Miért imádkoznak a székelyek az Úzvölgyében?

0
3119
Román résztvevők, miután áttörték a csendőrsorfalat az Úz-völgyi katonatemető bejáratánál. Fotó: MTI/Veres Nándor

Ma már lassan mindenki ismeri az úzvölgyi temetőgyalázás történetét, ami azzal kezdődött, hogy a dormánfalvi önkormányzat törvénytelenül, egy másik megye másik településéhez tartozó úzvölgyi katonatemetőben kőkereszteket és emlékművet állíttatott állítólagosan ott elhantolt román katonák emlékére. A valóban ott nyugvó magyar és osztrák katonák jelöletlen sírjai fölé. Ízléstelenül. Nem kell különösebb jogi ismeret ahhoz, hogy egyértelművé váljon: mindez temetőgyalázó, kegyeletsértő. Ennek tetőpontja volt a tegnapi, pofonoktól sem mentes esemény, amikor minden magyar tiltakozás ellenére ortodox szertartás keretében felavatták az emlékművet, megkoszorúzták a kőkereszteket. Két párhuzamos világ találkozott össze ezen a ponton: a székelykaput megrongáló, egyházi szertartásra hangosan bőgő manelével, zászlók tömkelegével, erőszakkal a temetőbe nyomuló, ki tudja kik által felhergelt román tömeg és az egymás kezét fogó, hangosan imádkozó, sírdogáló magyarok csoportja.

Két elhangzott mondat maradt meg nekem a médiát záporfelhőként elárasztó kép- és hanganyagból. Egy, a temető bejáratánál a székelykaput támasztó férfiak egyikének kiáltása: „A miénk!”, és egy másik, a temetőn kívül tülekedők közül hallatszott erélyes felszólítás: „Ne verekedj, Józsi!”; „Hagyj békét neki, Samu!”.

Mi a miénk? Az elhunyt ős sírja, pora. Azt hiszem, jogos a kijelentés: a miénk üknagyapánk, dédnagyapánk emléke. Józsi pedig a lökdösődés közepette abbahagyta tervét, visszaaraszolt a többi magyar közé, akik, amíg csak tudták, fogták egymás kezét, hangosan, minden reményüket beleadva mondták a Miatyánkot, amíg a számbelileg is nagyobb román tömeg szétzilálta őket. Ezzel is bizonyítva az ellenkezőjét a minden románt zsigerből gyűlölő, barbár, bicskás székely sztereotípiájának. Bizonyítva, hogy a székely rendületlenül bízik a Fennvalóban. Hisz, elhisz és nyit. Ezúttal erőszakmentességgel nyitott a másik nemzet felé. Mert évek óta azt mondják neki és minden más erdélyi magyarnak, hogy csak nyitottsággal, elfogadással, testvéries szeretettel, megértéssel, odafordulással lehet. Ezt hallotta az elmúlt héten is. Ehhez próbálja tartani magát évek óta, kisebb-nagyobb hétköznapi harcaiban. Együtt a román szomszéddal, orvossal, kibékülve a március 15-én gyalázkodóval, megbékítve a december elsején gyűlölködőt.

Az emberség bizonyítása mellett maradt. Kiállva ugyan határozottan, feszegetve az elöljárókat, hogy teljesítsék kötelességüket, de pofonok nélkül. Mert ha adna, úgyis önmaga arcán csattanna. Mikor pedig látja, hogy beözönlenek ősei hantjai fölé, elgondolkodik: az együtthöz legalább két fél szükséges. Aztán elmorzsol egy-két könnycseppet arra gondolva, hogy vajon kérje-e legközelebb az Úristentől, hogy bocsáss meg nekik, mert „nem tudják, mit cselekszenek”? Kéri. S az erőt is ahhoz, hogy a bicska legközelebb se nyíljon ki.

Mert a székely az ilyen. Bízik. Sokáig. Csalódik, és kezdi elölről. Elzarándokol a hétvégén Csíksomlyóra és csendes imájában, egyebek mellett azt is kérni fogja, hogy végre fogadják el őt ott, ahol szépapjának szépapja is imádkozott. És kéri, hogy egyszer végre a másik fél is nyisson feléje.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here