Így látják a csíksomlyói romahelyzetet a Caritas munkatársai a tűzeset után

1
891
Minden segítő kéz jól fog. Fotó: Caritas

A Gyulafehérvári Caritas programjaiban hátrányos helyzetű fiatalokkal, mélyszegénységben élő családokkal dolgozó, segítő szakmájú munkatársak a csíksomlyói tragédia hallatán az Erőss Zsolt Arénába igyekeztek már a tűzeset másod-, illetve harmadnapján. Szakemberek ők, akiknek többsége rendszeres kapcsolatban van roma közösségekkel, így benyomásaik, javaslataik segíthetnek, hogy jobban értsük a bajban lévők egy-egy reakcióját. A Caritas beszámolójából idézünk részleteket.

Benkő Zsuzsanna szociálpedagógus Maros megyéből érkezett, a csejdi délutáni foglalkoztató munkatársa, illetve facilitátor, a roma közösséggel napi kapcsolatban van. Úgy gondolja, a magyar közösség tisztességgel segítette a bajban lévőket, sokan voltak, akik nem a megvetést, ítélkezést választották, hanem az általánosításból az egyedi értékek felé irányították figyelmüket: „Ott volt a somlyóiak között egy lány, tizenhárom éves. Őt az édesanyja egyévesen beadta árvaházba, a nagymamája kétévesen utána ment, kivette. Iskolába jár, cukrász szeretne lenni. Ez elismerést érdemel.”

Györfi Kinga a Caritas őrkői tevékenységét segíti szociálpedagógusként. Csíkszeredában a kamaszokkal igyekezett több időt tölteni: „Visszamentek páran a Somlyó utcába, és jöttek, telefonjukon mutatták a megégett állatokat. Láttam síró suhancokat. Láttam az édesanyát, aki éppen fürdette gyermekét, amikor menekülni kellett. Egy pokrócba csavarta gyermekét. Ez a kettő maradt meg neki.”

Tilinger Mónika a marosszentgyörgyi roma programban pszichológusként dolgozik. Szombaton a helyszínre érve tapasztalta, hogy profi csapat hangolja össze a munkát, látszott, hogy már folyamatban van a lelkitámasz nyújtása is. „Ha megértenénk, hány pofont kaptak az életben ezek az emberek, ha átéreznénk ezt a jelenlegi, teljes kiszolgáltatottságukat, félretennénk az előítéleteinket, és értékelnénk, segítenénk, hogy gyarapodjon a belső erő, amely segít kitörni az örökölt sorsból, esélyt ad egy jobb életre.”

Györgyicze Katalin Csíkszeredában a fogyatékkal élő fiatalok foglalkoztatójában dolgozik szociális munkásként. Azt látja nagy pozitívumnak, hogy a tűzkárosultak számára nemcsak a meleg étel és a lakhatás biztosított, hanem van, aki szóba álljon velük, segítse a veszteség, a gyász feldolgozását. „Sokan gondolják úgy, hogy nem kell segíteni, mert ők romák. Én azt mondom, az emberség nem általánosít és nem válogat a nemzetek között. Itt bajba jutottak vannak. Most van alkalom, hogy megmutassuk, elsősorban egymásnak, hogy mi milyen emberek vagyunk.”

Dósa Hanna pszichológusként a csejdi közösséget ismerve mondta el, Csíkszeredában is azt tapasztalta, hogy a romák egy nagyon összetartó közösség, s bár kívülállónak úgy tűnhet, nincsenek törvényeik, őket a rokoni szálak tartják meg. „Rákérdeztem egy asszonyra, ő kihez tartozik, és a teremben lévők felét mutatta, mint rokonait” – mondta a pszichológus, rávilágítva, ottjártakor nyugalom volt a közösségben, a hála volt az uralkodó érzés, hogy rajtuk segítettek. Félő viszont, hogy ahogy telnek a napok, ez változik, és a segítőkre nagy feladat hárul: fel kell készíteni az embereket a jövőre, csak így kerülhető el a káosz. „Arról kell tájékoztatni őket, hogy a régi életükbe nem mehetnek vissza, ez nem lehet tabu, és meg kell nyugtatni őket: bár az életük nem lesz olyan, mint eddig, de nem hagyják magukra, nem lesznek útonállók.”

Balázs Katalin, Caritas