lelkészség friss tagjaként ezen beszélgetések alkalmával próbáltam az építő gondolatokat, az inspiráló lelkiséget magamévá tenni. Együtt próbáltuk élővé tenni az egyetemi lelkészséget, együtt éltük meg Orbán László egyetemi lelkész önfeláldozó halálát is, amikor az élet fele lendítette fuldokló diákját a Fekete-tengeren. Meghatározó tapasztalat mindkettőnk életében. Időközben az útjaink elváltak, Enikő mindennapjait Franciaország és Székelyföld formálta, formálja, én Kolozsváron maradtam, de életét, tevékenységét ma is aktívan követem. Büszkén mondhatom: barátok vagyunk ma is.
Kik és mivel járultak hozzá, hogy az a személy legyél, akit ma Györgypál Enikőnek hívnak?
Az élet, a találkozások formáltak, így nehéz egy-egy embert kiemelni, inkább másként próbálom megfogni ezeket.
Egy falu védett világa, egy kultúra, amelynek nyomait, bölcsességét látni, tapasztalni volt alkalmam. Félig csángó vagyok, vagyis a jobbik felem abból a világból táplálkozik. A természetközelség, az életigenlés, a magyar nyelv és kultúra továbbörökítése, bölcsesség, minták, élettapasztalatok, a közösségi munka, kaláka, életritmus… Nagyapám esténként olvasott az unokáknak vagy saját maguk szórakoztatására is, ez az élmény nagyon belém égett.
Erre tudatosan akkor kezdtem ránézni, amikor elsőévesként volt egy félévnyi néprajzkurzusunk Tánczos Vilmos tanár úrral, és kiderült, hogy kötődöm Kostelekhez, ezért amikor a harmadéveseknek vetítette a Se künn, se benn című dokumentumfilmet, elhívott, hogy nézzem meg. Teljesen más volt néprajzi, kulturális szempontból ránézni a Kostelek-élményemre. Majd egy KEL-es (kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség) majális is segített elmélyíteni ezt az élményt, és minél inkább értéknek tartani a gyökereimet.
Bérmálás – közösségi élmény, nagykorúság és az alulról jövő kezdeményezések életképessége, ereje. Számomra ez volt egyfajta start. A bátorság muníció, amellyel ki mertem lépni a komfortzónámból, és tenni, dönteni. Az ificsoport, amely ebből az élményből született, meghatározó élmény lett a továbbiakban. Ehhez is mindenki kellett, aki abban a folyamatban részt vett.
A teológia, a pasztoráció irányába való elköteleződéssel együtt jött a Kolozsvár-élmény, a KEL, ahol Erdély sűrűsödik és tágul. Erdély különböző valóságaiból érkező fiatalokkal találkozni, dolgozni együtt, élmény. Nyitottságot épített bennem.
Dénes Anna Szeréna SSS testvérrel harmadéves egyetemistaként találkoztam. Rajta keresztül egy másik világot ismertem meg, egy rendszert, ahol gyönge nőként is erősnek kellett lenni. Van valami belső erő, amelyet soha senki nem tud elvenni tőlünk. Ma Edith Eva Eger könyveit olvasva, videóit látva efelől kétségünk sem lehet.
Az önfeláldozó Orbán Laci közvetlen munkatársaként azt tanultam meg, hogy elsősorban emberek vagyunk, és az életünk beteljesedése a komfortzónán túl kezdődik. Kevés az, amikor szerepemből kifolyólag vagyok jelen. Emberléptékűség, a másikra figyelés konkrétsága életet épít. A virágoskert, a sokszínű valóságnak az értékelése az egyházban és az alulról építkező egyházkép, a máriás arculat…
Orbán László egyetemi lelkésszel közösen építették a KEL-t. Archív felvétel: 2008-as végzős nap a KEL-nél. Fotó: Szász István Szilárd
A Szent Ignác-i lelkiséget élők nagy családja nélkül ma más lennék.
Néhány éve a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként közel egy évet tölthettem Franciaországban. Ez adott egy külső nézőpontot, amelyből rá tudtam tekinteni az itthoni valóságra.
Ferenc pápa, aki besétál Erdélybe egy gyereknapon, és a Laudato si’ üzenetét érleli bennünk, és világi nőként dolgozhatok az ő látogatásának előkészületein.
Pedagógusként a szárnybontogatásoknál tanúskodni.
Civilként az együttműködésekben sikerül alakítani magunkat, egymást, jobb hellyé lesz általunk az a hely, ahol élünk.
Többnyire fiatalokkal dolgoztam, így fiatalos lehetek, és a Határátlépők meg természetes folyamat, műhely, amelyben közösen főzünk ki pár dolgot.
Ne hagyjuk ki azokat sem, akiknek nehezükre esik elfogadni, tolerálni stílusomat, dinamikáimat. Valahol ketten kellünk ezekhez a konfliktusokhoz.
Félig csángó vagy. Mi az a legfontosabb érték, amit ennek köszönhetsz? És mi az a nem csángó feled legnagyobb értéke, tapasztalata, amit a többi csángóval is megosztanál?
Az életigenlés, amely határátlépővé tesz. Néprajzi értelemben is nagyon hasznos volt ez a határátlépés, számomra viszont a komfortzónából való kilépésre örökös felhívás, amelyet a csángó lét tanít folyamatosan.
Másfelől sok idő kellett, amíg a kicsiben meg kezdtem látni a szépet. A kis lépték, az alulról induló változások messze tudnak gyűrűzni. Talán nem az én időkereteim, elvárásaim között, de történik, van.
Az itt megfogalmazott gondolatok mögött mintha Orbán László egykori egyetemi lelkész szellemisége is felsejlene, aki mellett te pasztorálasszisztensként dolgoztál a KEL-nél. Milyen embernek láttad, látod Lacit, és milyen volt a kapcsolatotok? Mi az, amit ma is magadban hordozol belőle?
Mindenkinek vannak mesterei. Zöldfülű voltam, hatalmas lelkesedéssel, amikor a KEL munkatársa lettem. Szakmailag az volt a legfőbb vágyam, hogy pasztorációban dolgozhassam. Laci bízott bennem, hogy fel tudok nőni ahhoz a feladathoz, amit ez a munka kíván. Ez a bizalom rengeteget adott.
A szerep mögött, annak ellenére is ember akart maradni. Azóta már van szakállas érsekünk is, de akkor még (sokak szemében) nonkonformistának számított szakállal. Emlékszem, amikor egy-egy vezetőségi megbeszélést tartottunk nála, akkor mutatta, hogy van egy edzőpadja, mert nem akar plébánosformát felvenni (általában nagy pocakkal megjelenő sötét alak ugrik be erről a formáról). Valahol itt kezdődik az emberléptékűség…
A vele való munka óta tudom, hogy a harmadik évezred szentjeit arról ismerjük meg, hogy jelen vannak a másik számára. Fehér vértanúság, amelyet életében is élt. A halála már beteljesedés, teljes készenlét, az emberléptékűség maximuma.
Kiránduláson a KEL-lel 2008 őszén
Ilyen kaliberű ember mellett dolgozva lépten-nyomon szembesülhetünk kicsinyességünkkel is. Az igazi találkozások ezek felülmúlására hívnak meg. Nem kényelmes a szembesülés, de ha megtanulunk nagyobb összefüggésekben látni, akkor könnyebb célirányosan haladni.
Önazonosságra bátorított, azóta már átszűrtem életemen a tőle látott mintát, és még lesz, ami ezután ivódik be. Szemlélet, világlátás, viszonyulás, amely az élet különböző szegmenseiben aktiválódik. Áldás, inspirációs forrás ma is.
Sokunkat köt össze ez az inspiráltság, és egymást is tudjuk bátorítani. Akik ismertük Lacit, különböző ajándékokat kaptunk tőle, más-más területre szóló bátorítást. Ajándékká válhatunk mi is…
A Körösi-program keretében belekóstolták a külföldi létbe. Milyen tapasztalatokat szereztél? Mi volt, ami mégis hazahívott?
A migrációs élettörténetek, a diaszpóralét valósága sokat tanított az elkötelezettségről, minőségi emberi kapcsolatokról, kultúrákról. Ott újra kezdtem táncolni. Pár tevékenység, foglalkozás, amelyet ott alkalmaztam, az most itthon épül be az egyesületi tevékenységeink közé. A társasjátékozás mint közösségszervező erő, amely képes egymásnak idegen embereket leültetni egy asztalhoz, azt mélységében ott tapasztaltam meg. A magyar közösségben kaptam teret arra, hogy kezdeményezzek, valamint a taizéi imacsoporttal is – ahová azokon a péntekeken csatlakoztam, amikor épp Lyonban voltam – volt olyan alkalom, amikor számos kultúrából érkező fiatallal játszottunk együtt, majd a bázeli téli találkozón ez hatványozódott. Továbbá egy terménynap tapasztalatai is mozgatnak elemeket a Kerti kaland foglalkozásunkban.
A Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként közel egy évet töltött Franciaországban
A nyugat-európai valóságban tapasztaltam meg, hogy itthon hatékonyabb vagyok. Ahol a világ szüksége és az én adottságaim találkoznak, az az a hely, ahol érdemes lennem.
Visszatértél Székelyföldre. Tanárként a diákok életét formálod. Mit jelent ez számodra, hogy éled meg? Illetve milyen pasztorációs lehetőséget látsz ebben?
Elsősorban én tanulok a legtöbbet a diákoktól. Ha tudnád, hogy milyen vagány meglátásaik, megoldásaik vannak arra, hogy emlékezetes és személyes legyen az alliteráció fogalma, a metaforák születése… Mérhetetlenül büszke tudok lenni rájuk, amikor valamit felismernek, bejárnak egy utat, csapattá formálódnak, suliújságot szerkesztenek, egy félév alatt képesek 21 könyvet felfalni…
Igazából kölcsönösen formáljuk egymást. Ez dinamika. Kísérem őket a felismerési, a tanulási, a kísérletezési folyamatokban, kihívások elé állítom őket, feladatokat bízok rájuk, értékeljük és gyönyörködünk a sokféleségben, a másik adottságaiban is.
Pasztorációs lehetőség?
Az emberközpontúság, gyerekközpontúság, amely az életrevalóságot hivatott táplálni.
A gyerekeknek boldog, kiegyensúlyozott pedagógusokra van szükségük. Ez a cél. Jó tanárnak lenni, minden elvárásnak megfelelni lehetetlen, így inkább az emberléptékű cél mozgat, ez is elég nagy kihívás.
A gyerekeknek boldog, kiegyensúlyozott pedagógusokra van szükségük
A Határátlépők Egyesület formáló személyisége vagy. Milyen határokat léptek át? Miről is szól a Határátlépők, és hogyan próbáljátok ezt megvalósítani?
Alapító tagja vagyok a 2019 végén született Határátlépők Egyesületnek. Bennem a franciaországi időszak érlelt meg konkrét lépéseket. Ez a tapasztalat hozta magával azt is, hogy nevet tudtam adni a „hiánybetegségnek”, amelyben első, Kolozsvárról való hazatérésem után szenvedtem. Ezúttal sokkal tudatosabban kezdtem keresni az elköteleződési lehetőségeket. Az elvárás és összehasonlítgatás helyett a kezdeményezés, a bevonódás, építkezés lett a kulcsszó. 2018 nyarán néhányan hazaköltöztünk a külföldi kiszállásból, és szövetkeztünk a társasjátékestek megszervezésére. Egyből került partnerszervezet is. Ezek adtak egy lendületet, amelyből megszületett a civilszervezet is.
„Merj élni/lépni/tenni/játszani újra és újra!” mottónk bátorítás a dinamikus, tettre kész mindennapokhoz. Olyan könnyen belekényelmesedünk dolgokba. Elsősorban a komfortzónánk határait érdemes átlépnünk. Már ez által alakul, születik valami új, valami szép. A találkozások is itt jönnek létre, a kényelmi zónán túl.
A társasjátékozás régi nagy szerelem, amelynek a formáját Kolozsváron a KEL keretein belül tapasztaltam, Franciaországban teszteltem, használtam először mint jó módszert arra, hogy a legkülönbözőbb emberek egy asztalhoz üljenek és történjen a játék. A „homo ludens” fogalma Karl Rahner óta ismert. A játék önfeledtsége, emberléptékűsége jó találkozásokat tud generálni a másikkal, önmagunkkal. Ehhez többen nyitottan tudtak kapcsolódni.
A közös otthonunk gondozása hoz még lázba minket. A permakultúrás szemlélet, amelyben etikai alapokon igyekszünk berendezkedni, méltányosan és igazi sáfárkodással használjuk a ránk bízott világot. Csak néhány témát említek: gyerekfoglalkozások, amelyek az önellátás, reziliencia témakörében mozognak, komposztálás, hulladékgazdálkodás… Általában együttműködve, kapcsolódva különböző szervezetekkel dolgozunk, fesztiválok kínálatába kapcsolódunk bele.
Jelenleg épp Falusi kalandok tábort szervezünk, amely a gyerekeket igyekszik közelebb vinni a természethez. Ez a falu világában egyszerűen megtapasztalható, hisz a nagy digitális robbanás után érdemes visszatérni az analóg valósághoz, amely képes a legjobbat kihozni belőlünk. Ember és környezetkímélő megoldások keresése, tanulása ez.
Határátlépők
A kert amúgy is fontos az emberiség életében. A kézzelfogható valóságban élés soha nem volt ennyire fontos, mint a harmadik évezredben. Ezeket a tevékenységeket, egyáltalán a civilkedést a munkánk mellett próbáljuk élni, lendülettel, lelkesedéssel.
Mely határaidat kell átlépned?
Elsősorban a kényelmi zónám határait. A félelmeken, az előítéleteken is kihívás átlépni. Tapasztalataim alapján a határhúzás is határátlépő magatartás. Csíkban nincs kultúrája a nemet mondásnak, a határaim kijelölésének. Elég furán reagálnak rá. Pedig alapvető elsajátítandó gyakorlat ez. A tisztelet témakörébe tartozó kérdéskör. Tisztelem magam és a másikat. Jó edzőterep.
Mi segít töltekezni a mindennapokban?
A csend, a kert – egyáltalán a természetben levés, és a tánc. Meg van egy Szent Ignác-i imacsoportunk, ami sokat ad.
A keresztény neveltetésed, szemléleted hogyan segítette a világban való eligazodásodat? És milyen kihívások elé állított a ma társadalmában?
Lényeglátóbbá tett. Viszonylag hamar kiderül, hogy mi olyan értéket hordozó, hogy érdemes mellette elköteleződni. Talán a munkához való viszonyomat is meghatározta a bérmálás, ahol nagykorú, teljes körű tagjává válunk az egyháznak. Betehetjük a saját részünket. Olyan közegben dolgozom szívesen, ahol ez működik, ahol egy csapat vagyunk különböző feladatokkal, adottságokkal, és mindenki képes valamit hozzátenni az egészhez.
Viszont a teljes valóságra való nyitottságot, a különbözőségben lehetőséget látni, azt meg kellett tanulnom. Van egy kicsinyességre való hajlam, amelyet érdemes levetkőzni: gyakran keresztényekül hasonszőrűekkel vesszük körül magunkat, és ezáltal zárt klikkeket hozunk létre. A különbözőség ajándék. Provokáció és hatalmas tanulási lehetőség. Kár ettől elzárni magunkat.
Szerinted melyek az egyházunk legnagyobb kihívásai a harmadik évezredben? Illetve számodra mi jelent igazi kihívást a hitéletedben?
Az egyház túl komolyan veszi magát, a struktúrát. Elvész a személyközpontúság. Ez amúgy valószínűleg minden intézmény egyik buktatója. Öncélúvá válhat. Az egyház útja az ember. A többi csak ráadás. Ez a fókusz viszont rugalmasságot, végtelen nyitottságot, bizalmat és sok bizonytalanságot hoz. Lépés, reflexió, lépés, reflexió… – valami hasonló ritmusban. Itt a sablonok fölöslegessé válnak. A pasztoráció kulcsát a mindenkori ember hordozza, inkulturáció, ha úgy tetszik: ebben elég kreatívak a jezsuiták, inspirálhatnak.
A jezsuita lelkiségű Magis résztvevőivel
Az ember nem létezik másként, csak mint nő és férfi. Ha a Vatikánban most kínlódnak, hogy nők is legyenek bevonva egy-egy lényeges feladatba, akkor mi elég messze vagyunk a központtól. Az egyoldalúság veszélye elég nagy, ha hiányzik a női valóságérzékelés hangja. A különbözőség értékeinek beépítése még inkább közelebb visz a krisztusi minta éléséhez.
Közösségi szemlélet: talán mindent elmondok azzal, hogy életem legszebb, leginkább közösségi jellegű nagycsütörtöki liturgiáján Lyon mellett Ste Foy les Lyonban vettem részt úgy, hogy idegen voltam a helyi közösségben.
Egy másik kihívás: az ökumenizmusra való nyitottság hiánya. Számomra mindig élmény a világegyházat megtapasztalni, mert hozzáad valamit az én székelyföldi valóságomhoz. De Erdélyben nekünk, magyaroknak igazán hasznunkra válna a hidak építése egymás felé. Az kevés, hogy egy hétig éljük januárban az egységet, a nyitottságot. Számomra örök élmény az egyik KALOT-képzés, ahol három különböző felekezetből érkező lelkésznőkkel és katolikus szerzetesekkel, világiakkal alkottunk egy csoportot.
Személy szerint kihívásként és csalódásként élem meg a nyitottság és rugalmasság hiányát. Persze már van pár történet a tarsolyomban, amelyekben megkaptam, hogy „túl új”, amit kezdeményeztem, hiába, hogy a világegyház gyakorlatában már benne van. Amit lehet Kolozsváron, azt Székelyföldön még bizalmatlanság övezi. Így kincsként tudom értékelni a bizalom gesztusait és az együttműködéseket. Fejlődik a hitem, ezáltal a viszonyulásaim is változnak. Szent Ignác nyomán talán sikerül jól élni az aszályos és örömteli időket is.
Ferenc pápa a 2023-as püspöki szinódus előkészítéseként a világ összes egyházmegyéjét bevonta a szinódusi folyamatba, hogy így jussanak szóhoz akár olyanok is, akik „hangja” eddig nem hallatszott az egyházban. Hogyan látod te ezt a megkezdett folyamatot? Szerinted miben áll ennek a rendkívülisége, merre kellene nekünk is elmozdulni ehhez? Kinek a hangját kellene „felhangosítanunk”?
Ez nehéz téma. Lehet, hangerősítő helyett nyitott fülekre van szükség és szubszidiaritásra. Tehát a helyi egyháznak van feldobva a labda, hogy leüljön és beszéljen, összegezzen és cselekedjen. Helyi szinten, ha sikerül egymást meghallgatni, meghallani, akkor még egyet is érthetünk, netán még együtt tettekké is válthatjuk. Az már csak hab a tortán, ha ennek egy része eljut a központba.
Fotó: Ádám Gyula
Ha már engem kérdezel, akkor azt keresném, hogy hogyan mocorog az élet a helyi közösségben, melyek azok az alkalmak, amikor egy asztalhoz ülhetünk, mi fáj, mi hoz megosztást, mi terem gyümölcsöt…
Tapasztalataim alapján, ha teret kapnak az emberek, kivirulnak. Hogyan lehet teret adni? Ezt kísérletezze ki mindenki magának.
Mi az, amit szerinted az egyháznak tanulnia kellene a világtól?
Nyitottság, rugalmasság és az ideált lehozni a valóság porába, inkább a valóság porában/ból építkezni.
És a világnak az egyháztól?
Életcentrikusság. Teremtésvédelem.
Milyennek kell lennie ma egy kereszténynek?
„A mai korban nem igazi keresztény az a keresztény, aki nem forradalmár.” Ferenc pápa ezen gondolatán morfondírozok mostanában. Ennek a személyes változata ez lehet: „Ma a kereszténység határátlépéssel jár.” Ha valaki kényelmesnek érzi a kereszténységet, akkor talán még lehet érlelődni, elköteleződni. Egyfajta határon élés ez, a komfortzónán túl, nonkonformista viszonyulás.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap Emberközelben rovatában, két részletben, a 2022/30-as és 2022/31-es számokban.
