„Erős volt, sajátosan rejtett és erős volt ez a hívás” – vallja a kézdivásárhelyi születésű Marthy Attila nyugalmazott plébános, akit 1976 júniusában szenteltek pappá Gyulafehérváron. A jelenleg székelyudvarhelyi papi otthonban élő aranymisés pap gyermekkoráról, hivatásáról, megpróbáltatásairól mesélt és üzent a papi hivatást választó fiataloknak is, és határozottan ma is tartja egykor választott papi jelmondatát: Legyen meg a te akaratod!
Mikor érezte először Isten hívását?
„Volt időm most öreg napjaimban végiggondolni, úgy az elejétől. Megjelent gyerekkoromban, de nem sokat adtam rá. Volt, amikor naivan azt gondoltam – s mondtam is az akkori káplánnak, ott Kézdivásárhelyen –, hogy milyen jó, mert az ember üdvözül. Erre azt mondta, nem biztos, hogy azért üdvözül az ember, mert pap lett… Erős volt, sajátosan rejtett és erős volt ez a belső hívás. Sokszor tiltakoztam ellene, nagyon sokszor, ugyanis családszerető család voltunk – négy testvér, két szülő –, és egyre erősödött bennem ez az érzés, és mindig tiltakoztam. Nem, nem… Mégis visszatértem, elindultam felvételizni Marosvásárhelyre, a pedagógiára. Bementem a templomba, olyan fájdalmam volt, éreztem, hogy nem” – emlékszik vissza Marthy Attila a kezdetekre, aki elsőként a plébánosnak, majd édesanyjának jelentette be döntését. Diákként társaival és saját magával is konfliktusba került. Márton Áron püspök pihenőt adott, majd minden rendbe jött. A katonaság évei persze nyomot hagytak a kézdivásárhelyi fiatalban, akiben a hazafias nevelés dübörgött.
„Miután leszereltem, dolgozni mentem a készruhagyárba. Tudták, vissza akarok menni. Mondták, szándékunk van magával, kaptam háromszor fizetésemelést, ami mondjuk nem volt éppen törvényes, de megcsinálták. Majd elköszöntem, visszamentem, friss voltam, és jött a szentelés. Minden papot behívatott Márton püspök úr 15-20 percre. Egy óra húsz percet voltam bent. Eszembe se jutott, hogy az idő telik. Egy gyönyörűség volt vele lenni.”
Szórványban, kisebbségben
Marthy Attila első segédlelkészi kinevezése Csíkszentdomokosra szólt, de a konjunktúra miatt táviratilag azonnal Gyergyószárhegyre delegálták. Majd Gelencére, Magyarszarvaskendre, innen Magyarláposra, egy botrány kellős közepére érkezett, felújítást vezetett, közösséget épített, de a rendőrséggel is meggyűlt a baja, amit nem rejtett véka alá, a püspöknek is jelentette, a Securitate is behívta, ebből sem csinált titkot.
„Pálffy Géza, Isten nyugtassa, ’81 nyarán megjelent Magyarláposon nálam. Hát mit csinálsz? Azért jöttem, megkérdezzem, hogy el vagy-e keseredve. Mondom, én? Ne hülyéskedj már! Aztán a szülői házhoz mentem, ott zaklattak telefonon, s a közismert besúgók azonnal járták a szülői házat. Én már megszoktam” – mesélte mosolyogva az atya, akit ezek után, az év októberében Zágonba helyezett a püspök.
„Öt évet voltam Zágonban, aztán történt, hogy a polgármester asszony, buzgó kommunista lévén, többször támadt. Nagy felhajtások voltak, s előidézett, a beszélgetés végén mondtam neki: maga nem lesz mindig polgármester, én pedig pap leszek mindig. Akkortájt szenzáció volt a színes információ, vallásos filmek, magyar filmek, gyerekeknek vallásos filmek, a Tom és Jerry, hát azért állandóan tele volt a nagy terem. És szemet vetettek rá, és beküldte a rendőrt, hogy kobozzák el. Államügyészség, püspökség hozzájárulása… De úgyis elvisszük! Mondtam, olyan nincs, én baltával védem meg, ez az egyházé, nem az enyém! Voltak aztán gondok a rendőrségen…”
Pusztakalánba 1988-ban helyezték Marthy Attilát, szintén sürgősséggel, mint mondta, szörnyű állapotok fogadták ott. Viszont ott fedezhette fel a többnemzetiségű közösséget: magyarok, németek, csehek, románok, olaszok, lengyel hívek éltek ott.
„Ekkor jött az úgynevezett revolúció. De már a Securitate jelezte, intelligensen és értelmesen tapogatóztak, rájöttem, a hatalomnak vége. Volt zászlóégetés meg minden. Meg volt szervezve. Volt ott gond elég.”
Marthy Attila, papi működése során több helyen szolgált, Pusztakalán után Hátszegen, majd a lupényi évek is különös helyet foglalnak el életében. Mindenhol csodás közösség, lelkület volt – így foglalta össze több mint negyvenéves szolgálatát.
Mit üzenne az ötven évvel ezelőtti önmagának, a szentelés előtt álló ifjúnak?
„Csodálatos, jó kérdés. Tudnék mindent most már tapasztalat szerint tisztábban, mélyebben, erősebben csinálni. Végül is 42 évnyi szórványban és a kisebbségben mindenhol itthon vagyok. Itthon vagyok Székelyföldön. A jelmondatom szépen összefoglalja, bízz, legyen meg a te akaratod.”
Szellemileg, lelkileg felkészülni
Arról is beszélgettünk, hogy ilyen élettapasztalattal a háta mögött mit tanácsolna egy most papi hivatást választó fiatalembernek.
„Szellemileg, lelkileg készüljön tisztán fel. Tanuljon meg nyelveket. Én most legalább kéne még angolul tudjak, németül tudok. Nagyjából egy nyelvtudás, az már nem probléma. Mindig felfele nézzen, de maradjon lent. Vigyázzon a papírra, nem karrier, mert ilyet is láttunk, hanem legyen szolgálat. Szolgálat legyen, szolgáljon. Akkor a jó Isten veled van.”
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/32. számában.
