Mások véleménye

Évközi 23. vasárnap

0
536
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Abban az időben Jézus így szólt apostolaihoz:
„Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy »kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.
Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is; és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. És bizony mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
(Mt 18,15-20)

Sokszor hallom, hogy „engem nem érdekel, mások mit gondolnak rólam”, „senkinek semmi köze ahhoz, hogy hogyan élek”, „az én életembe senkinek sincs beleszólása”. Az ilyen kijelentések nagy esetében jól oda kell figyelni, ha meg akarjuk érteni, hogy ténylegesen miről is szólnak. Gondoljunk csak a kisgyerekre, akik állandóan ismétlik: nem félek a kutyától! Nem bánt, nem harap a kutya. Ezeknek nem dőlünk be, hamar megértjük, a gyerek saját félelmét jelzi, kijelentéseinek igazi értelme: vegyetek ölbe, védjetek meg a kutyától. Ugyanilyen a fenti kijelentések helyzete is. Védekező mechanizmusokról van szó. Ezekben az emberek megelőlegezik az esetleges becsmérlést, negatív megítélést, és elmondják: mondhat bárki bármit róluk, őket mindez hidegen hagyja. A valóság az azonban, hogy társadalmunkban igenis számít, ki mit mond, gondol rólunk. A valóság az, hogy minden ember függ valamilyen szinten mások véleményétől. A régebbi rendtartó falvakban igen erősen működött a szociális kontroll. Mindenki tudott mindenkiről mindent. Illetve úgy vélték, hogy mindent tudnak. Megfigyeltek, értékeltek, ítélkeztek. Ha valaki nem élt a hagyományos íratlan szabályoknak megfelelően, azt a közösség hamar kitaszította magából.

Mára ez a szociális kontroll falvakról városokba költözött, sőt városokból a virtuális térbe. Az ablakból leskelődő, méltatlankodó és fejet csóváló kofánék szerepét mára a sajtó vette át. (Ez persze nem azt jelenti, hogy a személyes indíttatásból származó kukkolás teljesen kiment volna divatból.) A köz- és magánszféra radikális átalakulása a szociális kontrollt lassan kiszorította annak eredeti helyéről. Míg a rendtartó falvakban a megfigyelt ellenőrzés a közösség értékrendjének való megfelelést igyekezett elősegíteni (nem ritkán kikényszeríteni), a mai kíváncsiskodás mögött igen erős hatalmi, politikai érdekek húzódnak. A fontos személyek válnak a megfigyelés fő tárgyaivá, a célja mindennek, hogy a közvélemény befolyásával ellehetetlenítsék a másik előremenetelét, keresztbe tegyenek politikai vagy egyéb karrierjének. Az egyszerű ember élete pusztán a szórakoztató ipar számára érdekes – és ezeket nem is kell már kukkolni, ők maguk tesznek arról, hogy a bulvár sajtóban vagy reality show-kban elszerepelhessék, eljátszhassák vélt vagy valódi magánéletüket. Az egyszerű ember élete kirakattá vált, a vezető pozícióban levőké titkolt, de állandóan kikukkolható és a közvélemény mindenható ítéletének bábként alárendelt játékszerré lesz. Nem látni politikust vagy más vezetőt, aki a nagy nyilvánosság előtt ne az erkölcs legszigorubb prókátora lenne, vagy aki ne lenne képes aranyhegyeket is ígérni egy-egy szavazatért, elismerésért, támogatásért. Ahogy az egyik komikus fogalmaz: korunkban a sajtó az, ami mások helyett kíváncsi.

Nem csoda, hogy egy ilyen világban a testvéri fenyítés (a correctio fraterna) elveszítette hitelét. A feddés, a megintés mögött manapság mindenki valami rossz szándékot sejt, és jogosan tart a közvélemény darabos megbélyegzésétől. Az őskeresztény gyakorlatban azonban élt a correctio fraterna, ahogy arról a mai evangélium is beszél. Ha valaki súlyos, botrányos vétket követett el, azt a közösség kizárta magából. Ez jelentette a halálos bűnt. A különböző lépcsők, különböző próbálkozások azonban épp arról szóltak, hogy a bűnöst valahogy visszahozzák a közösségbe, hogy senki se vesszen el. Nem lejáratni, nem kukkolni akartak, hanem egyszerűen orvosolni és a közösség egészét megmenteni.

László István székelyszenttamási plébános

Megjelent a Vasárnap 2020/36. számában