Mindig vizsgáld meg mindennek a hátterét

0
1638
Fotó: Bodó Márta

László Zsolt határozottan és biztosan halad a papság felé vezető úton. Azért tűnik ennyire határozottnak a választását illetően és ezért érezhető rajta ennyire, hogy a helyén van, mert érettebben került a szemináriumba? Erre és néhány ezzel kapcsolatos kérdésre kerestük a választ.

Csíkszentimrén születtél és nevelkedtél. Milyen manapság ott gyerekeskedni? Mennyire világtól elzárt, a keleti végeken fekvő falu/nagyközség, vagy már nem érvényes ez a megítélés, és valójában Csíkszentimrén is úgy nő fel egy fiatal, mint… New Yorkban, Kolozsváron vagy Haarlemben?

Visszagondolva nyugodt, csendes és szép gyermekkorom volt, és ez részben annak is köszönhető, hogy falun nőttem fel. Ez az ugyancsak nyugodt, csendes és biztonságos környezet megteremtette a lehetőséget arra, hogy sok időt töltsünk kint a szabadban a barátokkal, a szomszéd gyerekekkel. Sose felejtem a hosszú, nyári estéket, amikor a kapunk előtti hídon üldögélve beszélgettünk, játszottunk vagy ott voltak a hosszú séták és biciklizések, amelyek nemcsak hogy egészségesek voltak a fejlődő gyermek számára, hanem lelkiekben is jót tettek. Gyerekként néha lázadoztam magamban, hogy miért nem városi gyermeknek születtem, mert falusi lévén azt gondoltam, hogy nekik biztosan sokkal jobb dolguk van és nyitva áll előttük minden ajtó a világra, holott nem tudom, milyen városon felnőni, mivel nincs hogy tudjam, de most már hálás vagyok, hogy Csíkszentimrén nőttem fel. Előnynek élem meg, hogy falun nevelkedhettem. Azt gondolom és látom valamennyire, hogy ma is olyan békés és nyugodt a fiatalok élete szülőfalumban, mint amilyen nekem volt. Csíkszentimre amúgy egy pár évvel ezelőtt készült szociológiai kutatás alapján a régió egyik dinamikusan fejlődő települései közé lett besorolva. Nagyon ügyes és céltudatos emberek vezetik a községet, akik az elmúlt években nagyon sokat dolgoztak azért, hogy modern településsé nőjük ki magunkat. Csíkszentimrére nem érvényes, hogy világtól elzárt, lemaradott hely lenne. Elég ismert és jó hírben álló falu, bár ez nem volt így régen. Számomra mindenképpen a világ közepe. Szeretettel gondolok rá, büszke vagyok rá, hogy szentimreinek mondhatom magam.

Mik azok az alapértékek, amiket otthon tanultál, milyen világszemléletet szívtál magadba? Mivel jön el otthonról egy korodbeli fiatal, mennyire különbözött a te otthoni csomagod másokétól?

Erre minden gondolkodás nélkül, hogy esetleg ne bagatellizáljam el, azt tudom mondani, hogy otthon igyekeztek megtanítani a család, a becsületesség és a helytállás fontosságára. Az otthon biztonságában, amikor mások viselik gondodat, mások felelnek érted, nem igazán domborodik ki, mutatkozik meg, hogy mit szívsz magadba, milyen világszemléletet képviselsz, de amikor kirepülsz a családi fészekből, saját lábadra kell állnod és megmutatnod, hogy ki vagy te, mit hozol otthonról, akkor mutatkozik meg, mennyire sikerült ezeket az értékeket elsajátítanod, akkor tudatosul benned, főleg, ha hibázol, hogy mire is tanítottak téged szüleid, nevelőid, a közösség, amelyben felnőttél. Otthon csupa jót láttam és tanultam. Szüleim igyekeztek arra megtanítani, hogy becsülettel és őszinteséggel is jól lehet haladni az életben. A családomra jellemző a harmonikus, békés együttélés, amely elengedhetetlen volt abban, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott emberré váljak, s az élet viharait átvészeljem. Tudni kell azt is, hogy Csíkszentimre egy kétezer lelket számláló község, ahol mindenki mindenkit ismer, tudjuk, kinek milyen gondjai vannak, ezért nem is kérdés, hogy ahol tud, szó nélkül segít az ember. Megtanultam annak fontosságát, hogy számíthassunk egymásra egy közösségben, ugyanakkor egy ilyen kis közösségben oda kell figyelni arra is, hogy lehetőleg társaink javára legyünk és ne kárára, különben hamar lejáratjuk magunkat és megvetetté válunk az egész község szemében. Amolyan lemoshatatlan pecsétet lehet szerezni, amely még az utódokat is kísérni fogja. Amikor más korombeli fiatalokkal találkozom, elég hamar kirajzolódik, hogy az illető milyen családi közegből (ami a legfontosabb tényező a jellem formálásában) érkezik, hol nőtt fel, kapott-e elég törődést, figyelmet, szeretetet. Mindenki más, de ha valaki részéről nem tetszetős számomra az irány, amit képvisel, mielőtt elkönyvelném magamban, igyekszem mérlegelni, hogy erről ő tehet vagy mások is felelősek ezért.

A templom, hit, vallásos gyakorlat, hagyomány milyen szerepet játszott a gyerekkori és későbbi fejlődésedben, a szemléleted alakulásában? Hogy látod, ma a hit a mai fiatalok számára komolyan jelent valamit vagy csak hagyomány? És a térség, a közeli város (Csíkszereda), Erdély tekintetében van komoly alapja, hitele a kereszténységnek? Van, aki komolyan veszi és éli, legalább a törekvés szintjén, vagy teszik a látszat kedvéért és ki-ki éli a maga életét?

A templom, a hit, a vallásosság, a hagyományok mind-mind nagy szerepet játszottak az életemben. A templomot már egész kiskoromtól kezdve nagyon szerettem. Minden zeg-zuga érdekelt, szerettem ott lenni. A hittanórákat komolyan vettem mindig és a kedvenc tantárgyaim közé tartozott. A plébános úrra mindig úgy tekintettem, mint világítótoronyra, akit követni kell, mivel ő az, aki a legjobb példát tudja adni. Az elsőáldozás és a bérmálkozás mérföldkőnek számító események voltak az életemben. Igaz, a szülőfalumban hagyomány is, hogy vallásos az ember, gyakorolja hitét és hallatlan, hogy valaki például ne részesüljön a bérmálás szentségében, mert esetleg nem akar. Számomra ez több volt mindig, mint hagyomány. Édesapám egy kápolna szomszédságában nőtt fel, édesanyám családja nagyon vallásos volt, így ők maguk is istenfélő emberek, ők is jó példát mutattak. Láttam, hogy szeretik Istent, hiszik, hogy ő az, aki segít, aki megvéd. Ez nagyon fontos! Mindez szintén a családban dől el. Sose felejtem el, ahogy édesanyám, amikor elvitt a templomba, letérdelt és imádkozott. Az is maradandó élmény, hogy amikor Csíkszeredában a Millenniumi templomot felszentelték, még kisgyerek voltam, s nagyon vágytam arra, hogy megnézhessem a kupolán át bekukucskáló angyalokat. Az első adandó alkalommal elvitt oda édesanyám. Csodáltam őt, hogy nem mint kíváncsi turisták léptünk be ketten oda (akkor senki nem volt ott rajtunk és az Úron kívül), nemcsak nézelődtünk, hanem beültünk a padba és imádkoztunk, azaz így tett ő és én követtem ebben.
Szüleim amúgy Gyergyóremetéről származnak. Egy nyári vakáció alkalmával egy hetet ott töltöttem a néhai nagyszüleimnél. Mindig láttam onnan a ditrói nagytemplom két tornyát. Sóvárogva pislogtam rá a szomszédfaluból, hiszen sejtettem, hogy egy monumentális, csodálatos épületet látok már ilyen messziről az ég felé magasodni. Ezt észrevették a nagybátyáim és elvittek oda vasárnap szentmisére. Akkor éppen kiskamasz koromban voltam. El voltam bűvölve, hogy oda is eljutottam és ez a fejlődésben levő jellememnek, fiatal lelkemnek sokat jelentett és tett. A pápalátogatás kapcsán eszembe jut még az is, hogy édesanyám milyen nagy tisztelője a mindenkori pápának. Kimondottan II. Szent János Pál pápát szerette. Ez is, így utólag visszagondolva, sokat jelentett, mély benyomást tett rám. A vallásos család, közösség, amelyben felnőttem tette meg a hatását, és alakította ki bennem azt, hogy igenis van nekünk Istenünk, aki nagyon szeret, akihez bizalommal fordulhatunk mindig és fel kell keresni őt a házában is.
A mai fiataloknál úgy látom, hogy nagyon megoszlik a dolog. Vannak olyanok, akiknek semmit sem jelent a hit, az Isten, a templom. Vannak, akik törekednek, vannak, akik az elvárások és a hagyományok miatt néha ráveszik magukat, hogy megjelenjenek a templomban. Olyanok is vannak, akik szívesen elmennek, hogy másokkal legalább találkozzanak és bemutassák az új kabátjukat. És hála Istennek vannak olyanok, akik komolyan veszik vallásukat és meggyőződésből mindig ott vannak, de ezek száma, úgy látom, sajnos nagyon kicsi a többiekhez képest. Nézőpont kérdése is: nem mindig azt kell nézni, hogy egy pohár félig üres, hanem azt is meg kell látni, hogy a pohár félig tele van. Nyilván ez nem jelenti azt, hogy a jó pásztor ne menjen el megkeresni az elveszetteket is, mivel ismerjük a történetet a kilencvenkilenc meglévő és az egyetlen elveszett bárányról, de az állandó siránkozás nem vezet semmire, hogy üresek a templomok… Egyébként Székelyföld, Csíkország véleményem szerint nem áll rosszul vallásosság tekintetében és ez nagyrészt a hagyományoknak is köszönhető. Legalábbis ha „nyugatabbra” megyek, ezt a következtetést tudom leszűrni. Ennek csak örülni tudok, szívből, és azt gondolom, hogy majd papként érdemes lesz nagy hangsúlyt fektetni azokra a hagyományokra, amelyek együtt járnak a hittel, a templommal. Ezekre a hagyományokra építeni lehet és a fiatalokat, minél többet, megragadni velük.

Fotó: Bodó Márta

Mindezek mellett mi vonzott téged a papi hivatás felé? Mi fogott meg?

Egész kicsi gyermekként már dédelgettem magamban a papi hivatást. Ami igazán megfogott, hogy papként az emberek mellett tudok lenni, amikor örülnek, ünnepelnek vagy amikor gyászolnak, szomorkodnak. Elég érzékeny és empatikus embernek tartom magam, aki igazán tud örülni mások örömének vagy osztozni mások fájdalmában. Felemelő, amikor jelen lehetek egy keresztelőn, egy esküvőn. Ahogy részese lehetek annak, hogy két ember hűséget fogad egymásnak Isten színe előtt, ahogy megszületik egy család, ahogy egy emberpalánta a keresztség révén Isten gyermekévé válik. Kevésbé szép, amikor valakinek a temetésén vagyok ott, de örvendek, ha két jó szóval megvigasztalhatom a gyászoló hozzátartozókat. A papi életben ez szinte mindennapos lesz és én örömmel, jó szívvel vállalok részt mindebben, hiszen segíteni tudok vele.

Voltak, vannak számodra hiteles példaképek? A családban? az egyházban, szentek, papok, tanáraid, társaid?

Fontosnak tartom kiemelni, hogy példaképek esetében nagyon számít az is, hogy ismerjük-e személyesen őket. Igazi példakép szerintem csak az lehet, akit jól ismerünk. Természetesen minden ember életében, főleg kamaszkorában, vannak ideáljai, olyan hírességek, akikért rajong, akikre félistenként tekint, példaképnek kiáltja ki, holott lehet, sose találkozott vele. Magam is sokáig így voltam. Rajongtam mindenféle csillogó sztárokért, de idővel rájöttem, hogy valójában fogalmam sincs arról, milyen emberek lehetnek a hétköznapokban, úgyhogy nagyon nincs amiben követnem őket. A szüleim mindenképpen példaképek számomra a kemény, becsületes és áldozatos munkában. Sokszor elcsodálkozom, hogy az otthonunkat szinte a semmiből, önerőből, minden segítség nélkül építették fel sok munkával és lemondással a hátuk mögött. Az áldozatos munkájuk eredménye számomra a Földön a legtökéletesebb hely.
A jelenlegi plébánosom az, aki követendő példaként áll előttem és hivatásom alakulásában kulcsfontosságú szereplő. Szeretnék hozzá hasonló pap lenni én is. Társaim közül is van egy, aki igazi barát és hűséges társ, aki példaképeim között méltán foglal helyet, mivel ő maga is sokat segít nekem hivatásom ápolásában, úgy van mellettem, mint második őrangyal. Neki is sokat köszönhetek. És bevallom, van egy olyan példaképem is, akit nem ismerhettem személyesen, de mindig megragadott állhatatossága, kitartása és egyenessége: Isten szolgája Márton Áron püspök. Bárcsak feleannyira tudnék olyan lenni, mint ő! Az már nagy eredmény lenne.

Mielőtt Gyulafehérvárra mentél volna, elvégeztél egy egyetemet Csíkban: milyen tapasztalat volt, mi motivált, mit tanultál és annak milyen hasznát látod? Látod-e annak jelentőségét, hogy nem 18 évesen kerültél a szemináriumba, hanem érettebben?

A csíkszeredai Sapientia EMTE-en végeztem 2013-ban szociológiát és vidékfejlesztést. Ez egy hároméves alapképzés volt. Mesteriben már nem gondolkodtam, mert már másodéves voltam, amikor eldöntöttem, hogy ezután Gyulafehérvárra megyek. Jó tapasztalat volt, nagyon szerettem. Mindenképpen hasznosnak látom, mivel a társadalmi kérdések és problémák megértésének és megoldásának csínyját-bínyját igyekeztek megtanítani nekünk. Életreszóló lecke lett számomra, hogy mindig vizsgáld meg mindennek a hátterét, az okát egyes jelenségeknek, s az alapján és azután próbáld megoldani. A szociálpszihológia tárgyunk is hasznos volt, amely arra indított, hogy az emberek viselkedését toleránsan és általánosítások nélkül próbáljuk megérteni és úgy kezelni őket. Sokszor elgondolkodtam, hogyha nem lett volna ez az egyetem, akkor akár már két éve pap lennék valahol az egyházmegyében, de egyáltalán nem bánom ezt a lemaradást, mert nekem még kellett érnem ahhoz, hogy a szemináriumba belépjek. Hiszem, hogy minden a legjobb időben érkezik meg, csak türelmesnek kell lenni és bízni abban, hogy így lesz. Isten jobban tudja, hogy mikor van a megfelelő és alkalmas idő, amelyre azt mondhatjuk, hogy elérkezett és aszerint alakítja lépteinket a célunk felé. Se egy nappal korábban, se egy nappal később nem hozza azt az időt, hanem amikor tényleg készen állunk a lépés megtételére. Ennek ellenére is azt tudom tanácsolni azoknak, akik úgy érzik, hogy Isten hívja őket az ő szolgálatára és a szemináriumba kívánkoznak, hogy ne habozzanak, vágjanak bele!

Ugyanez az érettség segít-e most, szabadéven? Érzed-e azt, hogy tapasztalataid miatt, és talán a „világban” való nagyobb jártasságot miatt jobban érted az embereket és így jobban tudsz kapcsolódni hozzájuk, a javukra tenni?

Határozottan. Végülis ez az előnye ennek a lemaradásnak. Nem ültem tétlenül a négy év alatt a középiskola után. Voltam egyetemista, dolgoztam is, próbáltam aktívan bekapcsolódni a szülőfalum közösségi életébe, másokért is tenni valami szépet. Ez idő alatt is sok emlékkel és tapasztalattal gazdagodtam. Látom a különbséget (és bizony azokat a hiányosságokat is, amit még illett volna pótolni ez idő alatt) magam és azon társaim között, akik érettségi után azonnal a szemináriumba léptek. Természetesen még így is van hová fejlődni.

Mesélj a szabadéves tapasztalataidról! Van bármi, ami elgondolkodtatott, akár az élet nagy dolgai, akár a saját (vagy mások) hivatását illetően?

A gyakorlati év zseniális év. Nagyon jó döntés volt beleépíteni a papképzésbe. Élesben megy sok olyan dolog, amelyet azelőtt csak elképzelni tudtál, amelyről csak elméleteid voltak. Gyimesbükkön és Kolozsváron szolgáltam az elmúlt év folyamán. Mindkét helyért hálás vagyok a jó Istennek! A szívemnek ez a két legcsodálatosabb hely, az egyházmegyének két különleges, egymástól merőben eltérő ékköve, ahol sok mindent tanulhattam és sok mindenre rádöbbenhettem. Szép pillanatból olyan sok van, hogy azt mind felsorolni képtelenség egy válaszban. A legszebb mégis az, amely igazán boldoggá tette napjaimat, amikor emberek kerestek fel, álltak velem szóba, mert örültek, hogy vagyok nekik és ők is vannak nekem. Időnként az evangélium fényében tanúságot kellett tenni a szentmise keretében, amelyet nevezhetünk predikációfélének is. Mindig is nagyon szerettem beszélni az emberekhez. A visszajelzések mindig olyan jól estek, amikor láttam, hogy valaki nem hízelgésképpen, hanem őszintén dicsérte és megköszönte a szavaimat. Kritikákat is kaptam, ami kemény dolog, mert az ember nehezen tudja elfogadni, de a szintén őszinte, építő jellegű kritikákért hálás vagyok, azokat mindig szívesen fogadtam, mert segíteni akartak vele! Ennél jobban semmi nem tudna motiválni. Számítanak rám! Ez nagy öröm és felelősség is egyben.

Szomorúnak nem nevezném, inkább elgondolkodtatónak a hittanórákat. Azok adtak egy-két pofont, ugyanis a fejemben azok a hittanórák éltek egészen idáig, amelyeket az iskolás éveimből hoztam: a diák moderáltan ül, mert Istenről tanul, komolyan veszi és jó katolikus abban az ötven percben, ráadásul meg sem kérdőjelezi, amit a papbácsi vagy a hitoktató mond. Ennek szinte szöges ellentétével találkoztam a gyakorlati év alatt, és összetört bennem egy kép, de össze is kellett törnie, sőt jó, hogy összetört. Más időket élünk, már nem olyanok a hittanórák, mint Csíkszentimrén, de ez nem szabad, hogy padlóra küldjön. Ki kell mindig mindenből hozni a maximumot és sose szabad feladni! Türelemre és kitartásra tanítgattak engem is a diákok. Észrevettem, hogy három hónapba telt, nehéz munkával, hogy összenőjünk egy kicsit az osztályban, viszont ez öröm és sikerélmény, hogy ha a végére is, de megtaláltuk a közös ritmust, amelynek segítségével már jobban lehetett haladni. És bizony voltak olyan napok, amikor újra döntenem kellett, újra igent kellett mondanom hosszas gondolkodás és imádság után Istennek, de ez szerintem így normális, ennek így kell lennie ebben az évben.

Fotó: Malicski Krisztián

Két év múlva papként lépsz ki a szeminárium kapuján. Fel vagy erre készülve? Mit gondolsz a mai pap szerepéről a közösségben, a plébánián?

Még készül a pap László Zsoltban. Még a papi élet is iskola lesz, hiszen tudjuk az örökzöldet: jó pap holtig tanul… Akárhogyan nézzük, de egy pap a közösségben, a plébánián vezető. Nem azt a vezetőt értem, aki főnökösködik és parancsolgat. Azt a vezetőt, aki jó pásztorként elől jár, vigyáz övéire és mindig a figyelem közzéppontjában áll így. Az emberek elvárják, hogy legalább a pap mutasson jó irányt, jó példát az életben, hiszen ki más, ha nem ő. Ezt kell tudatosítanunk magunkban, hogy bár azt érezzük, már annyira nem számít a pap, mégis figyelnek minket, és nekünk mindig minden körülmények között a jóra kell tanítanunk az embereket. Sejtem, hogy elég sok kérdésre tőlünk fogják mindig várni a választ, és ha nem kapják meg, azzal nagyot veszítünk. Nagyon felkészültnek kell lennünk!

A szemináriumban mik a legjobb és kevésbé jó élményeid? Hogy megy a közösségi élet? Mik a kedves foglalatosságaid, tantárgyaid?

Az ott eltöltött négy év annyi mindent adott, hogy legalább négy füzet betelne vele, ha mind leírnám. Nehéz felsorolni mindet. A legjobb élmények a szőlőszüretek, kirándulások, ünnepek, de szinte mindennap valami jó élménnyel gazdagodom, főleg ha minden nap, és hála Istennek minden nap sikerült, nevetni tudok a társaimmal. Egyik mottóm, hogy nincsen jobban elpocsékoltabb nap annál a napnál, amelyikben nem nevettünk. Kevésbé jó élmény is akad bőven. A másodév második fele például emlékezetes marad számomra… Az egy nagy vízválasztó volt, de Isten segített és sikerült felállni, folytatni! A közösségi élet nagy kihívás, néha vannak mélypontok benne, amit a fáradság okoz, de jó dolognak tartom, mert az is formál és farag. Sokszor elgondolkodtam, hogy milyen lenne, ha nem lennének papnevelő intézetek, hanem minden fiatalt, aki pap akar lenni egy idősebb pap tanítana, készítene fel, majd ajánlására a püspök felszentelné. Nem lenne-e így könnyebb? Rájövök, hogy nem lenne jó, hiszen akkor nem ismerném paptestvéreimet egyáltalán, és jó, hogy a szemináriumban kiismerhetjük egymást, tudunk barátságokat kötni, mert majd csak egymásra számíthatunk sok mindenben. Egy lelkigyakorlaton is elhangzott, hogy papot csak pap tud jól megérteni. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy a papnak világi barátai is legyenek, sőt kell olyan is, nekem is van!

A jó és rossz élmények egyaránt összekovácsolnak bennünket. Összességében ez így jó. Egy közösséghez tartozhatom – az ember társas lény, ez nagyon kell neki. Azt is jó látni magamon és társaimon is, hogy a szemináriumba csiszolatlan gyémántokként kerülünk be, majd elöljáróink és tanáraink nevelése, irányítása alatt mégiscsak, akármennyire is nehéz és nem értjük, amikor ez a folyamat zajlik, csiszolt gyémántokká válunk. Nevelőink a legszebb brilliánsokat akarják kifaragni belőlünk. Nem könnyű ez sem nekik, sem nekünk. Tudjuk azt is, hogy egyáltalán hogyan lesz a gyémánt: csupán egyszerű szén volt maga is, csak megtanulta kezelni a nyomást. Másképp nem is lehet ezt. Nagyon is megéri. A jóért meg kell küzdeni. Akkor lesz nagyon nagy értéke. Hálás vagyok mindenért, amit kapok a szemináriumban, mert idővel érzem, hogy megvan a gyümölcse mindennek. Kedvenc elfoglaltságaim, amelyek ki is kapcsolnak: sétálni, kávézni, beszélgetni társaimmal vagy megnézni egy filmet. A kedvenc tantárgyaim évről-évre változnak, de negyedéven kimondottan élveztem a biblikumot, valamint az egyházjog volt olyan izgalmas, hogy amennyire csak lehet, beleástam magam.

Hol és hogy látod magad tíz, illetve húsz éves papi jubileumodon?

Ezt csak a jó Isten tudja. Itt is megismétlem egy fenti gondolatomat: Isten tudja, hogy mikor mi a legjobb számunkra és mikor érkezik meg a megfelelő idő rá. Rá bízom magam!

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here