Haldoklók kísérése (5. rész)

A levél

0
198
Soha életemben nem olvastam ennyire megrázó, őszinte, érzésekkel teli levelet egy édesanyának címezve. Fotók: Pixabay

Hónapok óta a halál témájával foglalkozunk. Nem hiába. Hiszek abban, hogy a földi létünk minden pillanata felkészülés az örök fénybe költözésre. Az utolsó írásban a rákkal küzdő hölggyel való harmadik találkozás felelevenítéséig jutottunk el. Onnan folytatom.

A negyedik látogatás során jó hangulatban találtam, érkezésem pillanatában a kertben foglalatoskodott. Örömmel osztotta meg velem, hogy bejött a napi rutinnal kapcsolatos házi feladat. Minden napra listát készített az elvégzendő feladatokról, kikapcsolódási lehetőségekről. Elmondása szerint sokkal kevesebbet agyalt, mint eddig. Kiültünk a kertbe az almafa alá, és beszélgetni kezdtünk egy jó kávé mellett. Mivel eléggé szorított az idő, úgy éreztem, muszáj felhoznom a betegségéhez való hozzáállását. Kis lépésekben haladtunk, de láttam a fényt az alagút végén. Csak remélni tudtam, hogy ő is. Mint kiderült, azért tiltakozott annyira a kezelés ellen, mert az édesanyja után akart menni, átbeszélni mindazt, amit át kellett volna még. Ez volt a fő mozgatórugó, ezzel kellett foglalkoznunk az elkövetkező időben. Nem volt egyszerű, parányi morzsa voltam ehhez a feladathoz, de hittem abban, hogy Isten mellettünk, velünk halad az úton. Együtt sikerülni fog! Azt kapta házi feladatnak a következő találkozásunkig, hogy írjon egy olyan levelet az édesanyjának, melyben megosztja vele mindazt, amit át kellene még beszélniük. Fontosnak tartottam, hogy kiírja magából azt, ami foglalkoztatja, bántja vele kapcsolatban. Meghökkent, az volt az első reakciója, hogy erre ő képtelen, de bíztam benne, hogy legalább megpróbálja. Ha nem most, később.

Az ötödik találkozás mind közül a legnehezebb volt. Egy összetört, könnyeit törölgető hölgy fogadott. A fotelben ült, az édesanyjával készült közös fotót szorongatta. Mellette egy többoldalas levél volt. Megírta a levelet a lassan egy hónapja meghalt édesanyjának. Helyet foglaltam mellette. Most nem volt helye a megszólalásnak. Csendben maradtam. Enyhíteni szerettem volna a fájdalmát, nem tudtam. Percekig a tehetetlenségemmel küszködtem. Nagyon nehezen viselem, ha valakit mellettem szenvedni látok. Nem tudtam, mit érez, mi jár a fejében, azt gondoltam, a jelenlétem is sok. Többperces csend után megkérdeztem tőle, hogy hagyjam-e egyedül, vagy maradjak itt mellette. A válasz ennyi volt: olvasd el a levelet. Már a múlt héten mondtam neki, hogy nem kell senkinek elolvasnia a levelet, mindent írjon ki magából. Mégis azt szerette volna, ha elolvasom. Gondolom, osztozni akart a fájdalmán. Megtisztelő volt a bizalma. Ahogy olvasni kezdtem a sorait, nem tudtam visszafogni a könnyeim. Talán túlságosan megérintődtem. Soha életemben nem olvastam ennyire megrázó, őszinte, érzésekkel teli levelet egy édesanyának címezve. Tudom, nagyon fájdalmas volt ezt megírni. El sem tudom képzelni, hogyan sikerült. Megkérdeztem volna, de most a csönd, az igazi jelenlét gyógyított. Hős. Erős nő. Büszke voltam rá. Nagyon ritka, amikor valakivel együtt sírok, de akkor az a pillanat volt. Szinte semmit nem beszéltünk, hagytam, hogy sírja ki magát. Ott maradtam, mert reméltem, hogy a jelenlétem biztonságot ad neki. Mielőtt eljöttem volna, megkérdeztem, hogy mit szeretne csinálni ezzel a levéllel. Azt kérte, kísérjem el a temetőbe, s adjuk oda neki, tegyük le a sírra. Megtörtént. Letette a levelet, sírt. Mondtam, ha úgy érzi, olvassa fel a levelet neki. Magukra hagytam. Átöleltem, tudtára adtam, hogy büszke vagyok rá és megköszöntem a bizalmát. Akkor, abban a helyzetben még nem látta, de nagy áttörés volt ez. Kegyelem! Folytattuk, találkoztunk még. Mert fontosnak tartottuk. Ahogy azt Csitáry-Hoch András is megírta: „Alevél nem elég. A telefon sem. Csak a találkozás. Mert kell a közelség, az érintés, a mosoly, kellenek a szemek. Kellenek ezek a pillanatok, a találkozások. Hogy a lélekben megrajzolt képet a valóságban tudjuk kiszínezni, hogy az álomba beköltözzön a valóság, hogy az ünnepnapok mellett meglássuk a hétköznapokat is. A Másikat.”

Hogy mi történt tovább? Ha érdekli a kedves olvasót, kövesse a rovatot. Magukra vigyázva, egymásra is vigyázzanak!

Ferencz Emese

Az írás nyomtatott változata a Vasárnap 2020. december 20-ai számában jelent meg.