Testének, az Egyháznak javára…

0
471

Nemcsak egyszerűen cím a fenti gondolat, hanem örökfogadalmi jelmondat, amely – hiszem – meghatároz egy egész életet… A marosszentgyörgyi Kármelben élő Johanna-Andrea kármelita nővérét minden bizonnyal: őt kérdeztem.

Nagyon jó barátságban van Avilai Szent Terézzel. Hogyan és mikor találkozott Vele és a kármelita lelkiséggel?

Tizenhat éves voltam, amikor a szünidőben lelkiatyám könyvespolcáról levettem egy Szent Teréz életéről szóló könyvet, amelyben sok idézet szerepelt írásaiból. Hosszú évekig olvasgattam. Az Úr pedig megízleltetett velem egy olyan belső örömet, amely kizárólag Őbenne, a boldogság Forrásában lelhető föl. Ettől fogva szerettem és kerestem az egyedüllétet, amikor beléphettem titokzatos belső világomba, amihez semmi másra nem volt szükségem, mint hogy behunyjam a szemem és csöndben legyek, szavak nélkül fölfedezőútra induljak belül, a Szeretetben, aki maga Isten és bennem lakozik.

Mesélne kicsit a gyermekkoráról – meghatározó tájakról, személyekről, eseményekről?

1967-ben születtem Budapesten, és ott éltem, a XI. kerületben. A családi házunkban mindennap szentmise volt. Nagynéném ugyanis egy csökkentlátó papról gondoskodott, aki engedéllyel otthon misézett. Nagynéném irgalmas nővér szeretett volna lenni, de éppen a szerzetesrendek szétszórása idején, 1950-ben akart belépni, amikor is szóltak neki: ne hagyja ott a munkahelyét, mert nem tudják, mi lesz velük. Hivatása szellemében élte végig az életét. A másik meghatározó személy: a családunk említett papja, akinek ajtaja mindig nyitva állt előttünk. Mosolygósan és kedvesen segített. Nekünk ő volt: az atya. Időközben fekvőbeteg lett. Otthon ápoltuk. Ágyban fekve, étkezőtálcán mutatta be a szentmisét mindennap, ameddig csak képes volt rá. Igazi pap volt, aki az utolsó leheletéig misézett, olyan komolyan vette a jézusi parancsot: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Méltósággal és természetességgel éltük meg – ő is és mi is – ápolása minden mozzanatát. A mi jó atyánk nem tört össze, hogy kiszolgáltatott állapotba került, hiszen Krisztus is így volt a kereszten. – Otthon halt meg. Nekem jutott a halottmosdatás megtisztelő feladata, amely olyan volt számomra, mintha a holt Krisztust mostam volna le az Ő papjában. Közben az akkori munkahelyemen súlyos beteg lett pap-tanár főnököm is. Otthon és a munkahelyemen egyaránt egy-egy beteg pap várt, hogy Jézus ezáltal is megmutassa: mindenütt velem van.

Mi vezette arra a döntésre, hogy kármelita szerzetes legyen?

Gyóntatóm mellett Szent Teréz volt a lelki vezetőm. Ha kérdés merült föl bennem, elővettem írásait, és ő válaszolt, én meg követtem tanácsait. Húszéves koromban már egészen biztosan tudtam, hogy kármelita leszek, de az Úrnak egyelőre még más tervei voltak velem. Ettől számítva tizenhét évig nem tehettem meg ezt a lépést – bármennyire is nehezemre esett ez a várakozás –, mert a Mester meghívott, hogy Vele munkálkodjam a világban. Segítettem nagynénémnek a beteg atyánk ápolásában. Azután sok évig az előbb említett pap-tanár mellett dolgoztam, akinél sokat tanultam, többek közt a sajtóapostolkodás mibenlétét, az emberekkel való kommunikációt, a társadalmi folyamatok megértését, majd a 90-es évek második felében az államigazgatásba kerültem az egyházi ügyek részlegéhez. Nagyszerű munkatársaim voltak, akik most is sokat segítenek a magyar Kármelnek. 2004-ben érkezett el az alkalmas idő, amikor beléphettem a magyarszéki Kármelbe. Nagy kiváltság volt a klauzúrás közösség részéről, hogy 2005 nyarán mint kármelita jelölt államvizsgázhattam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán, amelyet még köztisztviselőként kezdtem el.

Mit tart hivatása legnagyobb kincsének?

Mária rejtett názáreti otthonában élhetek. A Kármel élete Istenre fókuszált élet. Törekszem arra, hogy megőrizzem a szív csöndességét, amelyben Ővele lehetek, bármivel is foglalkozom napközben. Az Őbenne való tudatos élet olyan belső atmoszférát teremt, amelyben magamévá tehetem az emberiség üdvözítésére irányuló tervét, és fölismerhetem ebben sajátos feladatomat, ami mindennap új kihívásokat jelent. Figyelmesnek lenni a szeretet apró lehetőségeire – a Kármel rejtett életének egyik nagy ajándéka. Belül élni az Úrral úgy, hogy közben kifelé a testvéri szeretet megnyilvánuljon. Az ima a Kármelben nem korlátozódik a napirendben rögzített két óra belső imára és a zsolozsmára, hanem az egész élet egyetlen ima benne, a szeretet lendülete Isten felé. Ha valaki bekerül a Szeretet Tüzébe, amely fölemészti benne a helytelen önszeretetet, és megtanulja, mit is jelent valójában szeretni, akkor ösztönösen utánozni kezdi a Fiút, aki a reá váró öröm helyett elszenvedte a kereszthalált, hogy beemelje az emberi természetet a Szentháromság szeretetegységébe. A Kármel szentjei ebben a fiúi önátadásban részesültek, amikor önmagukat egészen átadták Istennek. Így nemcsak az a kegyelem jutott nekik, hogy higgyenek Krisztusban, hanem hogy szenvedjenek is érte mások javára. A szenvedés a megváltás eszköze, s mint ilyen, időleges, viszont az ennek nyomán születő élet örök, melynek boldogsága semmihez sem mérhető, hiszen betelünk Isten egész teljességével. A Szeretetben való önátadás már itt a földön békét és örömet ad a Szentlélekben.

Milyen az élet a marosszentgyörgyi Kármelben az Ön számára, melyek a kedvenc tevékenységei?

Az egyetlen anyaországi vagyok az erdélyi Kármelben. 2014-ben jöttem ide, az akkori magyarszéki perjelnő, Mirjam nővér kérésére, hogy segítsem a kolostor kánoni megalapítását. Az elszakított területeken élő honfitársaim ügye mindig közel állt a szívemhez, és szeretem a kihívásokat.

Rádiós műsorokat készítek, melyekből kisfilmeket és könyvet állítok össze, lelkigyakorlatokat tartok. Úgy adódott, hogy édesapámat, aki fekvőbeteg, két éve vendégrészünkben ápolom. Mindent szeretek csinálni, ami adódik, például a fűnyírást is.

Úgy tudom, igen sok imaszándék érkezik Önökhöz… Milyen tapasztalatai vannak, mit jelent ma ez a másokért való közbenjáró szolgálat?

Élő hitre van szükség hozzá, mindazok részéről, akik kérik az imát, mind pedig a mi részünkről. Hisszük, hogy Isten gondviselő Atyánk, így azt is hisszük, hogy csak jót akar nekünk. Jézus Krisztus életét adta barátaiért, mert a lehető legjobban szeretett. Én is szeretném életemet adni testvéreimért, ezért számomra nemcsak az ima jelenti a közbenjárást, hanem az egész életem, annak minden részével együtt. Amikor például eltörött a lábam, akkor tudtam, hogy ez szerves részét képezi ennek a szolgálatnak. Nem pusztán egy kérés teljesüléséért imádkozom, hanem az egész ember üdvösségéért, aki hozzánk fordul. S ha ebben segíti őt konkrét kérésének teljesülése, akkor Isten megadja neki.

A könyvíráshoz visszatérve, melyek azok az alapvető kérdések az ember Istennel való kapcsolatában, melyekre Szent Teréz ma is aktuális válaszokat adhat?

A Szent Teréz válaszol című könyvsorozat, melynek már az ötödik kötete készül, éppen ezért indult el. Szent Teréz műveit végigkísérve, igyekszem megmutatni, hogy ő a mai kor emberének is válaszol. Az Istennel való közvetlen kapcsolat mindenki számára adott. A megszentelő kegyelem állapotában élő ember mozoghat szabadon abban a belső „közegben”, amelyben akadály nélkül kerülhet kapcsolatba a Szentháromságos egy Istennel. Az Eucharisztiában Jézus valóságos testével és vérével táplál minket. Ez pedig nélkülözhetetlen az Istennel való élő kapcsolatban. A konkrét, mindennapi életünk és az imaéletünk egységet képez: ahogyan élünk, olyan az imánk, és ahogyan imádkozunk, olyan az életünk.

Szent Teréz imájában sok kísérő jelenséggel találkozott (látomások, hallomások stb.), de nem ezeket tartja az Istennel való mély kapcsolat jellemzőjének, hanem a Vele való együttműködést, amely megragadható egyfelől abban a rendelkezésre állásban, amellyel belesimulunk az Úr ránk vonatkozó tervébe, másfelől pedig a felebaráti szeretet áldozatra is képes megnyilvánulásaiban.

Ne törekedjünk az imában ún. istenélményekre, hanem önzetlenül legyünk Vele: adjunk hálát, ha érzünk áhítatot az imában, és adjunk hálát azért is, ha az imára szánt időnk azzal a küzdelemmel telik, hogy a Szentírás segítségével megpróbáljuk visszatéríteni gondolatainkat Istenhez. Ha tiszta a szívünk, járulunk a szentségekhez, időt adunk Istennek az imában, éljük a felebaráti szeretetet és törekszünk a belső szabadságra, akkor nyugodtak lehetünk, bármit is érzünk az ima idején, jó úton járunk.

Ebben a nehéz időszakban talán a remény megőrzése a legnagyobb kihívás és feladat. Mi Johanna nővér reménysége, és hogyan őrzi, táplálja azt?

Krisztus a reményem, az élő és föltámadt Úr. „Ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kap meghívást az egész test, az Egyház reménységében”. A földi életből való távozásunkkor Őhozzá érkezünk meg. Az Isten szeretetétől átitatott ember számára az üdvösség olyan valóság, amely bár a tér és idő fölött áll, de egyáltalán nem egy távoli jövőt sejtet, hanem itt és most történik. Az Isten országa történés. Az egyes embernek örökre megnyert vagy elveszített Élete csak a halála után lesz végleges. Ám a földi életben is lehetséges olyan egységben élni Jézus Krisztus által a Szentlélekben az Atyával, hogy Őbenne az örök boldogság mintegy elővételezéseként semmi sem hiányzik, és valamiképpen ennek folytatása következik, s ez teljesedik be az örök életben az isteni Irgalom kebelén.

(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2021. február 14-ei számában jelent meg.)