Nem kell félni a gyermekektől!

0
1079

Közel négy éve jártam náluk, Gyulafehérváron. Tőlük indultunk gyalog a csíksomlyói búcsúra. Házuk nagyszerű gyülekezőhelynek bizonyult zarándokcsapatunk számára, amelynek lelkes tagja volt Laci is, kisbuszuk pedig – amelyről jelen beszélgetésünkben is szó esik – nagy segítségünkre szolgált  az egyhetes gyaloglásunk során… Most sajnos, csak internetes videótelefonon tudtunk beszélgetni Böjte Lacival és Emesével, a Szent Ferenc Alapítvány gyulafehérvári család jellegű gyerekotthonának vezetőivel, de rövid „együttlétünk” végén én bizalommal feltöltve zártam le a készüléket, ők pedig így búcsúztak: „Rég volt ilyen nyugodt pillanatunk, végre együtt lehettünk, figyelhettünk egymásra.

Meséljetek kérlek arról, hogyan vezetett az utatok ide!

Laci: Balánbányaiak vagyunk. Én vallásos családból származom, így az én életemben gyerekkoromtól fontos helyet foglalt el a vallásosság. Emesével ismeretségünk elején a kisközösségben tevékenykedtünk együtt, ebből alakult ki kapcsolatunk, majd a házasságunk. Amikor én befejeztem az iskoláimat, arra törekedtünk, hogy minél hamarább házasodjunk össze. Ennek most már huszonkét éve. Aztán jöttek a gyerekek, mi pedig dolgoztunk, rohangáltunk a megélhetésért. Emese a vízműnél dolgozott laboránsként, én meg több helyen is dolgoztam, de leginkább sofőrködtem, teherautón is, és nagyon sokat voltam távol. Emesének a munkahelye elég jó volt, de a munkaprogram nem volt alkalmas, mert 24 órát dolgozott folyamatosan, és utána volt két-három szabadnap, de a munkanapokon nehéz volt megoldani a gyerekek felügyeletét.

Emese: Nem tudtunk a gyerekekkel lenni, állandóan más kellett hogy vigyázzon rájuk. Ezt beszéltük is, hogy milyen dolog, hogy saját gyerekeinket másra bízzuk és mi szaladunk ketten kétfelé a megélhetésért.

Laci:  Én a bátyám révén már gyerekkoromtól kapcsolatban voltam a ferencesekkel, így Csaba testvérrel és a Szent Ferenc Alapítvánnyal is. Így kezdtünk el azon gondolkodni, hogy munkát vállalnánk az alapítványnál. Egyrészt azért, hogy mi is tegyünk valamit a közösségért, a nehéz sorsú gyerekekért, valamint a magyarságért, másrészt meg, hogy családként együtt legyünk. Beszéltünk Csaba testvérrel erről, és a ő kapott is az alkalmon, mondván, hogy itt, Gyulafehérváron szükség lenne egy házaspárra a gyerekotthon indításához. Mivel én annak idején itt jártam iskolába, és „ismertem a járást”, kért, vállaljuk el ezt a feladatot. Nem nagyon örültünk neki, mert nem terveztünk eljönni Székelyföldről, de próbáltunk a kéréshez úgy viszonyulni, hogy ha erre van szükség, ha ez a jó Isten terve, akkor „ne okoskodjunk” és ne akarjuk minden áron a saját elképzelésünket valóra váltani, hanem próbáljunk figyelni a jó Istenre is. Ennek most már tizenhat éve.

Hány tagú az így kibővült családotok?

Emese és Laci: Négy saját gyerekünk van: a legnagyobbik tavaly végzett Kolozsváron  teológiát és gyógypedagógiát, most pedig, mivel nem akarta a mesterit online végezni, itthon dolgozik az érsekségen recepciósként és nagyon szereti; a második gyerekünk idén végez az egyetemen, a fiunk a nyáron érettségizik, és van még egy negyedikes gyerekünk. A tizenöt év alatt elég sok gyerek volt hosszabb-rövidebb ideig a gondozásunkban. Jelenleg tizenegy elhelyezett gyerek  van, ezen kívül befogadtunk egy édesanyát négy gyerekével. Így, őket is beszámítva, jelenleg a legkisebb gyerek másfél éves, és onnan felfele minden korosztály képviselve van, egészen a húsz évesig.

Kezdetben ketten végeztünk minden feladatot,  de az évek során sokat változott a gyermekvédelmi rendszer, rengeteg lett a papírmunka és a mindenféle egyéb követelmény, így most már van egy kolléganőnk is, aki mint általában a munkatársak ennél az alapítványnál, szintén bent lakik. És van egy szakácsnőnk is, aki munkanapokon bejár 8 órára és nagyon finomakat főz, ő hétvégén szabad.

Laci: Arra törekszünk, hogy az egész életformánk minél inkább hasonlítson egy család életéhez. Ne azt érezzék a gyerekek, hogy intézményben, árvaházban vannak.

Emese: A családszerűen élésben segít az is, hogy vannak testvérek a gyerekek között: heten testvérek egymással, és van még egy testvérpár. Ez részben szerencsés helyzet nekünk is, nekik is. Egyébként is ügyesek a gyerekek, nem panaszkodhatunk.

Hogyan néznek ki a mindennapjaitok?

Laci: Mivel sokan vagyunk, fontos, hogy meglegyen a rutinszerű program, amit be is kell tartani, hogy ne folyjék szét a napunk és legyen idő mindenre. Hétköznapokon a reggeli készülődés után ők iskolába mennek…

Emese: Már amikor mennek…

Igen… Hogyan oldjátok meg az online tanulást?

Laci: Az elején technikailag is nagyon nehéz volt, meg kellett tanulnunk bánnunk vele nekünk is, a tanároknak is. Külön nehézség volt az, hogy nem tudtunk minden gyereknek külön helyiséget biztosítani és olykor egy szobában több óra is folyik egyszerre. Ezt fülhallgatóval megoldják a gyerekek, de amikor nekik kell beszélniük, akkor vannak nehézségek. Most már nagyjából kialakult a rendszer, de  nehéz meg furcsa.

Délután tanulás van, de törekszünk arra is, hogy legyen mozgás, játék is. Hála Istennek van udvar, levegőn is lehetnek.

Nagyon igénylik a gyerekek, hogy mindenikükkel személyesen is foglalkozzunk. Ezt fizikailag is nehéz megoldani, és mi is kiégtünk az évek folyamán a problémás helyzetekben, zűrzavarban való folyamatos – kivételt éjszaka és hétvégén sem ismerő – jelenlétben, de azért törekszünk a minőségi időre. Nagy hangsúlyt fektetünk a lelki életre is a családunkban, reggel és est együtt imádkozunk, és lelki téren segítséget is kérünk egyházi személyektől. A hétvégeken, amikor lehetőségünk adódik rá, igyekszünk kimozdulni, kirándulni, vagy legalább ide, a környékre kimenni. Méhészkedéssel is foglalkozom, és abba is próbálom bevezetni a gyerekeket. A vasárnapnak mindenképpen része a szentmisén való részvétel, azon túl meg az kicsit lazább nap szokott lenni.

Mikor és hogyan tudtok ti töltekezni egyénileg és párként?

Laci: Ez sajnos az egyik legnehezebb dolog, érezzük is a hiányát. Amikor nagyon betelik a pohár,  rákényszerülünk, hogy  keressünk alkalmat a kikapcsolódásra és töltekezésre. Egynéhány alkalmat biztosít az alapítvány is, de most már sajnos azok is egyre ritkábbak és olyankor is sokszor inkább az adminisztratív dolgok megbeszélésére kerül a hangsúly,  ami nehéz.

Emese: Akkor tudunk kicsit felszusszanni, amikor vakációban hazamennek a gyerekek, ilyenkor   kicsit többet foglalkozunk magunkkal és a saját családunkkal. De akkor is van munka, és a tizenegyből legalább egy-kettő mindig itt marad. Sajnos, nem találtunk megoldást a rendszeres töltekezésre. Néha van egy-egy ötletünk és meg is valósítjuk, de nagyon ritkán. Gyakran akkor ébredünk fel, hogy tenni kell valamit, amikor már gond van, de hála Istennek eddig még nem volt nagyobb baj, mert egymással és a kollégákkal is megbeszéljük a gondokat és azzal megkönnyebbülünk. Ez tűzoltás, a megelőzésen még dolgozunk.

A vakációk teljes idejére hazamennek azok, akik tehetik?

Laci: Hosszabb vakációkban az sem jó, ha túl sokat vannak otthon, mert nagyon kizökkennek, és nehéz újra kezdeni itt az életet.

Emese: Tavaly húsvétkor együtt töltöttük a vakációt is, mert nem mehettek haza a gyerekek a vírushelyzet miatt.  Jól viselték, szerencsénk volt az udvarral, ahová ki tudtak menni.   A program és a rendszeresség összetartja a csapatot és összeszoktunk.

Hogyan élik meg a ti saját gyerekeitek szolgálatotokat?

Laci: Belenőttek. Voltak furcsa helyzetek, a gyerekeknek nehéz megosztaniuk a szüleiket másokkal és ehhez még hozzájön az, hogy a nevelt gyerekek közül is vannak olyanok, akik nagyon igénylik a közelséget. És sokszor azért, hogy ne tegyünk különbséget a saját és a nevelt gyerekek között, a sajátjainkkal kicsit még szigorúbbak is voltunk, de elfogadták, ebből nem adódott különösebb gond, nem vettük észre, hogy megsínylették volna a helyzetet. Elég sokat vagyunk együtt, és én azt mondom, hogy még mindig szerencsésebb helyzet volt osztozniuk rajtunk más gyermekekkel, mint nagyon keveset lenni együtt, mint korábban.

Emese: Amikor idejöttünk, Imelda, a legidősebb lányunk első osztályba ment; akkor Ádám volt a legkisebb három évesen, ő most érettségizik. Legkisebb gyerekünk már itt született. Arról, hogy miként élték, élik meg ezt a helyzetet, őket kellene megkérdezni, és meg is fogom tenni.

Visszatérve a ti gyerek- és fiatalkorotokhoz, miről álmodtatok annak idején?

Laci: Én különböző életszakaszokban más-más dolgokról álmodtam, de elég korán éreztem, hogy egyházközeli életmódot akarok folytatni. Megfogalmazódott bennem az is, hogy a teológiára menjek, azért is végeztem itt, Fehérváron a líceumot. Kerestem az Istennel való kapcsolatot és azért tetszett meg nekem Emese, mert benne ehhez társra találtam.

Emese: Az én álmaim egy része valóra is vált. A rendszerváltás után, 19-20 éves koromban merült fel bennem a kérdés, hogy miért is élek, és ezzel nagyon lendületes folyamat indult el az életemben. Ott lépett be Laci is az életembe. Balánon gyerekekkel próbáltam programokat szervezni, amiket aztán együtt igyekeztünk megvalósítani. Egyszer feltették nekem a kérdést, hogy mi az álmom és akkor azt válaszoltam, hogy kellene egy mikrobusz, amivel hordozzam a gyerekeket Somlyóra találkozókra. Amikor az alapítványhoz jöttünk, egyik barátnőm hívta fel a figyelmemet, hogy álmom valóra vált: busz is lett és gyerek is hozzá. Keresztény lányként imádkoztam, hogy olyan társra leljek, akivel együtt járhatom az utam. A jó Isten megadta, sőt, bónuszként egy jó anyóst is kaptam; apósommal együtt, aki szintén nagyon jó ember volt, kezdettől mellénk álltak.

Mindig is sok gyereket akartatok?

Laci: Kifejezetten nem terveztem, hogy sok gyerekünk legyen, de számomra ez természetes volt, hiszen mi öten vagyunk testvérek.  

Emese: Én meg éppen azért vágytam sok gyerekre, mert mi csak ketten voltunk a nővéremmel. Ahogy jöttek a gyerekek egymás után, nem terveztük, de elfogadtuk. Valaki vissza is jelezte nekem, hogy látszik, hogy nagyon szeretjük egymást, mert a gyerekek szeretünk gyümölcsei.

Mire vágytok most?

Laci: Leginkább nyugalomra…

Emese: Én már két-három éve készülök nyugdíjba, de a gyerekek azt mondták, két évet várjak még, hogy ők nőjenek ki a házból. Elfáradtunk… és ez a vírushelyzet is rátett pár lapáttal…

Vágyom a jó Isten segítségére, hogy tudjunk helytállni, vinni a keresztet, amit kapunk, és hogy a munkánk jó gyümölcsöt teremjen.

Laci: Hogy lássuk, a gyermekek – a sajátok is, meg a többiek is – boldogulnak az életben és megtalálják a helyüket.

Mit üzentek a keresőknek?

Laci: Nem kell félni se a gyerekvállalástól, se az esetleg bajba jutottak felkarolásától. Isten áldása rajta van ezeken a vállalásokon. És attól sem kell tartani, hogy megosszuk életünket másokkal.

Emese:  Isten szeret minket és vele mindent meg lehet tenni. Ne hagyjuk ki az életünkből és a polcra se tegyük a jó Istent, és akkor minden jó lesz. Élő kapcsolatot alakítsunk ki vele, és a többi alakul…

Az interjú rövidebb változata a Vasárnap hetilap 2021. április 18-ai számában jelent meg.