EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Aki a keresztjét föl nem veszi, nem méltó hozzám.
Aki titeket befogad, engem fogad be.
Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja. S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.
Mt 10,37-42
Évközi 13. vasárnaphoz érkezve az evangéliumi beszámoló keresztény életünk egyik legszemélyesebb, legegzisztenciálisabb témájáról ejt szót, mégpedig személyes keresztünk, amelyben ott vagyunk mi, a kereszt és a kereszten átívelő szerető Isten. A személyes kereszthordozás – amelyre a mai evangélium ráirányítja figyelmünket – misztériumjellegű, akárcsak teremtett mivoltunk egyedisége. Szépen ír erről Szent Edith Stein A Kereszt tudománya című művében: „Aki Krisztus mellett döntött, az meghalt a világnak, a világ is meghalt az ő számára. Az ilyen ember az Úr sebhelyeit viseli testén (vö. Gal 6, 17), gyönge és megvetett az emberek előtt, de éppen úgy erős is, mert a gyöngeségben nyilvánul meg az Isten ereje (vö. 2Kor 12,9). Jézus tanítványa ennek tudatában nemcsak a ráhelyezett keresztet veszi vállára, hanem önmagát is keresztre feszíti: akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt (Gal 5, 24). Könyörtelen harcot vívnak saját természetük ellen, hogy elhaljon bennük a bűn, és helyet adjon a Szentlélek életének. Ez a küzdelem nagy lelkierőt kíván. A kereszt azonban nem a végső cél, hiszen azért emelik magasra, hogy az ég felé mutasson. Ez nem csak jel, hanem Krisztus erős fegyvere; ez az a pásztorbot, amellyel az istenfélő Dávid kivonul az Istentől nem félő Góliát ellen; ez az a bot, amellyel Isten zörget a mennynek ajtaján, és feltárja azt. Akkor majd mennyei fény árad ránk, és körülölel mindenkit, aki követi a megfeszített Jézust.”
A mai evangélium fő tanúsága, hogy Krisztus-követésünk alapja nem csupán a hitbeli meggyőződés, hanem az abból fakadó belső átalakulás – amit nevezhetünk metanoiának, vagyis megtérésnek –, melynek forrása az a fajta egzisztenciális tapasztalat, ahol teofánia valósul meg, azaz Isten belép tapasztalható módon életünkbe. A lelki küzdelemnek abból a szempontból van relevanciája, hogy az Isten-tapasztalás nagy ajándékát újra és újra átéljük, amit nevezhetünk az Istennel megélt életegységnek. A kereszt önmagában nem végső cél, hanem Istenhez vezető út, abban segít, hogy mindig a feltámadás távlatából szemléljük magunkat, másokat vagy éppen a világot. A kereszt, tájolásából fakadóan, mindig felfelé, azaz Istenre mutat, aki nem csupán az üdvtörténet megajándékozottaivá, hanem részeseivé, munkálóivá akar tenni bennünket, hogy kiegészítsük, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből (Kol 1,24). Ehhez pedig keresztre kell szegeznünk – Avilai Szent Teréz szerint – a hatalom, a hírnév és a haszon utáni bűnös vágyakozásunkat, amely megmérgez mindent és mindenkit.
Olasz Béla
