2020. április 2., csütörtök

0
389

EVANGÉLIUM
Egy alkalommal Jézus így beszélt a zsidókhoz: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.”
A zsidók azt felelték: „Most már tudjuk, hogy valóban ördögtől megszállott vagy. Ábrahám meghalt, és a próféták is meghaltak. Te meg azt mondod: »Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre«. Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed magadat?”
Jézus így válaszolt: „Ha önmagamat dicsőíteném, az semmit nem érne. Az én Atyám az, aki megdicsőít engem. Ti Isteneteknek mondjátok őt, de nem ismeritek.
Én ismerem őt, és ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonló, hazug lennék. De én ismerem az Atyát, és megteszem, amit mond. Ősatyátok, Ábrahám ujjongott, hogy megláthatja eljövetelem napját. Látta, és örvendezett.”
A zsidók erre felháborodtak: „Még ötven esztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?”
Jézus így válaszolt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.”
A zsidók erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék. Jézus azonban eltűnt előlük, és kiment a templomból.
(Jn 8,51-59)

Két súlypont közé ékelődtem: a mind meghalunk és az öndicsőítés sziklaszilárd oszlopai közé. Feszülten figyelem: melyik erősebb bennem, benned. Olyan végességsejtő s emberinek kiáltott az első, s olyan gyakorian botránkoztató erős valóság a második. S bár utóbbitól tartózkodom, sokszor belelépek csapdájába, ami az előbbihez vezet. Ördögi kör: még ötven esztendős sem vagyok, s mégis motoszkál bennem, hogy vajon láttam-e lelkem és elmém Ábrahámját?

Jánossi Imre zetelaki segédlelkész

MEGOSZTÁS