Fenntartható gazdálkodás mint teremtésvédelem

0
301
Fotók: Bányász Emerencia, Szász Bányász Anna

Néhány évtizede a teológiai terminológiában is megjelent a teremtésvédelem. Szükségszerűvé vált és lassan az egyházi közbeszéd központi témájává avanzsál. Elég, ha csak a Laudato si’ enciklikára gondolunk és annak elmélyítésre kialakított egyházi rendezvényekre, kiadványokra. Magyar nyelvterületen a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia szervezett a tavaly Átfogó ökológia címszó alatt egy konferenciát, és annak anyagát könyvben is megjelentette. A könyv a tematika figyelemre méltó impulzusainak foglalata. Ahogy az embernek a technikai civilizáció segítségével sikerült uralma alá hajtania a földet, elszabadult az önkontroll és a jóléte, kényelme érdekében a teremtés művének felelős gondnoksága helyett kizsákmányolójává vált. Rendelkezésére álló eszköztárával szinte bármire képes. Mára már oly mértékben éli fel a természet erőforrásait, hogy a jövő nemzedékek mindennapi kenyerét kockáztatja. Ezért nincs mára már fenntartható fejlődés, hanem csupán fenntartható visszavonulás.

Meg kell keresnünk az elmúlt két évszázadban azt az útelágazást, ahol az emberi fejlődés téves irányba indult, és a munkával, „arcunk verejtékével” megszerezhető mindennapi kenyér helyett a pénzzel felépíthető civilizációt választotta, alapos körültekintés nélkül, tiszta jó szándékkal. Míg az előbbi a (föld)művelés latin „colere” fogalomból származik, mint a kultusz és Isten munkatársává tesz, a másik az „antropocén” fogyasztói idiotizmusba sodor, a természeti erőforrásaink tönkretétele árán. Ezért a kultúra és a civilizáció elváltak egymástól, és az utóbbi kihúzza a földet a lábunk alól. Az egyik vidéki, munka alapú, a másik urbánus és pénzzel operáló, ami mára a karvalytőke virtuális piramisjátékával farsangol és elszakít a Teremtőtől.

Ebben a világban a fenntartható módon való gazdálkodás Isten munkatársává teszi a parasztot. Rehabilitálni kell azt a társadalmi réteget, aki tiszta forrása volt tízezer év kultúrájának, mint a teremtés művének továbbvivője, a vad természet megszelídítője, Isten napszámosa…

Van-e ég föld nélkül? Adja magát a kérdés az ember számára. Freud Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke gondolatát parafrazálva kijelenthető, hogy csak itt, a fizikai létben, a földi életben lehet az örök életre érvényes érdemeket szerezni, vagy eljátszani felelőtlenül annak lehetőségeit. A munkával válhatunk a teremtés művének folytatóivá, Isten munkatársaivá. Minden munkák között a legnemesebb a gazdálkodás, amivel az élet alapjait teremthetjük meg. Az agrikultúra tízezer éves történelme folyamán nemcsak növényeket nemesített, állatokat háziasított, tette jószággá, kisegítő társává, hanem munkájával művészeti szintre is emelte, visszacsatolta azt az isteni rendbe. A népi kultúrában megjelenő tánc, költészet, zene, képzőművészet, építészet, kultúrtáj, rítusok mind-mind az életvitelszerű, szerves gazdálkodás emanációi. Az Isten, természet, ember közötti harmónia katarzist hozó extázisa, a táborhegyi élmények analógiájára. Innen fogan az az axióma is, hogy „Emberé a munka, Istené az áldás!” Ha a munkával megtartjuk a rendet a teremtett világban, rajta van az áldás. Hogyha az áldás hiányát tapasztaljuk, akkor magunkban kell keressük annak elmaradásának okait.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! Divatosabban szólva szerezzük meg azt az önismeretet, ami a helyes önértékelést adhatja, és visszatalálhatunk ahhoz a történelmi útelágazáshoz, ahol leléptünk a keskeny ösvényről, és a kényelmes, jóléti civilizációt választottunk. Ez puhánnyá, önzővé és kártékonnyá tett. A mezőgazdaság globalizálása, civilizációs zsákutca. A gazdálkodás kapitalista tőkésítése a természet kizsákmányolójává tette a konvencionális agráriumot. Az agráripar a technika és a kémia segítségével elsivatagosítja az élet alapját, a földet. Csak a szerves, körforgásos gazdálkodás tud olyan alkut kötni a földdel, ahol mindkét fél jól jár, elégedett. Az elégedettség érzése pedig életminőséget adhat és felemeli a munka értékét, akár a magasművészet színvonalára is, sőt becsatolja a kultuszba. Szentírási példabeszédeink jó része a gazdálkodó hétköznapokban fogant (magvető, szőlőműves stb.). Legnagyobb íróink, költőink (pl. Tamási, Nagy László), képzőművészeink (pl. Nagy István), zeneszerzőink (pl. Bartók) paraszti gyökerekkel rendelkeztek. Művészetük tiszta forrásból táplálkozott. Mára már szinte teljesen oda a „tiszta forrás”. Művészeteink is dekadens pályára léptek. A kultusztól is eltávolodtunk, a kinyilatkoztatás példabeszédéit sem értjük, lassan az azt magyarázó klérus sem, mert eltávolodott a természettől, ami tulajdonképpen egy primordiális kinyilatkoztatás, ahol Isten csodálatos művei artikulálják üzeneteit. Sajnos a 21. század embere egyfajta „posztmodern diszlexiában szenved” a természet könyvének olvasási feladataitól (Patsch Ferenc SJ parafrázis).

Ha vissza akarunk térni a Teremtő munkatársai körébe, vállalnunk kell az élet alapját megteremteni tudó munkát, a természetközeli életmódot, azért, „hogy életünk legyen és az bőségben legyen” (Jn 1,10). Mára már ez közösségi együttműködés nélkül elképzelhetetlen, ezért szinte „szerzetesi” elkötelezettség kell a „maradékok felelősségével”! Az „ora et labora!” Szent Benedek-i imperatívusz időszerűbb, mint valaha. Kárpát-medencei olvasata is van ennek a pálos jelszóban: „Isten segedelmével és a két kezünk munkájával!”, hogy félre ne billenjen az igazság és legyen rajtunk áldás!

Bányász József

Az írás megjelent a Vasárnap 2024/16-os számában.