Karanténrutin

0
592
Most... • Fotó: A szerző felvétele

A tegnap a közvetített szentmisénk után bekapcsolódtam egy másik szentmisébe, így az interneten keresztül, ahogyan most lehet. Megvallom őszintén csak a prédikációra voltam kíváncsi. Horribile dictu, hogy a szolgálatom lejártával nekem is jusson valami az Ige asztaláról mások által, hogy még jobban alászállhassak én is a vasárnapi ige rejtelmeibe. A szentmise valahol a dicsőségnél tartott éppen, és én hirtelen azon kaptam magam, hogy beleakarok forgatni a közvetítésbe, előre akarom tekerni az élő videót a prédikációra. Elsőre csodálkoztam, hogy nem működik a dolog, aztán megszégyenülten nevettem magamon, amikor tudatosult, hogy egy élő közvetítésben bizony ez lehetetlen. „Ugorgyunk” mondta Pósalaky úr Nyilas Misinek a délutáni felolvasások alatt, amikor nem volt kíváncsi valamire a napi sajtóból. Az életben gyakran előfordul, hogy egy helyzet tarthatatlanságában kibuggyan belőlünk is ez az „ugorgyunk már”, mert unjuk,mert nem szeretjük,mert megszokottá, rutinná lett valami. De ahogy az élő közvetítésekbe úgy az életünkbe sem lehet beletekerni, átugrani, kihagyni azt, ami éppen most történik. Egyetlen dolgot tehetünk, elfogadjuk azt, ami van, jó esetben, ahogy Mustó Péter atya mondja, megszeretjük, ami most a miénk.

A bűn egy eltévedt reakció arra, ami van. Mert a bűnben bele akarunk forgatni kicsit a történetbe, letudni, rövidre zárni a reakciónkat. S amint a helyzet állandósul vagy újra visszatér, ugyanúgy reagálunk. Szokássá, rutinná lesz a reakciónk. Ilyenkor már megkérdőjelezhető a személyes felelősségünk, mert a rutinban eltompul az éberségünk, a látásunk, a készségünk a reflexióra, az imára és a megkülönböztetésre. A rutin tönkreteszi bennünk a szabad döntés képességét.

Szokássá lett bűneink ellentétei az erények, vagyis a begyakorolt jó cselekedetek, amikor sikerül szabadon és helyesen reagálnunk arra, ami van. Az erények gyakorlatában a jó választ keressük reflektáltan egy bizonyos helyzetre a jó Istenben, a jelenben. Ez segít el arra, hogy szokásunkká lesz az erények gyakorlata, de az erény maga soha nem válhat megszokottá, rutinná.

A jelenlegi helyzet kizökkentett a hétköznapok rutinjából, új kihívások elé kerültünk, újabb kérdések fogalmazódtak meg bennünk, amelyekre a lehető legjobban próbálunk reagálni. Két hónap elteltével a túlélésben újabb rutinok mentén éljük át vagy túl a mindennapokat. Kialakultak ezek,ahogyan rutinosan dolgozunk vagy tanulunk otthonról, viseljük a maszkot, végezzük a bevásárlást, kommunikálunk szeretteinkkel, barátainkkal, közvetítjük az evangéliumot. Rutinunk van az otthonülésben, de most már mégis legszívesebben beletekernénk kicsit abba, ami van. A most-ba azonban nem lehet beletekerni. Elviselni lehet, túlélni vagy megszeretni. Nem a helyzetet magát és nem is azt, ami együtt jár vele, hanem csak azt, ami a jelenben történhet bennünk. Miközben olyan rutinosakká lettünk a helyzet túlélésében, vajon meg tudtuk-e őrizni szabadságunkat a megkülönböztetésre, hogy a reakcióink ne rossz szokásként, hanem erényként ivódjanak belénk? Ez a helyzetünk elfogadásának és a jelenben való maradásnak a rutinja. Ami jönni fog, az már tényleg nem lehet többé olyan, mint azelőtt volt, főleg akkor, ha erre a most-ra megvannak már a rutinos válaszaink, reakcióink.Mi most még gyakran beletekerünk a jelenbe és azzal foglalkozunk, hogy mi történik majd, ha mindennek egyszer vége lesz. Miközben jogosan védőoltásra vagy gyógymódra várunk türelmetlenül, ne feledkezzünk meg arról, hogy egy kihívás, rossz időszak, gyász akkor oldódott vagy szűnt meg teljesen az életünkben, amikor már nem harcoltunk, küzdöttünk ellene, hanem eljutottunk arra a szabadságra, hogy elfogadjuk azt, ami van. És ez soha nem jelentett beletörődést, csupán a jelen valóság rutinos mégis újszerű elfogadását és szeretetét.

Takó István (kolozsvári egyetemi lelkész, plébános)