Kolozsvár kövei közt el tud-e szürkülni a kegyelem? – Egy kőoltár mozgásának története

0
1117
A szociális testvérek kolozsvári anyaházának alapkőletétele 1937. augusztus 1-jén

Kolozsvár főterén sétálva mindenkinek más juthat eszébe, de nekünk, akik itt élünk régóta a Szent Mihály-templom árnyékában, minden egyes kő szent elődeinkről beszél.

1926 végén érkeztek a szociális testvérek Kolozsvárra, majd számos előkészítő munka után, 1927. január 6-án került sor a Központi Szálloda (a közelmúltig Melody Hotel néven működött) ünnepélyes megnyitására, amelyet egészen az államosításig vezetettek a „szürkék”. Bár Ikrich Auguszta testvért az egyháziak „szent fantasztának” nevezték ezen bátor vállalkozása miatt, a kegyelem beragyogta a „szent csárda” munkásait, és lehetővé tette számukra, hogy egy gazdaságilag bizonytalan időszakban megalapozzák a szociális lélekmentés munkáját.

A hotel kápolnája fogadta az első vendéget, az Oltáriszentségben lakozó Jézust. A Szent Mihály akkori plébánosa, Hirschler József szentelte meg a kis kápolnának berendezett helyiséget. A testvérek otthona a Rákóczi (Grigorescu) úti „kisházban” volt, amelyet Auguszta testvér vásárolt meg az erdélyi kerületi központ számára. A „kisházban” több átalakítási munkálatot végeztek, és 1928. október 3-án ott is sor kerülhetett a kápolna szentelésére. A testvérek létszámának gyarapodása viszont egy új ház építését is szükségessé tette, és 1937. augusztus 1-jén megtörtént az „üvegpalotának” nevezett ház alapkőletétele, amelyet Márton Áron, akkoriban kolozsvári plébános és apostoli kormányzó áldott meg. A ház tervét Josef Hoffmann osztrák építészmérnök készítette, a kivitelezést pedig Moll Elemér kolozsvári építészmérnök vezette. 1939. január 29-én szentelték fel az új kerületi központot, amely nemcsak a testvéreknek, de az általuk vezetett Szociális Iskolának is otthont adott. Különleges ajándék volt, hogy a szentelésen Slachta Margit, az alapító is részt vett.

Az új ház „gyöngyszeme” a kápolna volt, ahogyan azt krónikásunk, Ormai Heléna testvér írta az erdélyi kerület Krónikájában: „Nemesen egyszerű. Modern. Ohmann Béla munkája, az oltárfeszülettel és színes ablakokkal együtt. Az ablakok üvegmozaikja a Szentlélek hét ajándékát szimbolizáló alakok. Oltára sima, vörös márványból készült. Az oltár felett függő feszület nyugalmat, békét sugárzó fensége csodálattal és mély áhítattal tölti el az Úr házába lépőket. Tágassága: a környék katolikus híveinek sokaságát tudja befogadni. Vasárnaponként gyönyörű gregorián éneket, mely fölviszi az ember lelkét az égig és lehozzák az isteni értékeket…, a második misén a Szent vagy Uram, a Magyar Cantuale, vagy a Harmonia Sacra egy vagy több szólamú énekei csendültek fel az éneklő testvérek szívéből, s szerettették meg a liturgia szépségét a jelenlevő hívekkel.”

Veress A. Marianne testvér (az erdélyi kerület elöljárója volt 1934–1942 között) édestestvérét, Veress Ernőt, a kolozsvári plébánost is idézi krónikásunk, aki így emlékezik a kápolnánkra:
„A szürke testvérek központi házában új kápolnát épített a szeretet. Az eddigi parányi szentély a testvéreknek sem volt elég, annál kevésbé a környék népének, mely templom hiányán idejárt. A kápolna melletti ebédlőben szorongott éveken át a modern lélekínség. Most tágas, szép kápolna áll a testvérek és hívek rendelkezésére. Az Oltáriszentségben lakó Úr Jézus önti fogyhatatlanul az örök élet vizét. A Szentlélek Isten, kinek imádására a kápolna épült, ott lebeg a szívek felett, kik ide megpihenni és erőt gyűjteni jönnek. Itt töltekezik a szürke testvérek lelke is, hogy a kapott kegyelmet széthordják innen Erdély falvai és városai közé. A felszentelés napján a hála érzelmei között azt is gondoltam: vajon miből épül ez az új szentély? Bizonyára sok hitből, reményből, szeretetből, s ha nem csalódom, adósságból is. Bárhogy van: szívből örülök, hogy az Úr Jézusnak ilyen bájos, új otthona van éppen szemben velem, ha áttekintek a Szamos fölött a Törökvágás oldalai felé. Ő ott sohasem lesz elhagyatva, ott nagyon fogják szeretni. A kápolna berendezésén megtetszik az új idők ritmusa, egyszerűség, lényegkeresés, határozottság. Bátorság és védettség érzés fogja el az embert, ha kövein térdel.”

Az 1939-es év nemcsak a Szociális Testvérek Társasága történetének kimagasló pontja, hanem az erdélyi egyházmegyéé is, hiszen ebben az évben, a kápolnaszentelés után két héttel került sor a Szent Mihály-templomban Márton Áron püspökké szentelésére, akivel a testvérek élete a későbbiekben is szorosan összefonódott. A politikai helyzet bizonytalansága miatt a Társaság már 1938-ban a gyulafehérvári érsekségre íratta a tulajdonjogot, a használati jog viszont a Társaságot illette, és az alábbiakra vonatkozott a november 7-én kelt ajándékozási szerződés szerint: „1. kápolna, a testvérközösség és a környékbeli rom.kat. családok lelki igényeinek szolgálatára. Napi szentmise, lelkinapok, lelkigyakorlatok. 2. A Szociális Testvérek Társaságának Központja. Jelöltképző, noviciátus. Testvérek lakása. 3. Három éves Társadalomtudományi Főiskola világi munkatársak szociális munkára való képzése. 4. Egyetemi hallgató lányok otthona. 5. Szülő otthon.” A testvérek széleskörű munkáját igazolja ez az ajándékozási szerződés, de talán azt is mondhatjuk, hogy a Társaság nem is az épületet, de ezt a rengeteg apostoli munkát ajándékozta valójában az egyháznak.

A háborús viszonyok sem akadályozhatták meg a testvéreket abban, hogy a jó Isten dicsőségére mindent megtegyenek, és az áldozati oltár méltó legyen ahhoz, akit hordozni készül. 1942-ben az „üvegpalota” új oltárt kap. Veress Marianne testvér lelkesedéssel számol be erről az anyaországiaknak a Testvér című belső lapunk 1942 áprilisi számában: „Az Úristen igen, igen nagy ajándékot adott húsvétra a szép új kápolnában. E percben még a földet csiszolják, festést javítják, azért nem küldhetünk fényképet, de reméljük, hogy nagycsütörtökön az Oltáriszentség bevonulhat méltó helyére s akkor kép is lesz. Az új oltáron az első szentmisét húsvét ünnepén Sándor Imre helytartó úr fogja bemutatni. Pénteken a körzeti lelkiolvasás keretében helyeztük az oltár alá az üveget a testvéreknek a kápolnáért felajánlott erénygyakorlataival és a következő szöveggel: Kolozsvár, 1942. március 27-én, a Hétfájdalmú Szűzanya ünnepén. Épült az Úrnak 1942. esztendejében, március havában, Erdély egy részének az Anyaországhoz való visszacsatolása második évében, Márton Áron erdélyi püspök püspökségének idejében, aki helyett akkor az erdélyi egyházmegyének Magyarországhoz visszacsatolt részén Sándor Imre általános püspöki helytartó kormányozott, akkor, amikor a német és angol háború borzalmai dúlták fel a világot, s Magyarország a németek szövetségében a bolsevizmus ellen küzdött. Építette a Szentlélek tiszteletére a Szociális Testvérek Társaságának Erdélyi Kerülete, Slachta Margit alapító és általános és Veress Marianne kerületi főnöknő idejében, az Isteni Gondviselésre támaszkodva, a testvérek szeretetéből és a mellékelt kis kartonlapokon jelzett jócselekedeteiből. A feszületet tervezte és készítette, az oltárt tervezte Ohmann Béla, a budapesti iparművészeti főiskola tanára és építette Senger Béla márványfaragó cég képviseletében Polgár Károly és Cimbal Ferenc. Az első szentmise áldozatot bemutatta rajta Sándor Imre általános püspöki helytartó a feltámadás, húsvét első ünnepén.

Add Uram, hogy ez oltárról a testvérek engedelmességének, szegénységének, tisztaságának és a Társasághoz való gyermeki hűségének jóillatú áldozata szálljon fel mindenkor Tehozzád, amely a Te isteni áldozatod erejével egyesülve megkeresztelje pogány századunkat, elhárítsa haragodat Magyarország felől s visszaszerezze annak régi határait. Hozzon világbékét és feltámadást! Suscipe Sancte Pater!”

Az oltárba „épült” ima és áldozat megmentette a márványköveket, ha a hajlékot nem is tudta. Márton Áron letartóztatása előtt pár nappal, 1949. június 14-én, még a szerzetesintézményeknek az állam által elrendelt megszüntetése előtt, Kolozsvár város hatósága a ház 35 testvérét este 11 órakor kilakoltatta. Ferencz Amália, Zita testvér önéletrajzában olvashatunk erről a pillanatról: „A körülmények is meg kezdtek változni, a kedves jó bölcsőnk, otthonunk békéje kezdett felbomlani, és lassan következett a mindentől való kifosztás. Kellett már a kisházba húzódni. A kápolna kiüresítése. Amikor a nagy keresztet kihozták és az udvaron a földre letették, úgy nézett ki, mint egy ravatal, mintha újra temetni vinnők a mi jó Urunkat. Szívszaggató látvány volt… És így mind tovább, míg 1949 nyarán, amikor egy késő délután két férfi megjelent és elhangzott a jelszó: mindent átadni! De előre szépen próbálkoztak, s mi nem akartuk készségesen átadni, ragaszkodva saját otthonunkhoz.

Mindenikünktől elvették a buletint [azaz: személyi igazolványt] (30-an voltunk még bent), gyorsan kellett indulni, mindenki csak annyit vihetett magával, amit kezébe tudott fogni és indulni. Már két nagy autóbusz be is volt állva az udvarra és így este 11 órakor a kulcsokat, mind a két házét, átadva sírva búcsúztunk drága kedves otthonunktól, talán örökre. Felcihelődve holmijainkkal, amit hirtelen még össze tudtunk kapkodni és megindulva. Bács községben álltunk meg. Leszállva, öreg, fiatal esőben nagy sárban, egy hegyre kísértek ki, egy üres lakásba, ahonnan a tulajdonosok már ők is el voltak szerintem valamerre szállítva. Öregeinket, a holmival (egy szekért kerítettek) felraktuk, négy bivaly húzta ki a hegyre, a helyszínre. Berakva őrt állítottak, úgy, hogy onnan nem volt szabad kimozdulni. Nem volt élelmünk. Az emberek észrevették, és még hozogattak egy-egy kicsi élelmet. Mi, egy-két fiatal, megszöktünk a kerten, mezőn keresztül Kolozsvárra, és próbáltunk élelmet beszerezni, amíg a drága Mama kérvényt indított Bukarestbe, hogy engedjenek szabadon legalább a községbe élelmet szerezni, mert itt nem lehet ennyi embernek létezni… Hát vala két szoba és egy konyha, két rozoga ágy, de mi az annyi embernek… A testvérek mind a sarjúban, a földön, szerencsére, hogy nyár vala és mi fiatalok egy rozoga pajta padlására, félve, hogy éjjel nehogy bepotyogjunk az állatok közé, mert a szomszédnak volt ott egy pár kecskéje… No, de azért nem volt zúgolódás, kétségbeesés. Mikor egy kicsit mindenki a motyójával elhelyezkedett, bent Te Deum-ot zengedeztünk, mint Szent Erzsébet annak idején… A harmadik hétre megkaptuk az engedélyt, hogy a faluba kimehetünk, de tovább nem. Nagyon boldogok voltunk, mert így tudtunk szentmisére is menni.”

Alig hét évvel a kápolna felszentelése után az oltárnak is mozdulnia kellett a testvérekkel együtt. Így került a Szent Mihály-templomba, és várakozott 70 éven át, hogy ismét visszakerülhessen oda, ahova eredetileg tervezték. A vörös carrarai márvány a szociális testvérek csendes életének tanúja volt a kommunista időszak alatt, hiszen a testvérek a Szent Mihály-templomba jártak naponta imádkozni, és szolgálták tovább hűségben az egyházat, mikor börtönben, mikor a hívek és lelkipásztorok lelkében. Alázatosan, szétbontottan, meghúzódva a templom Schleynig-kápolnájában oltárunk halk tanúja volt az imádságnak, a szenvedésnek és a titkos örömöknek.

Azt is mondhatnánk, hogy az új kápolna hasonló életutat járt be, mint a testvérek: bár úgy tűnik, kifosztották őket, valójában szétszóratásukkal tovább gazdagították Isten népének életét. A márványoltár továbbra is hirdeti, hogy a jó Isten a csendben és a láthatatlanságban is ott van velünk. És még sok mindent hirdet ez a történet, illetve sok önvizsgálati kérdést tesz fel nekünk: a kő rendíthetetlenül és bárhol őrzi az emléket, de mi őrizzük-e azt a szívünkben? Mi, akik ma élünk, és végigkopogjuk hetyke cipőnkkel a főtér köveit, meghozzuk-e azt az áldozatot, hogy feltárjuk múltunkat, és kifejezzük hálánkat azoknak, akiknek élete beépült a miénkbe?

A vörösmárvány oltár Szent Mihály templomát fogja gazdagítani a továbbiakban is, reméljük, most már látható módon, hirdetve az igazságot, ahogyan anyaházunk kis harangja mindennap szólítja a plébánia munkatársait az Angelusra, mint egykoron a testvéreket.

Te, aki meghúzod a kis harangot, egy fohász erejéig most már gondolhatsz szent életű elődeinkre: Suscipe Sancte Pater!

A kápolnánk keresztje a szászfenesi plébániatemplom szentélyében lelte meg helyét, immár 70 éve az is, és onnan sugározza a Megváltó szeretetét ránk, Zita testvérünk most már biztosan megnyugodott, hogy az Úr Jézus keresztje nem a halált, hanem a feltámadást hirdeti.

Mi, „szürkék”, mindenképpen őrizzük az emlékezés lángját, de már 95 éve a kegyelem lángját is, itt Kolozsváron. Gyertek, építsük együtt tovább lelkünk templomát, hogy a Szentlélek lakást vehessen benne!

dr. Homa Ildikó sss
az erdélyi kerület elöljárója