2020. január 22., szerda

0
162

EVANGÉLIUM

Egy szombati napon Jézus betért a kafarnaumi zsinagógába. Volt ott egy fél kezére béna ember. A farizeusok figyelték Jézust, vajon meggyógyítja-e szombaton. Vádaskodni akartak ugyanis ellene.
Jézus felszólította a béna kezű embert: „Állj ide középre!” Aztán megkérdezte a körülállókat: „Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy veszni hagyni?” Ők azonban hallgattak.
Erre Jézus szívük keménységén elszomorodva haragosan végignézett rajtuk, aztán így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” A beteg kinyújtotta kezét, és meggyógyult.
Erre a farizeusok kimentek, és tanakodni kezdtek a Heródes-pártiakkal, hogy miként okozhatnák Jézus vesztét.
(Mk 3,1-6)

A mai evangélium önkéntelenül is eszembe juttatta Mécs László verssorait: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld”. A költőnek mélyen a lelkébe vésődött a torzonborz falusi emberrel való találkozása, aki rózsáit metszette tavasszal, és a költő megkérdezte tőle: mit csinál? Az ember felnézett és a lényeget fogalmazta meg: kétségtelen, Isten kegyelmével megöntözi, gondviselő szeretetével védi az életet. De mi mit hagyunk magunk mögött? Olyan fájdalmas, amikor megkeményedett emberi életekkel kell találkozni. Az ilyen embereket Jézus maga is sajnálta és szomorúvá vált tőlük, mégis olyan mély az a gesztus, amit Jézus kér a béna, beteg embertől: nyújtsd ki a kezedet! Milyen fontos lenne megnyitni szívünk, lelkünk, életünk ajtaját. Legyen ez ma élet-valósággá!

Csíki Szabolcs csíkdelnei plébános, székelyföldi ifjúsági lelkész

MEGOSZTÁS