2020. október 14., szerda

0
402

EVANGÉLIUM

Egy farizeus lakomáján így beszélt Jézus az asztalnál ülőkhöz:
„Jaj, nektek, farizeusok! Tizedet adtok mentából, rutából és minden apró veteményből, de elhanyagoljátok az igazságosságot és az Isten szeretetét. Ezt meg kell tenni, azt meg nem szabad elhagyni!
Jaj, nektek, farizeusok! Szeretitek a fő helyeket a zsinagógában, és a köszöntéseket a nyilvános tereken.
Jaj, nektek! Olyanok vagytok, mint azok a sírok, amelyeket kívülről nem lehet észrevenni. Az emberek fölöttük járnak – anélkül, hogy tudnák.”
Erre egy törvénytudó méltatlankodni kezdett: „Mester, ha ilyeneket mondasz, minket is gyalázol.” Ő azonban így folytatta: „Jaj, nektek is, törvénytudók! Elviselhetetlen terheket raktok az emberekre, ti magatok azonban még egy ujjal sem segítetek azokat a terheket hordozni.”
(Lk 11,42-46)

Jaj. Összerezzenünk erre a szóra, hiszen ez az első szavunk, amikor valami fáj nekünk. Jézusnak is fáj az, amit lát. Ő is úgy fejezi ezt ki, mint mi. Jaj.

Pakot Géza SJ, a szatmárnémeti Hám János Teológiai Líceum iskolalelkésze

MEGOSZTÁS