Az olaszországi Assisi közelében, a Porziuncolában 1226. október 3-án lezárult egy fordulatokban gazdag, sokrétű, mai szóhasználattal akár kalandosnak is nevezhető földi életút, amelyet azonban végig áthatott Jézus követésének öröme. Assisi Szent Ferenc mindössze 44 éves volt, amikor hazatért a Mennyei Atya házába, mégis a katolikus Egyház egyik legismertebb és legkedveltebb szentje lett. Halálának 800. évfordulóján, a Szent Ferenc év kapcsán az egész ferences család és a katolikus Egyház hálával emlékezik arra az emberre, aki életével új lendületet adott az evangéliumi egyszerűség, a testvériség és a Krisztus-követés eszményének. Egyszerűségében is kimeríthetetlen gazdagságot hordozó lelki örökségét ma azok a szerzetesek és szerzetesnők viszik tovább, akik a ferences lelkiség szellemében szolgálnak a plébániákon, az iskolákban, az óvodákban, a kórházakban, a különböző közösségekben, mindenütt Isten jelenlétét keresve, és mindent befogadva, ami Tőle származik. A ferences lelkiség a temesvári egyházmegyében is élő valóság, Szent Ferenc nyomában ma is sokan járnak közöttünk.
„Mert aki inkább vállalja az üldöztetést, semhogy elszakadjon testvéreitől, az igazán megmarad a tökéletes engedelmességben, mert életét adja testvéreiért.” (Assisi Szent Ferenc, Admonitiones, 3)
A történelem lapjai
1. Ferences kolostorok a régi csanádi egyházmegye területén
A máriaradnai kolostor múzeumának anyaga szerint a régi csanádi egyházmegye területén, amelynek jogutódja a temesvári egyházmegye, az évszázadok során több ferences provincia is létezett.
Provincia S. Mariae – A Szűz Máriáról nevezett vagy mariánus rendtartomány alapítási éve 1229. Összesen 85 rendházuk volt, köztük a Csanádi Egyházmegye területén 3: Szeged (1301), Lippa (1325 / 1492) és Aracs (1370). A mariánusok egyik legkiválóbb képviselője Temesvári Pelbárt, akinek prédikáció-gyűjteményei egész Európában elterjedtek.
Provincia SS. Salvatoris
A Legszentebb Üdvözítőről nevezett vagy szalvatoriánus ferences rendtartomány alapítási éve 1339. Összesen 99 rendházzal rendelkezett, köztük 12 a Csanádi Egyházmegye területén: Cseri (1366), Haram (1366), Ermen (1366), Orsova (1366), Karánsebes (1368), Kövi (1366), Borosjenő (1415), Kövesd (1433 előtt), Szeged (1447), Csanád (1448), Lippa (1448) és Temesvár (1722).
Provincia S. Crucis Bosnae Argentinae
A bosnyák-bányavidéki Szent Keresztről nevezett vagy bosnyák barátok rendtartományának alapítási éve 1541. A történelmi Magyarország területén összesen 28 rendházzal rendelkezett, köztük 5 a Csanádi Egyházmegye területén: Máriaradna (1625 előtt), Krassóvár (1627), Arad (1667 előtt), Temesvár (1716 előtt), Vinga (1741).
Provincia Immaculatae Conceptionis Bulgaro-Valachica
A Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásáról nevezett bolgár-oláhországi ferences rendtartomány 1624-ben mint őrség (kusztódia) jött létre Bulgáriában és Oláhországban, 1675-ben a rendtartományok sorába iktatták, 1851-ben pedig egyesült a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett rendtartománnyal; időnként a Csanádi Egyházmegye területén is léteznek rendházak, éspedig Karánsebesen (1642), Máriaradnán (1710-1716), Vingán (1741).
Provincia S. Elisabethae Hungariae Patrum Conventualium
A Szent Erzsébetről nevezett Konventuális Minorita ferences rendtartomány a történelmi Magyarország területén 1609 óta létezik, védőszentje Árpád-házi Szent Erzsébet; a Csanádi Egyházmegye területén a konventuálisoknak 5, illetve 4 rendházuk volt: Lippa (1325-1492), Arad (1702), Lugos (1718), Pancsova (1718) Szeged / Felsőváros (1742).
Provincia ad S. Joannem a Capestrano
A Kapisztrán Szent Jánosról nevezett obszerváns ferences rendtartomány alapítási éve 1757. Összesen 28 rendházzal rendelkezett, amelyből 5 a Csanádi Egyházmegye területén: Máriaradna (1757), Arad (1757), Szeged-Alsóváros (1900), Temesvár (1757), Vinga (1758-1882).
2. A török megszállás
Temesvár vára és az egész Csanádi Egyházmegye 1552. július 27‑én török uralom alá került; a város egy pasa székhelyévé vált. A csanádi püspök, mint magyar nemes, többé nem léphetett oszmán területre. A vidéken megmaradt katolikus hívek lelkipásztori ellátását a kevés számú egyházmegyés pap, valamint ferences, jezsuita és domonkos szerzetesek, illetve keresztény világiak biztosították.
1622‑ben, a Rómában létrehozott Hitterjesztési Kongregáció (Sacra Congregatio de Propaganda Fide) megalapításával a csanádi egyházmegye a római kongregáció fennhatósága alá került, mint sotto il Turco – török uralom alatti missziós terület.
Ebben a helyzetben az egyházmegye területén több missziós központ jött létre, ahol szerzetesek szolgáltak, és ellátták a hozzájuk tartozó falvakban élő híveket. Az egyházmegye déli részén ilyen központ volt Krassóvár és Karánsebes, középen Temesvár és Bobda, északon pedig Lippa és Szeged.
3. Ferencesek Lippán
Anjou Károly Róbert király 1325‑ben megkezdte egy lippai templom építését a minorita szerzetesek számára. Ezt a templomot Szent Lajos hitvalló, toulouse‑i püspök tiszteletére emelték. A Szent Lajos‑templom és kolostor helyén ma a kis lippai református közösség temploma áll.
A lippai kolostorban tartották az 1345‑ös, 1352‑es és 1359‑es tartományi káptalanokat, ami a konvent jelentőségére utal; 1448‑ban pedig főpásztori vizitációra került sor.
A lippai gvardián pecsétje egy 1526‑os dokumentumon Szent Lajost ábrázolja felemelt kereszttel; a felirat így szól: S(igillum) F(rat)RIS Q(u)A(r)DIANI DE C(on)VENTU S. LVDOVICI.
A 17. században a lippai missziós központban P. Andrija Stipančić, a dalmáciai Omiš/Almissa városából származó ferences szerzetes szolgált. 1638 előtt templomépítésbe kezdett Lippa‑Radnán, amiért a törökök a talpára mért ütésekkel büntették (lásd: P. Ferdinand Kaizer: Geschichte des Franziskanerklosters zu Maria Radna, 1895).
4. Értékes beszámolók – történelem a sorok között
A missziós szerzetesek élénk levelezést folytattak a római Hitterjesztési Kongregációval, és ugyanakkor a korabeli hívő közösségek tagjai is gyakran fordultak ehhez az intézményhez, legtöbbször azért, hogy papot kérjenek a hívek pasztorális ellátására, illetve tanítót a fiatalok keresztény nevelésére. Az alábbiakban néhány részletet közlünk ezekből a levelekből, amelyek egy többkötetes műben jelentek meg LITTERAE MISSIONARIORUM DE HUNGARIA ET TRANSILVANIA címmel, a neves történész, dr. Tóth István György szerkesztésében.
Részlet Giovanni Desmanich ferences szerzetes 1640. szeptember 24‑én a Hitterjesztési Kongregációnak címzett leveléből
„Per parte delli Bosnesi destinati per la missione di Carasseuo si supplicano humilmente l’Eminenze Loro a degnarsi darli facolta di haver risedendo in Carasseuo cura anco di Lipoua … etc. – A krassóvári misszióba küldött bosnyák testvérek alázattal kérik Őeminenciáikat, hogy méltóztassanak engedélyt adni számukra: ha Carasseuo-ban (Krassóváron) laknak, gondoskodhassanak Lipoua-ról (Lippáról) is, amely nincs messze onnan, mivel jelenleg semmilyen rendből való szerzetes nem található ott.
Ugyanakkor azt is kérik, hogy a nagyböjt idején engedélyezzék számukra a tejtermékek fogyasztását, ahogyan azt a magyarországi szerzetesek is teszik, mivel azon a vidéken nem lehet olajat beszerezni.
Mindezeket Őeminenciáik kegyelmeként fogják fogadni. Quas Deus etc.”
Részlet Giovanni Desmanich ferences szerzetes leveléből Andrija Stipančić atyához
„Auctoritate apostolica ac reverendissimi in Christo patris commissarii generalis nobis divinitus concessa… – Az apostoli tekintély és a Krisztusban tisztelendő főtisztelendő generális komisszárius hatalma által, amelyet isteni akarattal kaptunk, ezennel elküldünk és kijelölünk téged Lippára és mindazon helyekre, amelyek joghatóságunk alá tartoznak, bárhová, ahol szükség és igény mutatkozik. Lelkipásztorrá rendelünk, hogy a Szent és Egyetemes Római Anyaszentegyház rendelkezéseit és szabályait megtartva és tiszteletben tartva Krisztus lelki legelőivel tápláld az Ő juhait, és minden plébániai feladatot elláss, gondosan, jósággal, valamint keresztény és szerzetesi szeretettel szolgáltatva ki az Egyház szentségeit, ahogyan az jó lelkipásztorokhoz és az Egyház szolgáihoz illik.
Kelt Krassóvár (Carasseuo) rezidenciánkban, … napján, … hónapban, az Úr 1641. esztendejében.”
Részlet a lippai katolikusok 1649. július 26‑án kelt leveléből, amelyet a Hitterjesztési Kongregáció bíborosaihoz intéztek
„Nos infrascripti cives Lippaenses… – „Mi, alulírott lippai polgárok” – így kezdődik a levél, amelyben a közösség P. Andrija Stipančić atyát támogatja.
„A nevezett atya, amikor a tisztelendő Joanne Desmanich atya megbízásából ide érkezett, sem templomot, sem rendházat nem talált; és érkezése után azonnal – alapjaitól kezdve – saját fáradozásával építette fel mind a templomot, mind a rendházat, a mi vagy a provincia támogatása nélkül, a törökökkel való számos perlekedés és viszály közepette, nagy költségekkel, többszöri börtönből való szabadulással, valamint a török császártól szerzett és megvásárolt kiváltságok árán, mindannyiunk nagy csodálatára.
Ezért mi, saját kezdeményezésünkből és senki ösztönzése nélkül, ezennel tudatjuk mindazokkal, akik e sorokat látni és olvasni fogják – állapotuktól, rangjuktól, helyzetüktől vagy méltóságuktól függetlenül –, hogy látva Andrej atya érdemeit és erényeit, ismerve szerzetesi életét, amely mindannyiunk számára példamutató, valamint hűséges szolgálatát az isteni dolgokban és a szentségek kiszolgáltatásában, és tekintettel mindazon tulajdonságokra, amelyek egy jó szerzeteshez és egyházi személyhez illenek, nemcsak hogy nem kívánunk más papot, de még csak gondolni sem akarunk arra, hogy őt elengedjük magunktól, amíg csak él.
A fentiek megerősítésére úgy akartuk, hogy e sorainkat mindenki nevében a tisztelendő Joannem Jazkay atya írja alá (mivel mi nem tudunk írni), akit erre külön megkértünk, majd a tisztelendő Joanne Desmanich atya, az apostoli misszió prefektusa is ellenjegyezze, és pecsétjével megerősítse.
Kelt Lippa rezidencián, július hónap huszonhatodik napján, az Úr 1649. esztendejében. Én, Thadaeus Nikolich, e hely polgármestere, megerősítem a fentieket.”
És még további húsz személy írta alá.
Egy másik, 1649. szeptember 6‑án kelt levélben a lippai katolikus közösség tagjai így írnak: „Mi, akik Lippán és a Duna túlsó oldalán fekvő más helyeken élő katolikusok vagyunk a csanádi egyházmegyében és az egész Alsó‑Magyarországon, tudatjuk a Szent Római Anyaszentegyházzal, hogy miután a Nagy Török elfoglalta ezeket a vidékeket, a püspök többé nem jött el meglátogatni bennünket, és nekünk nincs saját püspökünk és pásztorunk, mint más nemzeteknek és országoknak.”
Végszó
E beszámolók nemcsak egy misszió történetéről tanúsodnak, hanem azoknak a szerzeteseknek a hűségéről is, akik a megpróbáltatások idején is meg tudták tartani a hitet. Örökségük ma is bátorságra, szolgálatra és reményre szólít.
Az Assisi Szent Ferenc Évben ezek a történelmi dokumentumok emlékeztetnek arra, hogy az Evangélium világosságát sokszor egyszerű, de odaadó emberek, sok apró lépés terjesztette ezen a vidéken.
