Egész életemben Isten útjának elfogadására törekedtem

0
998
Fotók: Lambert Attila/Magyar Kurír

Püspökszentelésre készül a Pécsi Egyházmegye. Felföldi Lászlót, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye általános helynökét, a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház plébánosát nevezte ki Ferenc pápa pécsi megyés püspökké 2020. november 18-án. A püspökszentelést január 6-án, vízkereszt ünnepén tartják. Az új főpásztorral Trauttwein Éva, a Magyar Kurír munkatársa készített interjút, melyből részleteket közlünk.

Hogyan fogadta a kinevezés hírét?

Egy héttel a kihirdetés előtt kaptam a hívást. A nuncius úr telefonált a hírrel, hogy a Szentatya kinevezett pécsi püspöknek. Először nem kaptam levegőt… Az ezt követő első hét nagyon nehéz volt, napokig úgy éreztem, álmodtam az egészet. Elsőre olyan volt, mint a gyász, amikor az ember elveszít egy családtagot, és nem akarja elhinni, hogy meghalt, hogy valaminek vége. A papi létem egy gyönyörű szép időszaka most lezárul. Amit felépítettem, rendbe raktam és működik, amit megálmodtam, számomra most véget ér. El kell kezdenem valamit, amiről egyelőre nincs fogalmam. Érzem, hogy ez most nem olyan, mint amikor az egyik plébániáról megyek a másikra. Egy teljesen más típusú munkát, más életet kell elkezdenem.

Ezért fogalmazott úgy a Pécsi Egyházmegye papjait és híveit köszöntő videoüzenétében, hogy örömmel, szeretettel és félelemmel érkezik?

Igen, és most a félelem még nagy teher, hiszen olyan gyorsan történik minden. Ugyanakkor óriási bizalom és remény van bennem. Ha a Jóisten ezt az utat jelölte ki számomra, akkor meg kell találnom, hogyan járjak rajta. Egész életemben Isten útjának elfogadására törekedtem. Isten sokszor terelt ugyanis olyan területre, amit nem akartam, de amikor megláttam a változásban az isteni irányítást, el tudtam fogadni. Tíz évi papság után így kerültem Debrecenbe, a püspöki hivatalba is, pedig nem akartam. Olyan idegen volt tőlem, mintha valakit, aki nem tud énekelni, meghívnak az operába. Bosák püspök úr azonban ragaszkodott hozzá, így végül megadtam magam. Mondhattam volna, hogy semmiképpen nem tudom vállalni, de amikor éreztem, hogy komolyan gondolja, igent kellett mondanom. Láttam benne Isten akaratát, hogy elengedjem, ami volt, és elfogadjam, ami most következik, és majd lesz valahogy. Akkor fel kellett számolnom a korábbi lelkipásztori életemet, elajándékoztam a hittanos anyagaimat, hiszen bekerültem egy irodába. És csodákat kaptam! Megerősödött bennem a tapasztalat, hogy a Jóisten megsegít. Így kerültem a debreceni plébániára, ahol az építkezések csodája várt rám.

Pasztorális, majd általános helynökként rálátott egy egyházmegye működésére, vezetésére. Biztonságot ad Önnek az így szerzett tapasztalat?

Huszonnégy évet dolgoztam a püspöki hivatalban, ami nagyon sokban segít most. A régi világban mindenki segédként kezdett egy mester műhelyében. Hálát adok a Jóistennek, hogy Bosák püspök úr és Palánki püspök úr mellett segéd lehettem, aki látja a mestert, tanul, figyel. Biztos vagyok abban, hogy sok jó dolog átragadt rám.

Mi vihető át mindebből a püspöki szolgálatába?

Papi életem során megtanultam, hogy nem lehet csak úgy átvinni a gyakorlatokat az egyik helyről a másikra. Csak azt lehet meghonosítani, amit az adott hely enged. Ami például nagyon jól működött Debrecenben, az Nyíregyházán nem ment.

A hely sajátosságait mindig tiszteletben kell tartani, és nem szabad sem kudarcként, sem sikerként felfogni. Falusi gyerek vagyok, több darab földünk volt különböző területeken. Nem a gazda döntötte el, hol mit ültet, hanem a föld.

Az ország egyik végéből a másikba kerül. Mennyire ismeri Pécset, milyen kapcsolatai vannak az egyházmegyével?

Kirándulni jártam ott, és egyszer, néhány évvel ezelőtt meghívott Udvardy érsek úr egy szakmai találkozásra. Az egyházmegyében ma még csak egyetlen papot ismerek személyesen, így egyelőre minden értelemben távol vagyunk egymástól. Itt, Szabolcsban is vannak apró falvak, de úgy tudom, a Pécsi Egyházmegyében még összetettebb a lelkipásztorkodás helyzete, minden területnek megvan a saját kultúrája, nyelvezete. A papi pályámat Nyíregyházán kezdtem. Hat évig voltam ott káplán, azután huszonegy éven át Debrecenben szolgáltam. A két város között mindössze ötven kilométer a távolság, de köszönőviszonyban sincsenek egymással. Egyszerűen más az emberek mentalitása. A szabolcsi világnak a közvetlenség a jellemzője. Amikor legutóbb idekerültem, elmentem a hivatalokba bemutatkozni, és természetes, közvetlen, szép találkozásaim voltak. A három év alatt pedig barátivá vált a kapcsolatom az emberekkel. Ez egy szabadabb világ Debrecenhez képest, ami nem azt jelenti, hogy az egyik jobb vagy a másik rosszabb.

Mindegyiknek van előnye és hátránya. Ezt kell most megtanulnom Pécsett. Fontos, hogy értsem, és semmiképpen ne értsem félre a nyelvezetet, ne feltételezzek rosszat.

Hogyan éli meg az újrakezdést, azt, hogy egy darabig biztosan idegennek érzi majd magát?

Megfigyeltem magamon, hogy van egy jó tulajdonságom. Teljes lényemmel ott vagyok jelen, ahol éppen vagyok. 1996-ban nehéz volt elmennem Nyíregyházáról, ahol káplánként szolgálni álomszép munka volt, de tudtam, hogy nekem már Debrecenben van dolgom. Elkezdtem a munkát, a nulláról kellett felépítenem egy templomot és egy lelki közösséget egy lakótelep kellős közepén. Aztán következett a józsai templom építése. Létrejött egy szép, működő plébánia. 2017-ben, amikor elhelyeztek, el kellett hagynom egy dinamikus, élő és fejlődő közösséget, és újra Nyíregyházán folytatnom a szolgálatot. Tavaly egy beszélgetésben megkérdezte valaki, hogy ismét elmegyek-e majd innen. Azt mondtam, hogy csak akkor, ha a Jóisten magához szólít. Most éppen befejeztem egy építkezést, elkészült az egyházmegye lelkipásztori központja és a plébánia felújítása.

Hátradőlhettem volna, de újra mennem kell. Tudom, hogy mostantól máshol kell lennem, pap testvérek az új munkatársak, családok között kell jelen lennem, találkoznom velük, megismernem őket.

Az Önre jellemző nagyfokú közvetlenséget meg tudja majd őrizni főpásztorként?

Nem tudom, még soha nem voltam püspök, de nagyon szeretném, ha megmaradhatna a közvetlen hangnem. Nem szeretnék rideg-hideg, távolságtartó irodát. Sokat jelent nekem Ferenc pápa gondolata, hogy a pap legyen bárányszagú, és a pásztor legyen a nyájjal. Én is az emberekkel szeretnék lenni.

Papi példaképe, a nagybátyja arra tanította, hogy bátran vállalja a merész lépéseket is.

Igen, papi életemben kicsit mindig úttörő voltam, feszegettem a határokat. Sok szép dolgot sikerült megvalósítani, amelyek kimondatlanul is merész lépések voltak. Például a Cursillo vagy a nyíregyházi városi keresztút elindítása. Mertem belevágni új dolgokba, amelyek az Egyház, a közösségek javát szolgálták. Abban hiszek, hogy bátran lépni kell, ha az ember úgy látja, hogy ez Isten akarata. Az én életemben pedig kitapintható volt Isten jelenléte. Ahogy a szemináriumba kerültem, ahogy ott maradtam, ahogy a papi életemben megmaradtam… Hiszen hány pap testvér vérzett el ezen az úton.

A Jóisten engem megőrzött, de ez nem az én érdemem. Isten újra és újra belenyúlt az életembe, és el tudtam fogadni az élet szorítását is.

Egy évek óta folyó pasztorális programot kell továbbvinnie Pécsen. Hogyan éli meg ezt?

Nagyon jó, hogy megvan a konkrét irány. Az is gyönyörű, hogy sok minden felépült, elkészült már. Udvardy püspök úr nagyon eredményes munkát végzett. Nekem csak beállnom szabad ebbe a munkába, és folytatnom a megkezdett utat. Ami megvan, ami működik, azon nem szabad változtatnom, és nem is akarok. Sőt, örülök, hogy ennyi minden megvalósult már.

Ha vásárol az ember egy szép földet, amin ott áll egy szilvafa és egy körtefa, nem fogja kivágni, hanem gyönyörködik bennük, és azt mondja, ez jó, szükségem van rájuk.

Forrás: Magyar Kurír